Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-01-30 / 5. szám
Szívott hódítón édes illatot .... Barátom, ez a’ fájdalom virága, Ez a’ virág lantod zenéje volt. — Miért tiprád el ezt a’ szép virágot? Mért hallgatott el igy kezedben a’ lant ? Nem fájt, nem fájt, midőn a’ földhöz vágtad, ’S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a’ lelkismeret, Midőn rá tetted gyilkos kezedet? Mert gyilkos vagy, megölted Nem testedet, Jobb részedet; A’ lant a’ lelke a’ költőnek, ’S te, had te lelkedet öléd meg! .... Egy költő lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, A’ melly föld pusztáidban, Haldokló félben van, a’ mellynek már Nem használ sem eső, sem napsugár: Az a’ költő könnyhullatásitól ’S mosolygásától újra felvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, a’ ki küldött, számadásra van? Ha mondja majd: „Nézz arra lefelé, A’ merre tetted vitádat, Jól látszik, hosszú sivatag .... A’ rád bízott földet nem míveléd!“ Föl, föl, barátom, drága minden perez, A’ föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a’ bíró előtt lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz’ a’ költő, ha a’ legfájóbb hangot Sóhajtja, akkor a’ legboldogabb. Dalold el mind, mivel szived teli, ’S minden hang, a’ melly ajkadon kijő, Lelked darabja légyen .... olly dicső Kín és gyönyör között elvérzem! Petőfi Sándor.