Életképek, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-10-31 / 18. szám
562 Nem sokára Csillagiék is fölkeltek, a’ zápor is elmúlt, és én sietek barátommal haza; de szent fogadást tevék, hogy soha többé névnapi tisztelkedésre nem megyek. PETŐFI SÁNDORNAK. Tüske. Hallom: ez országgyűlés alatt szándékozol Erdélybe jőni. — Nem tudom — mert hivatal és családi élet köz le — lesz-e módom veled személyesen szólhatni; olvasd azért a’nyilvánosság útján ezen sorokat, mellyek írására egy felöl tisztelet irántad, érdek más felöl ’s buzgalom költészetünk iránt hivának fel. Csokonay halálával a’ nép költő nélkül maradott. A’ dal, melly szerelmét az ösztön ködéből fölemelje; a’ dal, melly lakomáiban túláradt kedvét lágy harmóniába olvasztván, vad elvetemüléstöl megóvja ; a’ dal, melly szellemét a’zsibbadt puhaság öléből a’ természet magasztosságának élvezetére ’s szabadságra ’s honszeretetre éleszsze ; a’ dal, melly a’ népet az állatvilágból az embervilágba bűvölje föl — Csokonay sírján elhangzani látszott. — Költőink, kik azután énekeltek, vagy idegen nemzet érzelmeinek voltak utánzengéi, vagy a’ szivet a’ főben lenni gondolván, verseiket mesterkélt formák közt elvont eszmékben írták, vagy mint világraható lángelmék, lelkűk szikráit annyira magasban hintegetek, hogy a’nép gyönge szeme vagy észre sem vette, vagy lidércznek gondolván, ijedt hidegséggel borzadott attól vissza. — Valóban a’ nép fölött a’ tündér fátyol, mit a’ halárban felbukó szellemkezek fonának, Csokonay után szétoszlott, ’s ott állott az kopasz meztelenségben az emberiség sugára nélkül. Kedélye, mint harmatos rózsabokor lanyha kebel szárnyaitól, a dal édes zengzetére, örömtánczra nem hevül. Legjelesebb költőink, kik tagadhatlanul, nemzeti irányban dolgoztak, sem tudnak egészben átmenni a’ nép életébe. Daljaik nem azzal a’ magával ragadó lelkesedéssel énekeltetnek, mint a’ Csokonayéi. Mi ennek lélektani oka? ha criticusaink fölfejtenék, igen szeretném!.... Te zengedeztetéd meg, tisztelt barátom, legközelebbről a’ lantot, mellyre a’ nép figyelt, ’s mellyen szive érzelmeivel rokonhúrokra találván, az azokról lézengő dalokban önlelkére ismert. Költeményeid megjelenése után különböző bírálatokat olvastunk azokról. Nem tudom, miként vetted te ezen bírálatokat, de engem egyik sem elégített ki. Bírálóid közül nem látszott egyik is észrevenni azon alappontot, honnan szellemed kiindult, s nem ezen alappont meghatározása után rótta meg tévedéseidet, ’s mutatott irányt a’ tobbi útra. Fájdalom aestheticusaink nagyobb része idegen irodalom iskolája után képezvén magát, a’ kezébe akadt műveket annak rámájára hozza. Kevesen vannak szépirodalmi birálóink közül, kik nemzeti sorozat szerint a’ költészet elméleti és gyakorlati világát átbuvárkodván, okszerű elvonás és összehasonlítás útján, magoknak magasabb néző pontot teremtettek volna, ’s innen önállólagos ismerettel saját helyük ’s jellemzetüknél fogva mérlegelnék a’ bírálandó műveket. Kevesen vannak, kik a’magyar költőt ne német, franczia ’sat, hanem magyar szellemből ítélnék meg, a’ mennyiben tudniillik írásai a’ nemzetszellemmel ugyanazonosok, vagy attól különböző színekben elütnek. — Maga Kölcsey is, az egyetlen műbiró, irodalmi életének elsőbb éveiben a’ tévedést ki nem kerülhető. Csokonayt bírálván, nemcsak hogy ezen lángelmét érdemlegesen nem méltányolta, de épen azt, mi írásaiban fő és egyetlen erény volt, rótta fel neki hibául: ,Midőn igy ír Csokonayról, Kazinczy és Kis verseiben a’ régi szavak is újak gyanánt tűnnek fel. Csokonaynál az uj szavak is régieknek tetszenek. Mintha épen nem arról ismertetnék meg az gazi költő, hogy teremtéseinek legújabb ’s legmagasabb világaiban is, eszméit ’s