Ellenőr, 1871. október (3. évfolyam, 364-389. szám)

1871-10-14 / 375. szám

­sük a közjegyzőséget, okmányoknak a világos és jónak kikötött tartozások te­tejében végrehajtási jogerőt, utaljuk az ő kizárólagos hatáskörükhöz a hagyatéki el­járást, mely eddig a bírósághoz lévén utal­va, őket a szoros értelemben vett bírói te­endők ellátásában gátolta, — és akkor nyugodtak lehetünk, hogy kellő képzettségű jogászok elegendő számban fognak a köz­jegyzői pályára lépni , sőt a hagyatéki el­járásnak a közjegyzői hatásk­őrhöz való uta­lása aziránt is biztosítékot nyújt, hogy a hagyatékok tárgyalása az igazság­szolgál­tatásnak ezen mostoha gyermeke, kellő gon­dozásban fog részesülni. Nem oszthatom azon nézetet, hogy a zugírászatot csak az által irthatjuk ki, ha a jogügylet érvényességét jegyzői kényszer­től teszszük függővé. Ha ezen nimium probans argumentum döntő lenne, akkor minden állampolgár mindennemű jogügyle­teinek érvényességét közjegyzői okmánytól kellene függővé tenni. A­míg zugirászok lesz­nek és a népnevelés a bajon nem segít, a közjegyzői kényszer óvszerül szolgálni nem fog; — mert a­ki eddig a képzett ügyvéd vagy községi jegyző elkerülésével zugirászhoz folyamodott,­­ az ezután épen azt fogja tenni a közjegyző mellőzésével, és a zugirász bizonyosan nem fogja az ille­tőt figyelmeztetni, hogy forduljon a köz­jegyzőkhöz. Elismerem, hogy a jogállamban fő c­él az előretörekvés és hogy a haladás az igaz­ságszolgáltatás tökéletesedésével karonfogva jár, de a jegyzői kényszer behozatalát vi­szonyaink között nem előrehaladásnak, hanem visszaesésnek tekintem, s ha a jegyzői kényszer csakugyan az igazságszolgáltatás tökéletesítése lenne is , akkor is e tökéletesítés terén oly sok előleges teendőink vagynak, hogy ezek létesítése múlhatlanul évtizedeket vesz igénybe. Ha a közjegyzői kényszer jelenlegi igazságszolgáltatásunk keretébe erőszakol­­tatnék be, akkor ez a fent kifejtettek alap­ján szerintem nem tökéletesítést, hanem tö­­kéletlenítést eredményezne. — Nem is lehet nézetem szerint az ügyvédi és jegyzői kény­szer közt párhuzamot hozva előbbinek he­lyességéről az utóbbiéra is következtetést vonni. — Az ügyvédi kényszer nem köt bi­zonyos területkörre kinevezett egyénhez, és semminemű jogügylet érvényességére ki nem terjed; — hanem nálunk például, csak a rendes szerekre szorítva abban áll, hogy ha valamely jog vitássá vált, s valamelyik ügy­fél annak érvényesítése végett a bírói ható­sághoz fordul, a felek érdekeiket a bíróság előtt ügyvéd által kénytelenek képviseltet­ni. Midőn az állam bírói hatalma vétetik igénybe, akkor okadatolható azon kívána­lom, hogy az ügyfelek vedveiket ügyvéd által terjesztve elő, a bírói teendőket meg­­könnyebbítsék; okadatolható annál inkább, mert e kényszer alig sújt, s mert kényszer nélkül is ritkaságok közé tartoznék azon eset, a­hol a perbe szállt, vagy perbe idézett fél védelmeinek előterjesztését nem fogta volna ügyvédre bízni. Egyébiránt én az ügyvédi kényszer eszméjéért sem lelkesedem s annak megszüntetését vagy legalább kor­látozását korszerű haladásnak tartanám.­­ Különösen nem tartom helyesnek e kényszer oly merev keresztülvitelét, mint nálunk jelen­ben van,hogy rendes perekben a tartozást beis­merő, s egyességet kötni szándékozó fél sem jelenhetik meg ügyvéd nélkül, mert a pertár­nok szóba sem áll vele, hanem röviden csak ügyvéd általi megjelenésre utasítja. Hasztalanul vitatja a kisebbségi véle­mény, hogy a kényszer folytán a díjak le­­szállíttathatván, a felek a jegyzői kényszer által terhelve nem lesznek. Ne feledjük azon idő számításba vételét, melyet a felek és azonossági tanúk a közjegyző felkeresé­sével elfecsérelnek; a­mi nálunk, hol a munkáskéz oly kevés, még nemzetgazdászati szempontból is figyelembe veendő. Nem akarva a kisebbségi vélemény apróbb részleteibe belebocsátkozni, csupán azt kívánom még kiemelni, hogy a jogász­­gyűlés nem volt következetlen önmagához, midőn a múlt évben kimondotta, hogy a közjegyzői intézményt a törvénykezési re­form egyik nélkülözhetlen tényezőjének te­kinti, ez évben pedig a jegyzői kényszer mellőzése mellett nyilatkozott. Én részem­ről teljes meggyőződéssel óhajtom a köz­jegyzői intézmény életbeléptetését, — óhaj­tom, hogy az állam felállítsa ezen köz­hatóságot, és ez­által egyrészt módot adjon az állampolgároknak, hogy a kötött jog­ügyleteknek könnyen és előnynyel érvényesít­hető közokmányait szerezhessék meg; más­részt pedig a bírói hatóságok hatásköre alól elvonja azon teendőket, melyek a tu­­lajdonképeni bírói hivatás kellő betöltésének akadályául szolgálnának ; de épen azért, mert a közjegyzői intézményhez szép re­ményeket kötök, nem gondolhatok rettegés nélkül a közjegyzői kényszer életbe lépteté­sére, mely a mellett, hogy czélszerűtlen és az óhajtott eredményre nem vezetne, ma­gát az intézményt, — melynek népszerűsé­gét nálunk csak ezután kell megteremteni, — a legnagyobb mértékben fogná népsze­­rűtleníteni, s hihetőleg menthetlenül elte­metni. Teleszky István: ■u — A Reform szokott tapintatlanságának új je­lét adja mai vezérczikkében. E lap nem akar is­merni semminemű tekintetet vagy mértéket, me­lyet a helyzet vagy a körülmények kényessége és az eszély parancsolnak, hanem gyermekes nyug­talanság és kapzsi mohósággal zsákmányol ki minden czikkírás anyagául szolgálható­ combinatiót. Vagy mi másnak mint a helyes érzék teljes hiá­nyának tulajdonítsuk, ha egy magyar lap az oguliai ezred zendülésének hírére rögtön a horvát nemzeti pártot, tehát a törvényesen megválasztott horvát képviselők többségét, kikkel az elnapolások egész sem­ája után utóvégre is alkotmányos érintke­zésbe fog kelleni lépnünk — vádolja a zendülés előidézésével ? Kérdjük, nem eszeveszett meggon­dolatlanság ily vádat emelni akkor, midőn a zen­dülés okai és eredete felől semmi felvilágosításunk sincsen, és a nemzet párt részvételéről még egy jel sem tanúskodik. És meggondolta e a Reform az ily vádaskodás következményeit és veszélyét oly pillanatban, midőn a zenebona még lecsende­sítve nincsen. Vagy talán az agent provoca­teur szerepét vállalta el laptársunk, és igaz volna a „Zukunft“ gyanúja, hogy a felkelés a magyar kormány parancsszavára történt, mely szorultságán ily módon akar segíteni. Hanem nekünk nem jut eszünkbe a Reform józanság hiányának valami­lyen rendszerességet, tulajdonítani. Jónak találjuk olvasóink tájékozására a bécsi „Zukunft“ nézetét a felkelésről ide­igtatni. A mozgalom élén igen desparatus legények állanak, vezérei a radikális, úgynevezett ultra hor­vát pártnak, kik a választások idején, két embe­rüket kivéve teljesen megbuktak, de a legutóbbi időben az oly nyomorult bánásmódban részesült ha­tárőrvidéken terjesztették tendencziáikat. Mint mérték és tekintet nélküli izgatók, kik semmi eszköztől vissza nem riadnak, ezen emberek a meglevő gyúanyagot látszanak kizsák­mányolni, csakhogy mindenekelőtt egy nagyszerű botrányt idézhessenek elő, melynek tulajdonké­­peni czélját mi legalább távolról sem sejthetjük. E párt, mely tisztán romboló irányában a nép érdekeit állítja képviselni, de tényleg „ma­gyar czéloknak szolgál, és már egy év óta teljes nyíltsággal és nyers brutalitással lépett föl a nem­zeti párt és annak vezérei ellen, — határozatlan magatartása által legalább is teljes kétségben hagy a fölött, váljon saját öklére cselekszik-e, vagy egyszerűen parancsszóra teremti az alkalmat a határőrvidéki türhetlenné lett állapotokkal oly módon végezhetni, hogy karddal vágják ketté a már oldhatlanná lett csomót. Annyit akarunk e helyen, hangosan és ha­tározottsággal konstatálni, hogy a nemzeti párt távol áll e vétkes üzelmektől, hogy ily erőszakos T­Á­RÓC­Z A. Toldi Miklós. (Színmű 3 felvonásban, irta Szigeti József Először adatott a nemzeti színházban 1871. okt. 13-án.) 1868 nov. 28-adikán került e­gy napfényre, mikor is szerzője a Kisfaludy-társaságba való meg­választatása alkalmával abból egyes részleteket fölolvasott. A részletek annyi érdekes mozzanatot tartalmaztak, oly ép humorról tettek bizonyságot, hogy azok, kik a Kisfaludy-társaság ülésén jelen voltak, méltán óhajtották ösmerni az egészet. A türelmetleneknek kívánsága azonban csak két év elmúltával teljesült be, midőn „Toldi Miklós" a Kisfaludy-társaság évlapjaiban csonkítatlanul jelent meg. A nagy közönség számára pedig egy ünne­pélyes nap volt föntartva. Ez az ünnepélyes nap a mai nap, azon em­lékezetes oct. 13-ra, a­melyen színházunk legki­tűnőbb élő tagja Szigeti József Thália papjának szegődött be. Harmincz éve, hogy ez történt. A­ki 1841-ben szívszorongva ismeretlenül lépett a rögös pályára, 1871-ben megelégedetten, sőt büsz­kén tekinthet vissza működésére. Harmincz év alatt kitűnő szinészszé és jeles íróvá képezte ki magát. Csak főbb alakjait hozzuk emlékezetbe: Falstaf, Friczi, Courtley, Sas István, Menenius Ag­­rippa. Kit ne fogna el a jóizű nevetés, midőn Szi­getitől látja ábrázolva a potrohos öreget, kiből csúfot űznek az asszonyok, a málészájú szerelmes kamaszt, bit agglegényt, ki vénségére is tüzesen udvarol, a becsületes czizmadiát s a kedélyes patríciust. Nem tudjuk, hogy sokoldalúságát, vagy ere­detiségét bámuljuk-e inkább. Az igaz, hogy a „sokoldalúság“ néha a művésziesség rovására esik , de azt meg kell vallani, hogy bárminő sze­repre is vállalkozzék az öreg, mindig tud legalább egy oly mozzanatot előtüntetni, mely gazdag ke­délyéről, kétségtelen talentumáról tesz tanúbi­zonyságot. Mint szünműire kisebb körre szorítkozott. Ha vé­gig nézünk összes színművein, (számra tizennégy:­­Jegygyörűi, Viola, Falusiak,Okos Bolond,Becsületszó, Vénbakancsos és fia a huszár, Szép Juhász, Kisértet, Marcziusi táblabiró, Szerelem és örökség, Széchi Mária, Jó madár, Mérget ivott és Toldy Miklós) azt találjuk, hogy kizárólag a magyar népet, a magyar társadalmat, a magyar múltat igyekszik föltüntetni. Szelleme és kedélye kiválólag képesítik őt e feladatra. Ellesése a nép eredeti észjárásá­nak és beszédmodorának, kiemelése fajunk fényes erényeinek és tagadhatatlan hibáinak, eleven fes­tése typicus alakjainknak — ezek azon elemek, me­lyek könnyen megmagyarázhatóvá teszik azon kö­rülményt, hogy miért lettek a közönségnek ked­­vencz darabjai : Viola, a Kisértet, a Vén bakan­csos sat. Ebbe a cathegoriába fog-e tartozni Toldi Miklós? azt még most bajos elhatározni. Nem kevés hátrányra van e darabnak, hogy e tárgyat már Arany földolgozta s pedig úgy, hogy e mű nemcsak hirnevét alkotta meg a köl­tőnek, hanem egyszersmind egyik legkitűnőbb al­kotásának tekintendő. Toldi alakja úgy él lelkünkben, a mint azt Arany a hagyomány és Ilosvai alapján megterem­tette. Mintha látnók termetes növését, pusztító csatában szálfa-üklelését, mintha hallanák, dübörgő hangját szavának, kik ma képzelnétek Isten harag­jának ! Élénk emlékezetünkben van az óriás erejű suhancz, ki csak amúgy hajigálja a malomkö­veket. A szörnyű vendégoldalt oly könnyeden for­gatja, mint csekély botocskát, ki két dühös topor­tyánt ver agyon s megszelídít egy tajtékzó bikát; élénk emlékezetünkben van a deli levente, ki le­győzte a nagy cseh bajnokot s a jó fiú, ki diada­la mámorában a mint megpillantotta anyját lőni a korlátok felől, elfelejtett mindent és futott elébe. Érezte Szigeti, hogy ő is csak azon után ha­ladhat, a­melyet Arany egyengetett meg. Csakhogy Toldi annyira specificusan epicus alak, hogy azt színre hozni valóságos merészség. Mindazon jele­netek, melyek leginkább mustrálják Toldi főis­­mérveit, mint az Útmutatás Buda felé, a küzdés a farkasokkal, a bikának a vágószékre való von­­szolása, a színműből vagy teljesen kimaradnak, vagy oly alakban beszéltetnek elő, melyek megközelí­tőleg sem adják vissza a történtek rendkivüli­­ségét. Egyetlen egy von­ást emelhetett az író kellő érvényre s ez a fiúi tisztelet és szeretet. Szigeti igyekezett is lehetőleg kizsákmányolni e körül­ményt. Majdnem a hatás­vadászat hibájába esett,­­ midőn az első találkozást, tárja elénk Miklós és­­ György között. Miklós követeli bátyjától iasát. „Mit? jusodat, haszontalan kölyök?“ rivall rá György úr „ne hát!“ és ezzel arczul üti. A ször­­nyű gyermek azon kiáltással rohan neki, hogy Ad­jaj nekem! megölte telkemet. Ez nem a szörnyű erejű, buzogány öklű óriás­­ vészordítása, hanem egy gyöngéd érzelmű lovag­­­­nak gyászos nyűgellése. Az egész jelenet további folyamában mesterkélt, vontatott. Toldiné kiszámí­tott és tettetett fájdalma sehogysem indokolt. Sokkal igazabban fejezi ki Miklós véghetet­­len szeretetét anyja iránt, minden hősünk eltö­kéli magát, hogy Budára megy megküzdeni az idegen leventével s elbúcsúzva ha Benczéjétől ezt bízza rá: Ha visszamégy és meglátod kedves jó anyám, Borulj elé az én nevembe majd, Csókold le lába legkisebb porát ; Mondd meg neki, hogy szépen tisztelem, S könyörögve kéretem, bocsássa meg, A mit vétkeztem sokszor ellene : Mert jól tudom, hogy rosz fia valék. De Bencze, kérlek, ezt nehogy tán elfeledd ! Figyelemre méltó körülménynek tartjuk azon változtatást, melyet Szigeti Toldit csatára szállásá­ban a motiválásnál vesz foganatba Aranytól eltérő­­leg. Arany ugyanis úgy beszéli el az esetet, hogy Toldi bolyongása közben egy temetőbe téved, ott egy bánatos anyára talál, ki két vitéz gyermekét siratta. Kezd kérdezősködni, s a­mint az anya elbeszéli, hogy fiait egy cseh gyilkolta meg, a hős szörnyű boszut esküszik, s azt ki is viszi. Szigeti az anya helyett az egyik elhunyt vitéz kedvesét veszi föl. Nagy­­sebbel-lábbal szerelmessé és beszú­­állóvá avatja hősünket. Nem csoda, hogy Margit eszelősnek tartotta a hirtelen lángra gyúltat. Nem akarunk a történeti igazsággal előállni ; nem akarjuk azt mondani, hogy Toldit a történe­lem, vagyis inkább a hagyomány szerint sohasem volt szerelmes, s így Szigetinek sem volt joga őt azzá tenni. Per absolute joga lett volna. De a költői igazságot tartván szemünk előtt, Arany motiválását erősebbnek tartják. Toldi Miklós, ki an­yát annyira imádta, csak egy anya könnyeire képes magát oly vakmerő tettre elhatározni. Mindent összevéve, bátran kimondhatjuk, hogy „Toldi Miklós“ nem tartozik Szigeti szerencsésebb alkotásai közé, de mindenesetre annyi gonddal s helyen-helyen oly költői éllel van kidolgozva, hogy az irodalomra nézve nyereségnek mondható. Kivált a mellékszemélyek és a komikus je­lenetek festése mesteri. Bencze a sürgő szolgák élén, Bagó a vén sirásó a temetőben sikerülten vannak jellemezve. Elmés ötletekben nincs hiány. Az öreg Bagó azt kérdi Ferkétől, hogy : volt-e már szeretőd ? „Volt ám — feleli ez — de nem kellettem neki “ Bencze, midőn a sírok közt Miklósra bukkan, és majd hanyatt esik ijedtében, rettentő komolyság­gal azt mondja: „Ördög szánkázza meg, most egy kicsit meg is ijedtél, ugy­e bár ? Már hogy Miklós ijedt meg! Megfizethetlen Bencze bácsi álomma­­gyarázása. A sirásó és a bolond­ jelenetek újabb bizony­ságot tesznek arról, hogy — Shakespeare utánozha­tatlan. Azt azonban meg kell adni, hogy a siráló jelenet egész végig oly élénken van tartva, hogy a nézőből egy perezre sem fogy ki a jókedv. A bo­lond ellenben nemcsak hogy nem képes megnevet­tetni, hanem ízetlensége által türelmetlenné is tesz. Az előadás által a mű egészben véve nem nyert. Nem mintha a szereplők nem iparkod­tak volna minden tőlük kitelhetőt megtenni az est megmentésére. S e részben első­sorban Lendvai­­ról kell elismeréssel nyilatkoznunk, ki szépen és correcten szavalt. Hanem hát arról ő sem tehet, hogy az isten nem adott neki aczél izmokat, her­­kulesi lábakat és sziklamellet. Azt hittük bírón, hogy abban a diákos tógában a papiros-malomkő is lenyomja vékony vállát. Egy kiváló helyet pedig teljesen elrontott. A­midőn Ferke elbeszéli, hogy két testvér közös sírboltban nyugszik, Miklós alá­való testvérére gondolva a gúny és fájdalom meg­rázó hangján sóhajt föl. Testvérek voltak ők s egy sírban itt Mégis megférnek : az csodálatos. Lendvai a „csodálatosat tartva szem előtt, a bamba „csodálkozás” hangján suttogott. Az öreg Szigeti nem volt egészen elemében. Csak a második felvonásban melegedett bele s az­tán fokonként mind derültebb hangulatba hozta a hálás közönséget, mely szűnni nem akaró tapsban tört ki első megjelenésekor és virágesővel borí­totta el. Kifogástalanok voltak Réthi és Tamási, mint sírásók. Komáromi élvezhetetlen volt. Helvey kis­asszony gyönge. A zenére is van egy megjegyzésünk. Miért azokat a hegedűket mindjárt rezegtetni ? Komiku­sul veszi ez ki magát különösen a második felvo­nás végén. A közönséget a befejezés elégítette ki leg­­kevésbé. Margit és a király vetekednek a jó de hosszú tanácsok elrecitálásában. Aztán az a lassú oszlás és melléje táncz! Mindenki azt kérdezte •­ hogy leszünk? mi lesz még? Az első és második felvonás közti szünet al­kalmával az összes személyzet megjelent a szín­padon. Szigligeti tolmácsolta egy pár meleg szó­ban pályatársai érzelmét, egy ezüst babérkoszorút nyújtott át az ünnepeltnek s aztán szívélyesen megölelte. A közönség pedig tapsviharban tört ki s lelkesülten kiáltotta: éljen Szigeti! V.lt. rendszabályok alkalmazásában egy menthetetlen bűnt lát, mely csak nagyobb veszedelmet és na­gyobb elnyomást eredményezhet. Lapszemle. A P. Napló az újabban történtek által meg­­erősítve találja magát a cseh kiegyezésről mind­járt megjelenésekor nyert első felfogásában. A cseh elaborátum egyik fontos pontjában kétértel­műségeknek ad helyet. A 67-ei magyar törvények a közös egyezmények minden megnyitását a „két országgyűlésnek” tartják fenn, de a cseh javaslat e jogot nem látszik a delegátusok congressusára átruházni. A cseh elaborátum nem tesz továbbá semmi említést a cseh országgyűlésnek a kríl ügyekre gyakorolt befolyásáról, de máskép beszél­nek a pártvezérek, és az egész cseh had Beust megbuktatására törekszik. Ily auspiciumok között akarják bevezetni a cseh kiegyezést. A Hon szerint a delegatiót elismerték ugyan a csehek, de a napnál világosabb, hogy a delega­­tió vagy létre nem jó, vagy a delegatiók miatt kénytelenek leszünk beleszólni a lajthántuli za­varba. Mindezeknek nem szabad Magyarországot kitennü­nk. A delegátióhoz egyik lajthántuli nem­zetiség sem ragaszkodik és ez már magá­ban indokolja megszüntetésének szükségét. Meg­szüntetésének módozatát a körülmények adnák meg, és eredménye volna, hogy törvényesen létre­jönne önállásunk, hogy a lajthántali dolgok termé­szetesen folynának le, és hogy senki ellenségünk­ké nem tennénk. A Reform szerint őrültebb merényletet a ra­­kovitzai századénál képzelni sem lehet. A zen­dülésnek eredménye csak horvátok és horvátok közti iszonyú testvérharcz lehet. Hogy mennyiben részes a nemzeti párt, nincs még kiderítve, de bi­zonyos, hogy egyes tagjai belemártották magukat. Az erdőkérdés csak ürügy lehetett, és minden kö­rülmény oda mutat, hogy a zendülésnek politikai jellege van. Ha nem is közvetlenül, de közvetve minden esetre a nemzeti párt idézte elő a rako­­viczai zenebonát. Annyit a lázadók tudhatnak, hogy knezlaczi békét kötni nem fogunk, és a közrend és belbéke horvát barátjait megnyugtathatja a tudat, hogy a kormány ismerni fogja kötelességét. A P. Lloyd megbocsáthatlan hibának tartja Beust részéről, hogy az aula termében maradt, midőn a tanulók tüntetései egyik társát távozásra kényszeríték. Ámde nem ez ok indítja Schaeflle és Habietineket a Beust elleni támadásra, és a meghasonlás régibb keletű. A kiegyezési törvény szerint a külügyminisztérium csak a két országos minisztériummal egyetértésben járhat el, és ebből következik, hogy a belpolitikát sem lehet két kü­lönböző elv szerint vezetni a monarchiában. A belpolitika várhatlan összefüggésben van külü­gyiünk menetével, és ezért nem is lehet Beusttól követelni, hogy egyátalában ne is gondoljon a belügyekkel. De Beust nem értette meg eddig, hogy kötelessége­ nyi­tan előadni a koronának, mit tart Hohenwart politikájáról, és ha abban ve­szélyt lát, beadni lemondását. Ha nem teszi ön­kényt, megtétetik vele később mások. Az U. Lloyd szükségtelennek tartja annak vitatását, váljon Hohenwart előleges megegyezésé­vel jött-e létre a cseh munkálat. Fontosabb a kér­dés : conditio sine qua non­e a cseh javaslat ? E javaslat felbontja Ausztriát, midőn minden más államban consolidatióra törekszenek, szolgálatot tesz a föderatio res publica lausannei gyülevészei­nek és egyenest a socialismushoz vezet. Lehetne ily kísérletet tennünk, ha mindenfelől tenger által környezeti sziget volnánk, és nem kellene külel­­l­­enségektől félnünk. A M. Újság a Horvátországban uralgó izga­tottság szülő okát a magyar kormánynak, hol erélytelen, hol alkotmányellenes eljárásában talál­ja. A kiegyezés tartósságában előrelátó politikus nem bízhatott ugyan, de ha már egyszer tetté vált, a kormánynak éber szemmel kellett volna őrködni, hogy az egyezmény pontjai mindkét részről szorosan megtartassanak. De kormányunk eljárását más bülcseség sugallta. Még nem tar­totta az unió feltételeit, de álszégyenből a zavar­góknak is szabad kezet engedett. Horvátországot egy év óta nem engedi az alkotmányosság főté­nyezőjéhez, törvényhozásához jutni, és e politika eredményéről tanúskodik a vér, mely az ogutini határezredben foly. A bécsi és a cseh lapok leirhatlan izgatott hangon beszélnek egymással. A prágai „Pokrok“ polgártáborával fenyegeti a németeket, a „Narodni Listi“ pedig fölidézi a 48 ki éveket, midőn a szláv ezredek „Schuselka nam p­i­s­e “ éneklése mellett masíroztak Bécs felé, csakhogy ma ezen ezredek majd „Giskranam pise“ éneklése mellett, de hasonló lelkesedéssel fognak Bécsnek vonulni. A német lapok kétségbeeséséről ide iktatjuk a Presse vezérczikkének elejét. A minisztérium ingadozik, az államkanczellár futásra kész, a csehek s feudálisok vad örömriadá­­sa, a németek kétségbeesett vész és segítség kia­bálása, Lajthántúl félelmes leskelődés, a határőrvi­déken zendülési kísérletek, gyámoltalanság s kedv­­telen veszekedés fönt s alant, bonyolódások s be nem látható verekedések — ez a jelen helyzete. Egy forradalom közepén állunk, mely, bármely simának látszassák is külseje, ben főleg mégis meg­ingatják az állam alaposzlopait, egy forradalom, mely Ausztria életfonalait elszakitással fenyeg­eti, s feltart­atlan következetességgel a birodalom fel­oszlatására vezet. Tán kétségbe vonják még, hogy az utolsó hét­i napok politikája forradalmi? Ha­bár nem is fegyveresen harczolnak egymás ellen, de a pillanatnyi vérontásnál vészteljesebben hat a je­lenlegi helyzet, a birodalom fenállására.“­­ A magyarországi lapok azon czikkeire, melyekben ezek a cseh országgyűlési bizottság kiegyezési tervezetében foglalt hozzájáru­lást a magyar­­egyezményhez, Magyarország füg­getlenségébe ütközőnek mondják, a prágai „Pok­lok“ czimű lap válaszol. A válaszban többi közt ezeket mondja: A magyarok "elhihetik, hogy a magyar egyezmény elfogadása részünkről, nincs a mi hasznunkkal összekötve,­­ mi elismerjük an­nak érvényét csak saját királyunk iránti tisztelet­ből, ki mint magyar király esküvel van a magya­rok irányában lekötve. Ha ezen szempont nem lenne reánk nézve irányadó , a magyarok azon lennének, hogy egyezményükhöz hozzá ne járul­junk, mi részünkről igen könnyen teljesíthetnék kedvüket.­­ A zágrábi hivatalos „N­á­r­o­d­n­e N­o­­vi­ne” az ogutini lázadásra vonatkozólag biztos forrásból úgy értesül, hogy az lokalizálva ma­rad , a szomszéd végvidéki kerületekben teljes bé­ke uralkodik.­­ A krakói „Kraj“ a cseh kiegyezést már bevégzett ténynek tekintve, így okoskodik: „Mit akarnak a csehek javaslatuk által elérni? Azt, a­mitől őket a Bsch, Schmerling és H­rbst féle kor­mány akarta megfosztani : az állami önkormány­zatot akarják, a­mire minden nemzetnek joga van. A cseh kiegyezési javaslat legkevésbé sem sérti az osztrák magyar kiegyezést , de akkor sem sértené meg, ha Csehország egészen önálló ki­rályságot képezne is, nem p­dig mint a trializ­­musnak egy része.“ Valósuljon meg — folytatja nevezett lap — a javaslatban levő c­seh pro­gramm, miben van az által Magyarország kiegye­zése megérintve ? Épen ellenkezőleg, az által egy lépést teszünk előre azon az úton, melyet a ma­gyarok négy évvel ezelőtt nyitottak. A Cseh ki­egyezés természetes következménye a magyar ki­egyezésnek , a trializmus következetessége a dua­­lismusnak — és a­hogy gondoljuk azon hossza­dalmas jogpolitikai pernek vége a foederaliz­­mus lesz. Továbbá konstatálja, hogy valamint a ma­gyarok, úgy a csehek is, nem hivatkoznak többé a holt történelemre, se nem keresik súlypontjukat az osztrák birodalom határain kívül. — Csak a foederalistikus eszme lesz képes a birodalom min­den részébe új életet önteni. Végtére azt állítja, hogy a cseh kiegyezés a lengyelekre nézve, csakis üdvös lehet. Külföldi szemle. Pest, oct. 13. Az elhalt belügyminiszter utó­dául ma már több nevet hallunk emlegetni, me­lyek közül azonban csak kettőnek lehet komoly kilátása, és e két név : Lefranc Victor és Picard Ernő­s a kettő közül átalában Lefrancoak adják az elsőséget, mely esetben a keresk. és földm. tárcza Ancel havrei képviselő fezébe menne át. Bármint álljon is azonban a dolog bizonyos, hogy ideiglenesen Lefranc bizatik meg a belügyek vezetésével. Mind a hírekből pedig az következik, hogy Thiers mind­inkább számolni látszik a köztársasági elemekkel. A közelebb lefolyt hónapok tapasztalatai megtaní­tották, mennyire veszélyes az, ha rendszeresen ki­zárja a republikánusokat a közügyek vezetésétől. Még helyre lehet hozni az elkövetett hibát.­­ Az esti lapok szerint helyes tapintattal Périer Casi­mir neveztetett ki belügyérré. A bon­apartista izgatásokkal szem­ben egy katona azon kérdést teszi a Siécle-ben, ki osztogatja a párisi laktanyákban százával in­gyen a bonapartista „Ordre“ czímű lapot. Talán a kormány, vagy Conti ur,avagy más valaki ked­veskedik a katonaságnak Duvernois úr próbá­jával ? A Cherbourg­iak a párisi foglyok érde­kében a köv. kérvényt szándékozzák a nemzetgyű­léshez intézni: „Képviselő urak! Cherbourg lako­sai naponkinti tanúi lévén a kikötőjükben letar­tóztatva levő foglyok szenvedéseinek, kegyelmet kérnek számukra. Tudjuk, hogy a letartóztatottak között csekély számmal, vannak valóban bűnösök, ezek vettessenek a törvény szigora alá Ezek mel­lett mennyi azonban az ártatlan és félrevezetett, a­kiknek nyomora a legbensőbb rokonszenvrel érde­mes ! A tél közeledik s a már­is erős halálozás roppant arányokban fog növekedni A cherbour­­giak az emberiség nevében kérik e kegyelmet önöktől, adják vissza családjuknak azokat, a­kik szenvednek, Francziaországnak, a­kikre oly nagy szüksége van, e szerencsétleneket, kiket egy pilla­natnyi önfeledtség négy havon át vitézül kiállott nyomor után a zendülés karjaiba vetett,,“ A poroszok rakonczátlansága nap­ról napra elviselhetlenebbé válik, így Dijonban f. hó 8 án este egy Wolff nevű munkás az utczán ha­ladva, vigyázatlanságból egy csoport porosz tiszt­tel ütközött össze, mire egyik tiszt öklével arczba vágta, a dühbe jött munkás aztán kést rántva a lisztet czombján jelentéktelenül megsértette. Ezt a lego­rombább vadságról tanúskodó tett követte. A tisztek neki esve a szerencsétlennek, összevissza vagdalták úgy, hogy belső része is kifordult, más­nap pedig ily állapotban a katonai hatóság agyon­lövette. — Ily brutális tettek után, melyek a meg­szállott területen mindenfelé napról napra ismét­­lődnek, nem csodálkozhatunk, ha boszuról be­szélnek Francziaországban mindenütt, ha erre ta­nítja az anya gyermekét, a tanító növendékeit, s Francziaország múltjáról, méltóságáról feledkeznék meg, ha teljes boszát nem igyekeznek venni e gő­gös felfuvalkodtakon, kiknek egész érdemük az, hogy állig fegyverkezve, tízszeres számban győz­tek a fegyvertelenül s készületlenül harczba vitt francziák fölött. Az új spanyol minisztérium rövid életrajzát imigyen adják elő alapok: Mal­­campo József miniszterelnök Cadixban szüle­tett 1828. márcz. 9-én, 1861-ben tengerész kapi­tány lett, a midőn néhány kalóz hajót elfoglalt a Philippini szigetek körül, majd hazatérve Cadix erőd parancsnokává neveztetett ki s 68-ban, mint Saragossa parancsnoka vett részt a pronuncia­­mentében. Politikai pályája most kezdődik.­­ Candaul Ferencz belügyér gazdag andalusiai földbirtokos, ki 61-ben képviselővé választatott s mint ilyen három figyelemreméltó beszédet tartott a kortesben. — Banols Joachim hadügyér Barcellónában született 1797. esztendőben ; jeles tüzértiszt s utóbbi időben a Baleári szigetek főpa­rancsnoka volt. — Angulo Jakab pénzügyér 1824 ben született; a közéletben először a jelen­legi kortesben lépett fel; jó építész, de nagyon ké­tes ismeretü pénzember. — Colmenarés Ed­e igazság és vallási miniszter 1830-ban született; jeles jogtudós. Eddigelé a spanyol gyarmatokban élt s ott a legmagasabb birói állást töltötte be. — Montejo y Robledo közokt. és köz­munka miniszter 1818 ban született s mint ügyvéd igen bigatott életet élt; nincs pro­nunciamentó, a­melyben részt nem vett volna 1843 óta. Noha ki­tűnő szónok, a kortesben eddig nem lehetett sza­vát hallani. — Cantalapiedra Albanáz külügyér 1804-ben született s Valladolidban kitűnő bölcsé­szeti, és polg.­jog-tanár volt; 1854 óta különösen a gyakorlati mezőgazdaság tanulmányozására adta magát; több ízben volt képviselő, legközelebb pe­dig senator. — Balagd­er Victor gyarmati miniszter 1824 ben született; ifjúkorában Katalo­­nia történetét írta meg, miért B­arcellona város 1851-ben levéltárnokául választotta őt. Később több színdarabot, itt és több hírlap szerkeszté­sét vitte; közelebb a kortesbe választatott. Azelsassi vámkérdésben Bismarck és Pouyer Quertier megállapodásra jutottak. A franczia kormány 650 milliót trassiroz londoni bank­házakra, melyek azt elfogadják; másrészről a né­met kormány kötelezi magát, a váltókat csak bi­zonyos megállapított esetekben leszámítoltatok A versaillesi javaslat 3-ik czikke franczia részről el­ejtetek: a német kormány beleegyezik, hogy bizo­nyos franczia gyártmányok még egy rövid ide­ig vámmentesen vitethessenek be Elsass és Lot­­haringiában. A chicagói szerencsétlenek felse­­gélésére egész Angliában maetingek tartatnak. Shenk amerikai követ is felhívta mindazon ameri­kaiakat, kik Angliában tartózkodnak, a Lingham szállodában tartandó összejövetelre; az angolok ré­széről pedig a lord mayor állott a segélyezési mozgalom élére. — A chicagói tűzvész különben már egészen elfojtatott ; katonai s polgári őrjára­tok tartják fen a rendet; az elhamvadt város­é­pitése rövid időn megkezdetik. MARGIT, vagy : A KETTŐS SZERELE­M.— Irta Dime Emile de Girardin. De la Fresnayeról, személyéről s szelleméről kezdtek beszélni. D’Arzac grófnő mindennapi, el­csépelt szavakkal dicsérte meg, s ez megnyugtatta Istvánt. — Nagyon egyszerű ember — mondá a grófnő; nem oly hóditó, a­milyennek mondják, de sokkal jobb hírénél. Nem tudta felfogni, hogy oly soknak fejét forgatta el, de érti, hogy becsü­lik és szeretik. — Nagyon elfogult voltam ellenében — mondá, de megszüntette előítéleteimet. Azután ismét kicsinylőleg beszélt róla, de végre mégis hozzá­téve: — Előnyére válik, ha jobban megismerkedik vele az ember. De la Fresnayet nem tekintő többé divatos hódítónak, nem . . . csak kis unokája megmen­­tőjének; ez pedig csekélység, a­min nem lehetett aggódni. — És miért nem vallotta be előbb, hogy ő lőtte agyon a farkast? kérdé István. — Az igaz! kiálta fel Margit; azért jött, hogy e titkot megfejtse, s én egészen elfelejtkez­tem róla.

Next