Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-07-18 / 3. szám
80 csak, midőn az est közéig ’s az ünnepies öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra szoktatni érzelme képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta, hogy szebb, kedvesebb, játszibb kedélyű levelet annál, mi az ő kezében van, soha senki nem olvasott. ’S ha igaz ama’ német közmondás, miszerint az úristen a’ szívre néz, nem pedig az ortographiára, lehet hogy Ignácz nem ámította véleményével a’ világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az — gondolá magában — és mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a’ végén a’ meghívás ! Oh illyenre csak hölgy, csak ő képes!“ — Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy Kálmánra adja magát, ’s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésül betanul belőle néhány stropkát. Továbbá lelke minden erejével iparkodott a’ levélben említett veres bársony mellényü báli ruhára visszaemlékezni, mellyben Konstanczia először látta Ignáczot; ’s az emlékezés annyiban csakugyan sikerült, hogy a’ ruháról ő is azt hitte, mikép az gyönyörű lehetett. Végre feltette magában, hogy esküdjenek bár össze ellene a’ világ minden principálisai és titoknokot tartó emberei, neki ez este hivatalos foglalkozása nem lesz. Igenis, nem lesz! — sőt mi több, illyenkor különben sem volt soha semmi dolga. Hogy a’ várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom. Mind a’ mellett, hogy Ignácz a’ délutáni időnek ránézve rendkívül lassú haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog Pestre érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem hisz el mindent a’ szerelmes ember! A’ szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri, bocsánat! tánczművészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy ajtót, két ablakot ’s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát kérek értetni. A’ tánczművész úr is szobaúr volt. A’ szoba tetejéről lecsüggő világnak négy szál gyertyája közöl még csak az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a’ vendégek még nem érkeztek meg. Egy széken, melly a’ kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva, egy bozontos szemöldökű, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a’ vendégek már itt lehetnének. A’ vén hegedűs ismeretes pontosságú ember. Fiatalabb korában, mikor még a’ pesti német színház in floribus egymaga volt szinház a’ magyar fővárosban, az itteni zenekarnak volt tagja, hol trombitása, hol fagottistája. Most öreg napjaira, midőn számos családja is van, a’ sörben is telhetetlen, a’ szeme is mindinkább gyengyül, a’ német színházból kimaradt ’s a’ fővárosi tánczművészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy tadtust tízszer is el kell kezdenie ’s ismét abba hagynia, míg a’ növendékek utána járni képesek. De már nagyon bírja a’ szükséges phlegmát. Pontosságáról hires. Mikor a’ szobába lép, mindig akkor veri a’ hét órát. Legelső, a’ ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi ornatusban. Ha lefestetné magát a’ műkiállítás számára , bizonyosan igy öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e’ helyen, de lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghívásának nem engednie ? — annyival is inkább, mert tudta, hogy az illy tánczpróbákon különben is minden tisztességes frakkó „fiatal“ szívesen láttatik. ’S ő némileg ismerős is volt a’ tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is felszólította sok mással együtt, csinálna neki egy újonnan feltalált magyar tánczának nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy nem egy, hanem 40,000 új szót csináljon. Ignácz sem csinálta meg a’ szót, hanem azért emlékezhettek egymásra, h igy gondolkodók Ignácz. A’ tánczművész leczkéi, mint legmagyarabb szelleműek valának hírnévben gazdagok. Csupa magyar fiú, leginkább juratusok és kereskedő segédek, tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa attila ’s arany rojtos nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen finövendékei kedvéért a’ derék és lelkes tánczművész néha napján hölgyeket is hivott meg, összeszokás végett; nagyrészt