Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-03-13 / 11. szám
a’ csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz tőle, — várj, majd megfuvom, — vigyázz, meg ne égesd a’ szádat. — Brrrrrrrrrrphü ! orditá megrázkódva a’ hypocrita nyavalyás, a’ mint az első korty megfordult a’ szájában, ’s ollyat rúgott magán, hogy ha vassal nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (úgymint az ágy). — Hisz ez méreg. — Méreg a’ gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle ; valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak, öregem, szaporán idd meg, no de megidd, ha mondom ! Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a’ száját ’s elnyelni szintett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát, mellynek azon panaceai hatása van , hogy a’ kinek nem árt, legalább nem is használ neki. Nyilvánvaló állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős appetitorium szokott lenni ; — ez igy volt harmincz esztendő előtt is. — Vendel gazda egy ideig csak fíntorgatta az orrát, testének ez egyetlen activ állapotban levő részét; szítta, tüszkülte, emelgette e’ tülöknek termett emberi jagot, mig végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté magához Vicza fejét ’s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához tartotta fülét ’s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott, Cannibali arczkifejezéssel kisérve e’ mondatot. — Azt hát, ördögöt, meg a’ máját! szólt felpattanva Vicza asszony, — hát még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa ? jobb lesz, elaluszol, mig jó dolgod van ! ’s ezzel haragosan tollat ütve a’ titáni férjre, belehúzá még egyszer annak fejébe a’ lobonczos hálósüveget ’s mérgesen ott hagyta. Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel — mint a’ poéták mondják — reményeinek illy felsülése után. Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind e’ mai napig rejtve maradt a’ historicusok előtt. — Psychologusok és fülosophusok egyébiránt, kik a’ gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen kiokoskodhatnak, ha akarnák, mikép az illyesmi lehetett: ,,ehetném!“ Tehát Vicza asszony magára hagyta a’ szenvedőt, gondolván : a’ ki éhezik, alágyék. De Vendel nem tudott alunni. Szörnyű kisértetek jelentek meg szemei előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen szalonnás göledény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros hátú cseh pampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején fehér habkoronával, és a’ sült malaczok, és a’ sült galambok, mosolygó hegyeikkel, ’s a’ minden rendű sültek, föltek és pörköltek, ’s a’ minden néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveikkel, kínálkozó illatjaikkal, ’s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!! — Oh én százszor boldogtalan ! ki mindezekbe nem haraphatok ! orditá magában kétségbeesetten a’ potrohász, ’s nyálát nyelve, a’ fal felé fordult ’s imádkozni kezdett. De hogy tehette volna ezt illy állapotban ? Éhesen, szomjasan, torkig csuronviz. A’ tatárnak volna illyenkor kedve kegyeskedni, ’s még hozzá a’ mellékteremből áthangzó boszontó vinnyogás, röhögés és hanczúrozás víg hangjai mellett. — De biz úgy meg morgott, mint egy hat esztendős medve, ’s a’ vánkosa csücskéit kezdte rágva rágni. A’ mint igy kínlódnék küzködve magában, 's már-már sírni kezdett, egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a’ feje alól a’ vánkost, rejtelmes susogás közben, — mindég erősebben rángatta, — végre fejéhez nyúlt . . . .... Ki az ? ! — Jaliahaj , én vagyok, gazdáram , — szólt valaki fogvaczogás kísérete mellett. Hátratekintő. — Ilanzli állt előtte. — Zöld volt a’ fiú képe, és térde összevissza verődtek, és hajaszála mind szerteszét állt. 23*