Ellenfény, 2013 (18. évfolyam, 1-10. szám)
2013 / 1. szám
PONTFÉNY: HORVÁTH CSABA 'Y (i/r /M/0 taaJL 1/vW^U A TEMESVÁRI CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ és a FORTE TÁRSULAT koprodukciójában készült a PEER GYNT. Ibsen darabjának Horváth Csaba rendezte előadásáról, illetve a „fizikai színház” fizikalitásáról HEGEDŰS SÁNDOR ír. Az alábbiakban Horváth Csaba PeerGynt című színjátékának (előadásának) elemzésére teszek kísérletet, miként az velem megtörtént. Nem kritikát készülök írni tehát, ahhoz - itt és most - nem állnak rendelkezésemre a szükséges (elő-) feltételek. Mindenekelőtt az eltárgyiasítás, az „esemény” birtokba vételének elvi lehetősége. Viszonyom a szóban forgó színpadi történéshez ezúttal nem írható le szokványos módon - egy néző-szubjektum befogadói viszonyaként egy mű-objektumhoz -, mely a kritikához nélkülözhetetlen. Megfelelő látótávolság, illetve egy relatíve stabil, rögzült nézőpont (értékrend) hiányában egyszerűen nem adódik (nem látható) a „tárgy”, melyet értékelni lehetne. Ami látható viszont, s így tematizálható is akár (ezzel próbálkozom, átsegít a tétlenségen, szótlanságon), az a „tárgytalanság” maga, a „hiány”, melyben részem lehetett (ön- és valóságismeretemben támadt), identitásom vált benne kérdésessé. Úgy is fogalmazhatnék: a játékban, ott a nézőtéren nem voltam (maradhattam) ugyanaz, mint aki színházba ment, majd órák múlva távozott onnan, vagy aki itt most a vele közben történtek leírásával küszködik. Ha csak az előadás rám tett hatásáról - egy pszichikai és/vagy szellemi élményről - kellene megszólalnom, úgy az egyszerű lenne. Ám ezúttal a játékban-lét tapasztalatát kell szóvá tennem, az érintettségnek kell hangot adnom! A szóban forgó színjáték, mely a maga vonzáskörzetébe vont, s ott is tartott mindvégig, a konvencionálisaktól merőben különböző szabályokat kényszerített rám, a maga képére formált, résztvevővé tett. Pontosan az történt velem, amiről Gadamer (a filozófiai hermeneutika egyik jeles képviselője, voltaképpeni megalapítója) az Igazság és módszerei mű művében beszél: „a műalkotás igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoztatja a tapasztalót.” (88-89. o.) Igen, a játék időtartamában - a benne lét „történésében” - nem voltam „önazonos”, ha az önazonosság konvencionális élményét tekintjük etalonnak. Gadamer, aki előbb említett művében egyáltalán nem véletlenül kapcsolja össze az igazság kérdését a művészet tapasztalatával, erre is talál ma Simkó Katalin, Krisztik Csaba .