Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-11-21 / 21. szám
És a’ rózsa biborpírban úszik lángoló szerelem említésére ; megnézi magát a’víztükörben’s büszkén mondja a’szerelmes hajnalnak: ,,Mint szeretnének ott engemet........oda vágyom én !“ — És a’liliom dicsőült, mert a’ patak szendeség- és ártatlanságról szólott. „Ott nincs hervasztó vihar, gyilkoló villám; oda vágyom én.“ — — A’ remény angyala kitárja többek arany szárnyait édes dalhangon ígérve vágyok teljesültét. És a’ virágok boldogak , mert reméllnek — boldogságok mulékony. — Elhal a’ tavasz, elhaltával elenyész a’ remény . .. Szegények , ők csalódnak. Nekem is voltak reményeim — én is csalódtam. Az én keblemben is virult tavasz — szebb boldogítóbb mint ott künn a’ természetben, de ez is elhalt........ eljött a’halál angyala és leszakította legszebb virágát, és a’ tavasz megfosztva legdrágább kincsétől nem élhetett . . . E’ virág a’ szerelem volt. Gyászolt természet, elhervadt a’ tavasz legszebb virága, meghalt a’ szerelem................... Ég harangjai, konduljatok meg.........zúgj vihar, dörgés orgonája szólalt meg , kelettől nyugatig rázkódtatva a’ föld sarkait! — Angyalok! hívjátok össze isten teremtményeit a’ természet templomába. Láttátok-e e’ templomot? Boltozata a’ menny, oltárai szirtek, mihez az oltárképet tavak ezüst tükrében a’ nagy természet festette sugárecsettel........Áldozója maga isten . . . Szónokszéke óriási havas, honnan átkát mennydörgi le a’ gonoszokra .... Ah , milly nagyszerű a’ természet temploma !........... ........És az ég harangjai megszólaltak , a’ dörgés megrázkódtatta a’ föld sarkait és a’ föld fájdalma égő vulkánban tört ki a’ pólusok jégkeblére öntve égő könyer lávafolyamát........... Az oltár ünnepelt fényben ragyogott, a’ tavasz szellemei tarka füzérekkel ékítették.... A’ villám óriás fényű fáklyát gyújtott.... Távol béretek tömjénezőjéből kékes felhő emelkedett ég fölé.... Liliomok kelyhében hármat szentelt vize csillogott........... A’ természet gyászünnepet tartott tiszteletedre, kedves halottam, hogy’ is ne ? Hisz’ te könyörögtél istennek, hogy millió világokat teremtsen. — Midőn a’föld haldoklott, keble megfagyott és sírsötét övezte körül, az egen napot gyújtottál, hogy forró keblén új életre ébreszsze........Fényt adtál a’ csillagoknak , virágokat a’ földnek, és a’ virágoknak harmatot.......... És te megholtál ! — Ott feküttél a’ templom zöld bársonyán sudár pálmák koszorújában. Halvány mosolygó arczodra éji ködök szemfödöje simult. — Kebletlen mély seb tátongott, mit a’ hűtlenség vert, belőle véred folyt, mellynek minden cseppjéböl rózsa virult föl. — — Lelked a’ napba röpült, hajnalsugár lett ’s ismét életet öntesz hervatag virágokba, édes öröm karjain ringatsz milliókat, csak az én keblemben hullámzik a’ bánat tengere........Pedig milylyen boldog voltam egykor , midőn még nem hagytál el! . . . De te elröpültél e’ szív tündérországából’s nyájasan simultál a’ leányhoz, kit bálványoztam . . . Ah e’ leány , e’ leány!................. De hisz’ nem én vagyok az első, ki kigyót imádott: voltak népek, mellyek leborultak előtte, isten előtt........... Szegény ártatlan! azt hivéd , hogy az ég mosolyg kék szemeiből; pedig tenger volt az, mellynek fenekén undok szörnyek tanyáznak : a’ büszkeség és hűtlenség kígyói....................És még te üdvösséget, sírontúli örök életet ígértél a’ leánynak ; szívedbe temették mérges falánkjokat. . .... Mióta meghaltál, elenyészett keblem vasza; mit is ért volna az nélküled ?........ A’ remény fája elhervadt, száraz gályáin dérvirágok tört koronája csillog.........A’ nap eltűnt szemeim elöl; egemre és borait, sötét éj csillagai eltűntek , hullócsillagok lettek , lehullottak sírodra....