Életképek, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)
1846-06-27 / 26. szám
130 ben (149. 1.) czimü költeményekben ’s a’ 154-ik 1. első soraiban fájdalmat okozva nyilatkozik, — sajnálatos egy dolog ’s erre Petőfinek oka nincs. Őt a’ közönség szereti, méltányolja ’s — gondolom — költeményeit meg is veszi ’s olvassa. — Hogy a’ kritika ellenében is meri suhogtatni ostorát, e’ miatt csak nem fog kétségbe esni ? —Nem fáj— e költőtől, kitől nemesb derültséget, magasb életnézetet, megnyugtatást várunk, illyeket olvasni: Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a’ neved! A’ természet söpredéke vagy te, ’S nem király a’ természet felett — (131.1.) — ’S ismét: És ha tetszik engem fölemelned, Ám emelj föl, mint bálványodat; Ha fölültetsz fejed tetejére, Majd kirúgom szolgafogadat(132.1.). És ismét: Te a’ taglóval ökröt ütsz, Tollammal én embert ütök, — Egyébiránt ez egyre megy, Különböző csak a’ nevök (120. 1.). És ismét: Légy átkozott, te átkos pillanat, Mellyben fogantatám (133.1.). Haszontalan história az életi (149. 1 ). És nem vagyok én már senki barátja, E’ puszta üres szót lelkem utálja. (154) ’sa’t. E’ szomorú irány, byroni ember’s világgyűlölet és megvetés nem von ugyan le semmit Petőfi költői tehetségéből , mert illy kifakadásaiban is látszik a’ valódi költő, de nem fér össze a magasb és nemesb költői hivatással, ’s ha valami, ez az, a’ mi korholást érdemel, inkább, mint amaz úgynevezett „káromkodás és betyárság“, mire nézve olly kiterjedésben , mint Petőfi előbbi bírálója véve , kezet nem foghatok. Én sem akarom tagadni, hogy a’ dús erű , valóban nemzeti jellemű költő több figyelmet fordíthatott volna a’ külalak , rím és mérték tisztaságára, ’s ez által még magasb fokra emelheté költeményei szépségét; nem akarom állitni, hogy a’ művészet elméletébeni szorgalmas búvárkodás ’s theoriai tanulmányok által ízlését nemesbitheti ; nem akarom mentegetni azon hibáját, miszerint a’ bírálattól , melly, ha alaptalan , még soha valódi tehetséget el nem ölt, ha pedig alapos, a legszebb tehetségnek is csak hasznára válhatik üdvös figyelmeztetései által, annyira iszonyodik, ’s arról minden alkalommal legmélyebb megvetéssel emlékezik. ’S ezért lehetlen nem sajnálnom, midőn a’ „Természet vadvirága“ czimü költeményében (87. 1.) egyenesen kijelenti minden művészi szabály elleni antipathiáját: Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek ! Torkotokba, hogy megfuttok, Olly kemény konczot vetek. Nyirbáljatok üvegházak Satnya sarjadékain ’sa’t. Iskolai szabályoknak Lelkem soh’sem engedett, Támaszkodjék szabályokra, Ki szabadban félve mén ’sa’t. (87.1.) ’S a „Rósz verseim“ cziműben (150. 1.) a kritika mély megvetése: ha Mindig csak jót irok, Mivé tennének úgy a’ Szegény kritikusok ? Időnként valamicske Ezeknek is csak kell, ’S ők minden hulladékot Gyönyörrel falnak fel. Rágódjanak szegények, Csak élösködjenek ; Hiszen, ha nem csalódom, Tán ők is emberek. Végre a’ különben igen szép „Tavasz“ II. (156. l.)czimüben ugyanazt: Ki a’ szabadba, látni a’ tavaszt, Meglátni a’ természet színpadát! Az operákban ki gyönyörködik, Majd hallhat otthin kedves operát A’ természetnek pompás színpadán A’ primadonna a’ kis fülmise , Ki volna, énekesnők ! köztetek Merész, versenyre kelni vele ? Megannyi páholy mindenik bokor, A’ mellyben ülnek ifjú ibolyák, Miként figyelmes hölgyek . . . hallgatván A’ primadonna csattogó dalát