Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-12-05 / 23. szám
nem fakadtak többé istenek nyomain , nem hervadhattak többé az ő fejeiken, oltáraikon, mint előbb. Csak egy szellem nem engedelmeskedett a’ föhatalom mennydörgő szózatának ; ő szebbnek találta a’ kipusztult földet, mint a’ számára rendelt fényes égi lakot. Nem követte társait, nem hagyhatta el a’ földet, mert ő az isteni szellem, fenségének állhatatosságával szeretett egy porban született és oda visszatérő halandót. Ő nem vette észre , mint veszti el szépségét a’ föld, mint hidegül el a’ nap , halványulnak a’ csillagok és hervadnak a’ virágok. Mindezek most is olly színben tűntek föl előtte, mert most is olly forróan szeretett, mint mikor szépségben és boldogságban egyaránt gazdagon először vonta őt a’ föld magához. Halandóságért esdett, hogy örökre egyesülhessen szerettével, ha már tiltva volt tőle avval halhatlanságát megoszthatni. Kérelme nem teljesíttetett, helyette ,,légy átkozott“ hangzott a’ magasságból és lett üldözője. ,,Légy átkozott — szólt az istenek kara — sújtson kába szerelmed a’ föld porához, légy kínzó kísérője azoknak , kik maguk közé vonák hozzánk hasonló szellemedet , légy tántoríthatlan hűséggel társuk, míg csak az utósó ember ki nem vesz a’ föld színéről. Száműzve maradj az égből örökre, és ne legyen nyugtod a’ földön soha. Ismerjen meg minden ember ; de ne legyen állandó maradásod egynél sem. A’ kinek szivébe szállsz, az tépje szivét és körmeivel ássa ki önvérét, hogy tőled szabadulhasson; kit átölelsz , érezze a’ pokol kínját, és áldozza föl lelkét, életét, hogy tőled szabadúlhasson; kinek fejére hajtod homlokod , gyújtsa őrült kétségbeesés agyvelejét, és zúzza szét azt, átkozva téged és magát, hogy tőled szabadulhasson. Fényes fehér gyémántokkal behintett fekete szárnyad röpítsen minden ember fölé, és ha könnyítni akarva terhetlen, nehéz égő sugarú gyémántaidat lerázod, kire azok hullnak, égessék szemeiket lelküknek véres könyei, mellyek megkövülve szálljanak ismét gyémántként szárnyaidra és nehezítsék röptűdet. Ne maradj ismeretlen senki előtt, ne kerülhessen ki senki ! Végre az emberek nyelvén legyen a’ te neved : „fájdalom!“ Fájdalomnak híják az emberek ama’szellemet, melly, ha szíveikbe költözik , elűzi belőle a’ nyugalmat; ’s ha boldogságot vesztenek, ő foglalja el annak helyét. Egyaránt kívánná megsemmisíteni mindenki, és imádkozik, hogy vele többé soha ne találkozzék. Én is ismerlek az elátkozott szelleme a’ fájdalomnak ; engemet is meglátogattál, nálam is kerestél könyört, és reményeddel , hogy szeretni foglak, jöttél hozzám ; e’ remény, melly ezer és ezer évek óta egyetlen kincsed, nálam is csak, mert én is éreztem közellétednek minden kínait, és bár szántalak de szabadulni kívántam tőled. Láttalak fölém röpülni éjsötét szárnyaiddal, láttam hallni róla a’ ragyogó gyémántokat, és éreztem arczomra folyni kínos kényeimet. Fölfogtam szellemed óriási iszonyait és megkisérték minden módot, hogy elűzhesselek. De ki úgy megért téged , ki szellemedet úgy látja, mint én, az nem válhat el tőled többé egészen; panaszaid, mellyekkel lelkemet átkulcsolod, nem hangozhattak el egészen; emléked, mint szellemednek egy része, nálam maradt, és homályával el-elborítja lelkemet. — Mikor meglátogattál, mikor szívemben laktál, fölvettél szárnyaid szomorú csattogásával álmaimból , és helyettük elregélted ama’ szavakat, mellyektől elátkozva bujdosol, keresve menedéket mindenütt, de nem találva azt sehol. Fájdalom a’ te neved, és a’ fájdalomtól retteg és futni vágyna mindenki, őt kikerülni; mert hol ő van, ott nincs öröm , nincs boldogság. Most is szívemben csengenek ama’ szavak , mellyek téged űznek; feljegyezted azokat nálam, hogy ezentúl bármerre menj, élő emléked nálam maradjon; és magad is visszaszállsz hozzám , rám nyomod kínteli csókodat és megsimogatod nyugvó lelkemet , mire föl-fölzajong az ismét és hullámain fölveti a’ te nevedet: fájdalom!... Hát te mi vagy tulajdonképen, te óhajtott, esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit mi örömnek nevezünk? Másképen jelensz te meg a’ gyér-