Életképek, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-08-30 / 9. szám
283 lyet csak a metaphysicus mond el, midőn feltárulván keble mindennek, a’ mi létezik édesen átölelésére, bebizonyítja, hogy a’ mi van, az mind a’ legjobban, legszebben van, s hogy e’ világ a’ legtökéletesebb világ; miután pedig az aesthetica nem metaphysica, a’ criticusi természet pedig merőben ellenkező a’ metaphysicusétól, midőn semmit vagy igen keveset talál jónak úgy a’ mint van , kérjük szépen , ez állítást ne higyje el ezentúl S — b ur. A’ metaphysicus előtt nem jobb a’ fáczánsült a’ mérges büröknél, nem szebb a’ rózsa a’ keresztes póknál, neki minden csak — van, minden tökéletes, maga pedig a’ világ a’ legtökéletesebb. De mihelyt mind e’ dolgokat az ember kezdi magára , fogalmaira, érzelmeire vonatkozólag vizsgálgatni, előáll a’jó és rész, szép és rút, tökéletes és tökéletlen közti különbség. Vagy ha csakugyan nem léteznék rút a’ természetben , miért volna T. színésznek bármilly mozdulata is rút, holott T. és az ő mozdulata szinte a’ természetben létezik? — Végre pedig ne tartson bennünket senki hízelgőnek, ha meleg üdvözletet mondunk a’ lelkes Saroltának, ki ,Divat4 czikkében olly tiszta higgadt eszméket, olly szép érzelmeket és magas gondolkozást tanúsít, hogy szívünk lelkünk örvendett azok olvastára. HONDERŰ , VIII-dik szám. Jósika Miklós ,Most és egykor4 czimü beszélje folytattatván , vége igértelik. . ,A’ régi jó Gvadányi Petőfihez4 czimü versezet szerzője nincs megnevezve, mind a' mellett azonban nem hinnék, hogy a’ szerkesztőtől ered , miután benne többi közt az is — és pedig ritkított betűkkel — szemére lobbantatik Petőfi nek, miszerint olly igen szeret magáról beszélni ’s el-elmondogatni, hol és mint mulatott, hol és kire kacsintott, hol és ki bízta meg nagy magyar ebédre; . . . ugyanis nem tesszük fel a’ szerkesztőről, hogy a’ miket e prózában szakadatlan elmondogat, ugyanazt — igy elfeledkezve — merné másban rászallani. Egyébiránt a’ jó Gvadányi figyelemre méltó dolgokat mond el; de nem hisszük, miszerint mennyországban olly roszul mulassa magát, hogy még ideje legyen, se árva földünkre sükerre nem számolható beszédeket hangoztatni. — Egy ,uj (IV.) levélben Emíliához, e’ lapok szerkesztője is leírja a’ magyar orvosok és természetvizsgálók pécsi ezévi nagygyűlését. Nevezetes, hogy valamennyen csak e’gyűlésről tudósítanak, mindnyája lelkesülten emlékszik vissza a’ pécsi szépségekre , ’s igy a’ levélíró is. Hogy azonban a’ pécsiek el ne bízzák magukat, ’s hogy az olvasó is valamikép ne vélje, mintha Pécsett a’ bájos hölgyeken kívül is minden szép volna, a’ .H.4 jelen számával egy rút dolgot is közöl, ’s ez Pécs városa ’s vidéke rútul köré nyomott tájképe. E’ levél folytában utóbb mintha megirigyelné iró azon virító rózsákat, mellyek Pécs magasztalt kellemü hölgyeinek nyiladoznak arczain , figyelmezteti őket a’ leghathatósabb módra, melly által a’ lehető legrövidebb idő alatt a’ lehető legtökéletesben megfosztják igéző arczaikat rózsáiktól ’s egyszersmind kedves énjöket az egésségtöl, szűnjenek meg. „azon igen egésségesnek állított ugyan, de erősen kisvárosias szokás rabjai lenni, miszerint ,,a’tyúkokkal feküsznek le.“... Ez aztán szó a’maga helyén! semmi jobban be nem ülhetik olly ember szájába, ki épen most érkezik az orvosok és természetvizsgálók nagygyűléséből. Félre tehát azzal a’jámbor természetű életmóddal, ti szeretetreméltó pécsi hölgyek legyen estély és éjszakázás székiben hosszában, ’s nem kell sok idő hozzá, hogy szépségtek is tökéletesen úgy nézzen ki, mint —épen a legtöbb estélybeásitozó hölgyeknél szerencsésen tapasztaljuk. Meg kell azonban méltányolva említenünk, miszerint P. H. L. minden alkalmat megragad, vallás iránti tiszteletének kitüntetésére ; *) ezt mindazáltal csak akkor lehetne teljes örömmel fogadnunk. *) Mindennek megvan a" bibije. S z c r k