Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-11-26 / 22. szám

690 Mégis dicsőség koszorúzza őt. — És az erénynek emberre Véresen hajt keresztre főt. — Oh biz isten! nem ollyan a’ világ. Hogy élhetne itt az én emberem, Itt a’ nemes bizalom főidében A’ csalódásnak tüskéje terem , Itt a’ reménynek kettős magva van, A’ hit elhervad — a’ bűn megfogan , A’ gyilkosnak van éles fegyvere , És fegyver nélkül, védtelen All az igazság embere. — De mit beszélek ? . . . hideg szuronyom Ajkam csókjától könypárát terem , ám itt a’ fegyver reszkető kezemben, Élét lángcsókommal fölszentelem. —­­Száljon szent lelked szuronyom hegyére, Legyen tengerré itt a’ zsarnok vére ’S hullámain — ha szélit a’ halál — Az én elcsigázott lelkem Örök gyönyör közt menybe szál. — A’ tűzgolyó pattogva szál az égre, Ropog a’ fegyver, az ágyú dörög, A’ kilobbant lőpornak füstje közt Haldokolva sok nemes szív höryög; Haldokló arczok kinvonásiban Megszentelt átkok bibliája van. — Oh ér­ted-e te azt, . . . nem érted . . . ugy­e nem ? . . . A’ hangyák élete reád Mikint is tartoznék, hatalmas istenem! — De a’ világszellem, — egy Róma, egy Páris Tán csak karodtól kormányoztatik ? És itt e város romja füst-ködében Ha alszik, — tán öledben alhatik? — Csitt! . . . hallgass el te ágyuk vad danája, — Felébreszted a’ népet, — melly reája Herkuleskint a’ kígyót tépi szét, — Miglen szivébe mártaná Mérges nyelvének nyílhegyét. — Oh mélyen alszik, mélyen alszik e’ nép, István tornya fölötte sírkereszt, A’ zsarnok-szablya — testvércsókot adni — Ez alvó néphez minket nem ereszt. — Ködös az ég, —­ behunyta láng szemét , — Hiába hívom népünk istenét, — A’ haldoklók testén rohanva fut E’ nép, — melly megérdemli, ha Boldog jövőbe sohse jut. — BULCSÚ KÁROLY.

Next