Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-09-05 / 10. szám
’S ebből ered az, hogy irodalmunk félre ismerve inkább mint ismerve, magára hagyva, parlagon engedtetik heverni; nem pártoltatik azok által, kik felhivatván, ajánlkoznak is, azok, kikben bizodalom van helyeztetve, ennek meg nem felelnek, ’s az e’ térem haladás útját ketté szegik. De nem is lehet, hogy irodalmunk a’ külföldi irodalmat még csak megközelítse is, ez századok , amaz egy negyed század gyermeke. Mikor a’ külföld életének jeleit adá, mi még kényelmesen nyujtództunk az édes álom ölében, mintha csak mákonynyal itattak volna le ellenségeink; mikor a’ külföld tollat metszett, általa az irodalmi téren felriasztandó a' népet, őseink kardokat élesíttetének, hazát vivandók ki elébb, mellyért később élhessenek; midőn a’külföld halomra gyűjtögetheté a’rajongó ész termékeit, mi még csak akkor nyúltunk tollhoz, ’s alig tudánk vele bánni, mert kezeink súlyos vasak markolásához voltak szokva. Ez tökéletes valóság, mellyet irodalmunk jelen helyzete eléggé igazol. A’ nemzetek közti műveltség fokára nézve egy fél lépés is nagy távolság. Az utolérés sokszorozott erőt, és szilárd kitartást követel. Mi volt a’ magyar irodalom 25 év előtt? Alig tűrt vendég saját hazájában, őseinktől reánk maradt babonás mesék, regék, mondák gyűjteménye, — mi bármelly irodalom érdekét emeli ugyan, — de nem alap, mellyre a’ nemzet irodalmi dicsőségét építni lehetne. Ezen elmaradás a’ fennebb előadott átalános okok szüleménye. Nem volt ember ki az irodalmi pályára léphetett volna, mert nem volt alkalom a’ művelődésre; ’s ha találkoztak is jégtörők, félre értettek, gunyoltattak, a’ helyett hogy a’ nemzet pártfogása karolta volna fel nehéz útjokban. Később a’ láthatár derülni kezdett. Találkoztak lelkesek, kik buzdíttatva a’ néhány kezdő által, éjeiket nappalokká téve fáradtak, hatáskörük az irodalmi téren mind inkább szebb, tágasb, magasztosabb jön, ’s mi volt a’jutalom? nyomorúság; az, hogy míg a’ csekély közönség tomboló örömmel fogadta költeményeiket, ’s a’ még eddig nem ismert érzelmek szárnyain ragadtatott a’ még csak most ízlelt, ’s bájolónak találtatott szellemi élvezetek országába, addig a költő — ha őseitől nem öröklött annyit, hogy — érthetőleg szólva — a’ magáéból elélhessen, — sintődött, mindennapi szükséggel küzdött, holott más pályára lépve nem kellett volna legalább azon aggódnia, vájjon leende a’ holnapi napra egy darabka kenyere. Ezen férfiak saját érdekeik feláldozásával rakták le a magyar irodalom jövendőjének alapját, ’s mi a’ köszönet ? Az hogy a nemzet másfél percentje talán tudja, hogy létezett hajdan egy Berzsenyi, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy, Kisfaludy, Kölcsey; mert hogy ismerje is őket, az már túlfeszített követelés lenne. E’ század első negyedében tollhoz nyulni valóságos merény volt, ujjal mutogatának az emberre, ,,nézd csak itt, vagy ott megy egy tudós“ ’s több illy kifejezéseket hallani napirenden volt. A* szülők iszonyodva sejtették gyermekeikben az irodalmi pályázai hajlamot, előbb tanácsadókig, később fenyegetőleg iparkodtak ezen — szerintük — még csak gondolat-20*