Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-10-01 / 14. szám
432 KÜKÜLLŐ VÁROS MEGYÉJE. I. Sövényfalva 1847. febr. — május. Tél volt, hamvazó-szerda, ’s én a’ Küküllőmegyébe vezető országúton haladtam. Jól emlékszem , farkasbőr-bundám daczára is , majd megfagytam. Pedig a’ táj nagyon szép valt. Mintha Norvégiában haladtam volna; jobbra, balra, elől, hátul, fehér lepellel boritott nagy hegyeken tört meg szemvilágom, mellyek a’ fehér éggel olly csodásan folytak össze. ’S ha még azt is hozzá teszem, hogy a’ sáppadt hold is felsütött, olvasóim bizonyára azt hiendik, hogy regény küszöbén állanak; a mig én azon bosszankodtam, hogy ha a’ hold csakugyan sugár tolvajságba elegyedett, mért nem lopott már legalább meleg sugárt is. Azóta kerek negyedévet tölték el benne, ’s az ekkép megismertnek leirom jelenét, ’s hozzá ragasztom múltját, — ’s ha az összehasonlítás jelen állását nem dicsőitendi, senki ne rojja azt fel toltam hibájául. A’ Kis-Küküllő balpartján zengő kalászok közt, hullámzó hegyek aljában egy falu terül, Marosfalva, mig az egyik hegyormát vár díszíti. Neve Küküllő vár, ’s ketten képzik az mezővárost. „Küküllővár! honnan e név? Apor Péter a’ hasonnevű hun-vezértől, mig mások az alatta átcsörgő folyamtól, ezét pedig a’ ,,Kikelm“-től származtatják. Az 1002-ik hongyülési articulusokban a’ ma meg nem levő ,,Küküllö köblének“ van nyoma. Építési modora ó-német stil. Négyszegű, falai ékesség nélküliek, kopaszok, ablakai közép nagyságúak, mindenik szögletében egy-egy bástya emelkedik az ég fölé. Fedüzete szokatlan nagy. E’ vár lakható állapotban van , körűlte némi sánczolatnak is láthatók nyomai. Mellette a’ hegyen szép regényes kert terül el. Épen alkonyait midőn bejártam. A’ sűrűn összenőtt fák lombjai közt a’ tiszta Luna törekedett bekandikálni, mintha szerelmes Endymionját vigyázta volna. Egy oldalon fegyvereket láttam. Látsza hogy nem valának hontokban havasok ormain, orkánok torkában . . . máshelyt bükkesek árnyában kristály forrás csörgött alá, ’s az ezüst vizet a’ sáppadt hold sugarai megaranyzák. A’ lombok eltakarták, ’s ekkér látatlanul igen érdekes jelenetnek tanúja levék. Egy hölgyet, hasonlót a’ biblia vizhordó asszonyához, csebrét megmeritni láttam. Márvány válláról tiszta fehér ing folyt alá, mellyet a’ karcsu derékhoz kivarrt, rézgombokkal czifrázott mellény szorított a’nélkül azonban hogy a’ kebel párt eltakarta volna. Göthe illy kebleket nevezett éretlen almáknak, Vörösmarty gyönyör halmainak! Tarka szoknyája a’térdeplő kerek tagjait szobor idomulag adta ki, mig fekete hajából piros szalagok gyűrűztek alá. Egy népdalt énekelt , költészetteljest és sajátságost : Be szépen ég ez a’ gyertya Be szép barna legény tartja El-el oltja meg-meg gyújtja Csak a’ szívem szomoritja. Túlsó soron a’ mi házunk Fehér rózsa nyílik nálunk Ha fehér kell abból adok Ha piross kell — magam vagyok.