Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)

1848-02-27 / 9. szám

Cseley barátja tudósítá, egy tehetős báró leend­­ője, ki egész családjának dísze ’s koronája leend, — ezen remény egy kissé enyhítette kínjait ’s édes örömöket, ’s magasztos ábrándokat szült rang- ’s kincs-szomjazó lelkének, hogy pedig egyetlen leányát ezáltal szerencséssé teszi-e vagy boldogta­lanná, azzal ő nem gondolt; — bárha Irénét felette szereté, mégis magyar közmondásként: ha törik, ha szakad, leánya bárónő leend, szereti-e vagy nem? eszébe sem jutott; — ő rangra vágyott, ’s most volt alkalom elérhetni azt . . . most vagy soha. Megenged a’nyájas olvasó, hogy egy kissé kitérve, illy hosszan irtuk le a’ körülményeket, de ezek némi felvilágosítás végett, semmi esetre el nem maradhattak. És most térjünk vissza Irénéhez. .. Az ifjú kebel szerelme, mosolygó tavaszában , hasonló egy csendes holdvilágos éjhez. Mint a’nagy, mérietlen ég, olly végtelen a’ szerelem birodalma, hol a’ remény szép csillagai varázsfényben mosolyganak; a’ szerelem, mint az éj szelid menyasszonya; a’ tündöklő hold, ezüstös sugá­­rait ,szétöntve, boldogságot ’s édes nyugalmat lehel a’ szív virágaira; a’ fölkelt érzelem sóhajjá olvadva, mint a’ gyenge szellő csókolódzik a’ titkon szerelmet lehellő virágok illatával, — igen, a’ szerelem, mint a’ hold vir­­raszt a’ remény csillagai felett; de ha felszáll a’ vihar fekete szárnya , ha sötét felhők közül felordít a’ fájdalom mennydörgő szózata, akkor gyász­lepel vonja be a’ hold liliomarczát, ’s lehunynak a’ remény csillagai, így járt Irene is . — keble teli volt a’ szerelem napjával, a’ remény csillagaival ’s a’ boldogság sugárival, de a’ fájdalom letépte azoknak ragyogó fényét, széttörte a’ sugárokat, ’s helyébe a’ kétségbeesés sötét éjszakáját ülteté. — Szive hasonló volt egy oltárhoz, mellyen az érzemény áldozatként ég, de nem hiányzik róla a’szenvedés keresztje. Lelkét a’ szerelem virágai mosolygák körül, ’s a’ fájdalom tövisei hasogatták. Láttatok-e széttört keleti gyöngyöt? vagy leszakított pünkösdi rózsát, mellynek kebelén ezelőtt nehány perczczel a’szerelem harmata,’s a’remény élete sugározott ’s mellyre nem sokára a’ fonnyadás halált lehelt, m illyen volt Irene. — Némán ült ő bánatában, mint egy égből száműzött angyal. Kiűzetett a’ boldogság mennyországából, pedig nem volt fellázadó seraph, szemeit egy pontra szegzé, ’s arcza halvány rózsáját behinté könyének gyémánt harmatával, mellyet keble kíntengeréből meríte. Tépjétek le a’ napot, összedől a’ nagy mindenség, ragadjátok el a’ virágtól az illatot, ’s azt a’ hervadás jégkarja öleli át, vegyétek el a’ hölgy szivétől a’ szerelmet, ’s leomlik keblében a’ boldogság ege, darabokra törnek a’ remény csillagai, összedől a’ hit szent temploma , ’s kiszáradnak érzemény virágai. A’ hölgysziv gyenge, még bánatát sem tudja elbírni, lelke összerogy a’ szenvedés ’s fájdalom nehéz súlya alatt. Adjátok a’ világ minden dicsőségét, hatalmát ’s kincsét, és vegyétek el a’ szívtől a’ szerelmet és érzeményt, a’ lélektől a’ hitet és reményt. —

Next