Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-01-09 / 2. szám
57 NEMZETI SZÍNHÁZ. Egy-két szó LEONA előadásáról. Az 1847-dik évi drámai előadások sorát Leona rekeszté be, a’ rég nem látott, sokáig méltatlanul mellőzött Leona. Soha ünnepélyesebb érzéssel, soha elfogultabban színházba nem léptünk. A’ boldogtalan ifjú szerzőt, ki e’ darab legtöbb eszméiben lelke fájdalmát rakta le, az előadás előtt 14 nappal temettük a’ hideg földbe, ’s azóta ez volt az első előadás, melly darabjait egyikét érte. A’nagy közönség következetes maradt magával, azaz: jól tudván, miszerint ma színházban nem csak szem- ’s fülekre , de lélekre is volna szükség, miként máskor, most is honn maradt. Kár is lett volna gúnyt űzni az elhunyt költő elmeművével holta után. De a’ kevés választottak, kik gondolkozni még nem restellnek, eljövének , ’s ha nem csaltak szemeink, a’ közönség, melly Leonát nézte, nem ama’ kedvtelésnek áldozó élvsovár színházi közönség vala, melly minden áron csak mulatni akar; az egy templomi gyülekezet volt , melly helyére leigézve, rendült kebellel hallgatá egy túlvilági szellem hangjait. Emlékezzünk vissza Leona első adatására. A’ lapok legnagyobb része határt nem ismert gáncsoló bírálatában, ’s a’ Szerzőtől, ki mint éji kisérteteitekkel úgy küzdött e’ darab nagyszerű eszméivel, minden tehetséget megtagadott. Úgy látszott , az ó év utolsó drámai közönsége igazságosabb volt a’ halott iránt. A’ fájdalmas húr zengése, melly mint enyészet fugalma a’ darab minden accordjain végig sir, ezúttal résztvevőbb keblekre talált. Úgy tetszett, mintha ama’ halott ifjút látnak az éjfél kisértetesen méla óráiban sápadtan ülni asztala mellett, ’s e’ halálszagú eszmékkel küzdetni. ..Eljő az idő, midőn elhervad a’ tavasz, az ősz, elhallgat a’ csermely, kihal az élet és a’ gondolat.“ — E’ kisértetes refrain emelkedik fel a’ darab folyama alatt, mint egy ravatalra helyzett halálfő, mellynek meredt homlokára memento móri van írva. — ’S ki mondja meg, nem azon perczben barátkozott-e meg a’ halál eszméjével a’ boldogtalan ifjú, midőn Leonéja agyában megfogamzott. Oh, mert ne higyjétek, hogy egy valódi költő kedélyén olly eszmék , minek e’ Leonéban vannak , nyomtalanul suhanjanak keresztül. A’ genius egy fukar szellem, melly csókját nem adja ingyen az érte Hazám, jogállamos hazám! (8!) Szilárd erőd a’ büszke gyám, (?) Azért cselt esze vehetél; ’S tört régi búban új kötél (?) Szoríta gyönge népeket, ’S e két fogál iga helyett. Hazám, szerette hú hazám! (9 !) Tavaszszal olta szent István Szabadságodba hú vallást ’S barátságodba szent írást: Azért virulsz bár vész alatt, Azóta jámbor és szabad. Hazám, hivő nyugott hazám! (10!) Ébren te vagy, ’s megint vidám; Habár soká szemed merült Bugondba , most megint derült, Keresni régi híredet, Találni teljes üdvedet. Hazám, iparkodó hazám! (11!) Immár mosolygsz dicső anyám (12!) Midőn igaz nemes fiad (?!?) Szegény hazafiaidat (!?!) Legéli, hogy felálljanak (?!?) ’S egyenlő útra szálljanak. (!?!) Hazám , nemeslelkű hazám! (13) Szabadságlombot oladám, (?) Mi mindig újra viruland , Mit isten is jutalmazand , Mivel szabad , ha terjedett, Szabadságod nagyobbra lett. Hazám , kifejtőző hazám ! (14 !) Elé tovább. ’S lehetsz vidám! Mert, míg körül minden gyöngül, Ifjú erőd csak ép’ kinyit: A’ múltad int, becsed szerint, Jövendőd üdét újra hint. Hazám, imádott szép hazám! (15!) Jövő napod ragyog reám , ’S derülve látom üdvedet, Merülve hírbe szemedet, Áldatva égtől érdemed — ’S hozzá vedd üdvözlésemet. Hugo Károly. A’ tizenharmadik verset a’ ,Spiegelében mondta el a’ szerző, melly is így hangzik: Hazám, háladatlan, hijjábavaló, élhetetlen hazám! (A’ többi következik.)