Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-02-06 / 6. szám
gása, és a’ szemükből is az látszott, hogy a’fölött elmélkednek , milylyen sokba kerül az a’ ragyogás,’s mennyivel jobb, valami jóféle meleg suba alatt béresnek vagy juhásznak lenni, mint ruha nélkül fényes csillagnak ott jön a’ hideg magasságban ! Az esteli harangszó elhangzott: nem is volt az egész faluban az utczán senki, csak az öreg harangozó, a’ ki a’ toronyból haza felé sietett. Lábai alatt csikorgott a’ fagyos hó, de a’ kutyák meg nem ugatták, vagy azért, hogy ismerték már a’ járásáról, vagy hogy restelték a’ nagy hideg miatt száj okát föltárani. Bel boldog illyenkor, kinek jó meleg a’ szobája! hát még ki szobájában nem egyedül, hanem családostul melegszik ! És a’ faluban többen vannak illyen boldogok, de egy sem boldogabb kegyelmednél, Pergő Péter uram ! kegyelmed nem egyszer vallotta meg maga, hogy senki sorsával nem cserélne széles e’ világon. De meg sem érdemelné az Isten áldását, ha megelégedve nem volna, mert kegyelmed kilenczed magával ül jó meleg szobában terített asztalhoz. Vacsorára volt terítve, körül is ülték már az asztalt. Fön az asztal végén az öreg Pergő Péter foglalt helyet, mellette kedves élete társa, balra fiúk, Mihály, és ennek fia, a’ nyolcz esztendős kis Peti; jobbra az öregektől három hely volt: az elsőn a’ kilencz esztendős Katicza, a’ harmadikon a’hat esztendős Erzsiké ült, Mihály két leánykája, ezek között pedig a’ három gyermek anyja, Mihály felesége. Az asztal alsó végén a’ két cselédre volt terítve, a’ szolgálóra és a’ béresre. Azt Panninak, emezt Ferkónak hítták. Mikor a’ gazdasszony a’ levest az asztalra tette, mindnyájan fölálltak és elmondták az imádságot, a’ gyermekek fenszóval, a’ többiek magokban. Azután leültek és menni kezdtek. Ekkor megcsendült az utczaajtó kilincse, a’ kutya ugatni kezdett, ’s egy gyermekhang igy kiáltott be: — Jőjenek ki kegyelmetek, mert megharap a’ kutya! — Ki az váljon? kérdezte Mihályné. — Hát nem ismeri a’hangját, édes szülém? Kis András keresztapámék Pistája! szólott Katicza. — A’ biza’, felelt a’ lyánka anyja; szaladj ki csak, te Panni, vezesd be. Panni fölugrott, utána Ferkó is nagy tűzzel. — Te Ferkó ! monda Mihály. Mit párán’ gazdáram ? kérdé a’ béres fiú. Csak maradj ülve, kedves fiam, folytatta Mihály, jó izűn mosolyogva, csak maradj ülve, minek fáradnátok ki ketten ? . . . Hejd nagy golyha az az én Ferkóm, hogy kapott volna már az alkalmon , hogy odakinn azt a’szegény Pannit megszorongassa ! úgy sem szeret a’ téged, te, minek jársz utána ? — Dehogy is szeret! én tudom azt, gondolta Ferkó, ’s elpirulva ült vissza helyére, mert gazdája kitalálta, miért akart kimenni. Ez alatt Panni bevezette a’ kisfiút. Hát mi jót hoztál, fiacskám ? kérdezték tőle.