Ellenőr, 1871. október (3. évfolyam, 364-389. szám)
1871-10-14 / 375. szám
sük a közjegyzőséget, okmányoknak a világos és jónak kikötött tartozások tetejében végrehajtási jogerőt, utaljuk az ő kizárólagos hatáskörükhöz a hagyatéki eljárást, mely eddig a bírósághoz lévén utalva, őket a szoros értelemben vett bírói teendők ellátásában gátolta, — és akkor nyugodtak lehetünk, hogy kellő képzettségű jogászok elegendő számban fognak a közjegyzői pályára lépni , sőt a hagyatéki eljárásnak a közjegyzői hatáskőrhöz való utalása aziránt is biztosítékot nyújt, hogy a hagyatékok tárgyalása az igazságszolgáltatásnak ezen mostoha gyermeke, kellő gondozásban fog részesülni. Nem oszthatom azon nézetet, hogy a zugírászatot csak az által irthatjuk ki, ha a jogügylet érvényességét jegyzői kényszertől teszszük függővé. Ha ezen nimium probans argumentum döntő lenne, akkor minden állampolgár mindennemű jogügyleteinek érvényességét közjegyzői okmánytól kellene függővé tenni. Amíg zugirászok lesznek és a népnevelés a bajon nem segít, a közjegyzői kényszer óvszerül szolgálni nem fog; — mert aki eddig a képzett ügyvéd vagy községi jegyző elkerülésével zugirászhoz folyamodott, az ezután épen azt fogja tenni a közjegyző mellőzésével, és a zugirász bizonyosan nem fogja az illetőt figyelmeztetni, hogy forduljon a közjegyzőkhöz. Elismerem, hogy a jogállamban fő cél az előretörekvés és hogy a haladás az igazságszolgáltatás tökéletesedésével karonfogva jár, de a jegyzői kényszer behozatalát viszonyaink között nem előrehaladásnak, hanem visszaesésnek tekintem, s ha a jegyzői kényszer csakugyan az igazságszolgáltatás tökéletesítése lenne is , akkor is e tökéletesítés terén oly sok előleges teendőink vagynak, hogy ezek létesítése múlhatlanul évtizedeket vesz igénybe. Ha a közjegyzői kényszer jelenlegi igazságszolgáltatásunk keretébe erőszakoltatnék be, akkor ez a fent kifejtettek alapján szerintem nem tökéletesítést, hanem tökéletlenítést eredményezne. — Nem is lehet nézetem szerint az ügyvédi és jegyzői kényszer közt párhuzamot hozva előbbinek helyességéről az utóbbiéra is következtetést vonni. — Az ügyvédi kényszer nem köt bizonyos területkörre kinevezett egyénhez, és semminemű jogügylet érvényességére ki nem terjed; — hanem nálunk például, csak a rendes szerekre szorítva abban áll, hogy ha valamely jog vitássá vált, s valamelyik ügyfél annak érvényesítése végett a bírói hatósághoz fordul, a felek érdekeiket a bíróság előtt ügyvéd által kénytelenek képviseltetni. Midőn az állam bírói hatalma vétetik igénybe, akkor okadatolható azon kívánalom, hogy az ügyfelek vedveiket ügyvéd által terjesztve elő, a bírói teendőket megkönnyebbítsék; okadatolható annál inkább, mert e kényszer alig sújt, s mert kényszer nélkül is ritkaságok közé tartoznék azon eset, ahol a perbe szállt, vagy perbe idézett fél védelmeinek előterjesztését nem fogta volna ügyvédre bízni. Egyébiránt én az ügyvédi kényszer eszméjéért sem lelkesedem s annak megszüntetését vagy legalább korlátozását korszerű haladásnak tartanám. Különösen nem tartom helyesnek e kényszer oly merev keresztülvitelét, mint nálunk jelenben van,hogy rendes perekben a tartozást beismerő, s egyességet kötni szándékozó fél sem jelenhetik meg ügyvéd nélkül, mert a pertárnok szóba sem áll vele, hanem röviden csak ügyvéd általi megjelenésre utasítja. Hasztalanul vitatja a kisebbségi vélemény, hogy a kényszer folytán a díjak leszállíttathatván, a felek a jegyzői kényszer által terhelve nem lesznek. Ne feledjük azon idő számításba vételét, melyet a felek és azonossági tanúk a közjegyző felkeresésével elfecsérelnek; ami nálunk, hol a munkáskéz oly kevés, még nemzetgazdászati szempontból is figyelembe veendő. Nem akarva a kisebbségi vélemény apróbb részleteibe belebocsátkozni, csupán azt kívánom még kiemelni, hogy a jogászgyűlés nem volt következetlen önmagához, midőn a múlt évben kimondotta, hogy a közjegyzői intézményt a törvénykezési reform egyik nélkülözhetlen tényezőjének tekinti, ez évben pedig a jegyzői kényszer mellőzése mellett nyilatkozott. Én részemről teljes meggyőződéssel óhajtom a közjegyzői intézmény életbeléptetését, — óhajtom, hogy az állam felállítsa ezen közhatóságot, és ezáltal egyrészt módot adjon az állampolgároknak, hogy a kötött jogügyleteknek könnyen és előnynyel érvényesíthető közokmányait szerezhessék meg; másrészt pedig a bírói hatóságok hatásköre alól elvonja azon teendőket, melyek a tulajdonképeni bírói hivatás kellő betöltésének akadályául szolgálnának ; de épen azért, mert a közjegyzői intézményhez szép reményeket kötök, nem gondolhatok rettegés nélkül a közjegyzői kényszer életbe léptetésére, mely a mellett, hogy czélszerűtlen és az óhajtott eredményre nem vezetne, magát az intézményt, — melynek népszerűségét nálunk csak ezután kell megteremteni, — a legnagyobb mértékben fogná népszerűtleníteni, s hihetőleg menthetlenül eltemetni. Teleszky István: ■u — A Reform szokott tapintatlanságának új jelét adja mai vezérczikkében. E lap nem akar ismerni semminemű tekintetet vagy mértéket, melyet a helyzet vagy a körülmények kényessége és az eszély parancsolnak, hanem gyermekes nyugtalanság és kapzsi mohósággal zsákmányol ki minden czikkírás anyagául szolgálható combinatiót. Vagy mi másnak mint a helyes érzék teljes hiányának tulajdonítsuk, ha egy magyar lap az oguliai ezred zendülésének hírére rögtön a horvát nemzeti pártot, tehát a törvényesen megválasztott horvát képviselők többségét, kikkel az elnapolások egész semája után utóvégre is alkotmányos érintkezésbe fog kelleni lépnünk — vádolja a zendülés előidézésével ? Kérdjük, nem eszeveszett meggondolatlanság ily vádat emelni akkor, midőn a zendülés okai és eredete felől semmi felvilágosításunk sincsen, és a nemzet párt részvételéről még egy jel sem tanúskodik. És meggondolta e a Reform az ily vádaskodás következményeit és veszélyét oly pillanatban, midőn a zenebona még lecsendesítve nincsen. Vagy talán az agent provocateur szerepét vállalta el laptársunk, és igaz volna a „Zukunft“ gyanúja, hogy a felkelés a magyar kormány parancsszavára történt, mely szorultságán ily módon akar segíteni. Hanem nekünk nem jut eszünkbe a Reform józanság hiányának valamilyen rendszerességet, tulajdonítani. Jónak találjuk olvasóink tájékozására a bécsi „Zukunft“ nézetét a felkelésről ideigtatni. A mozgalom élén igen desparatus legények állanak, vezérei a radikális, úgynevezett ultra horvát pártnak, kik a választások idején, két emberüket kivéve teljesen megbuktak, de a legutóbbi időben az oly nyomorult bánásmódban részesült határőrvidéken terjesztették tendencziáikat. Mint mérték és tekintet nélküli izgatók, kik semmi eszköztől vissza nem riadnak, ezen emberek a meglevő gyúanyagot látszanak kizsákmányolni, csakhogy mindenekelőtt egy nagyszerű botrányt idézhessenek elő, melynek tulajdonképeni czélját mi legalább távolról sem sejthetjük. E párt, mely tisztán romboló irányában a nép érdekeit állítja képviselni, de tényleg „magyar czéloknak szolgál, és már egy év óta teljes nyíltsággal és nyers brutalitással lépett föl a nemzeti párt és annak vezérei ellen, — határozatlan magatartása által legalább is teljes kétségben hagy a fölött, váljon saját öklére cselekszik-e, vagy egyszerűen parancsszóra teremti az alkalmat a határőrvidéki türhetlenné lett állapotokkal oly módon végezhetni, hogy karddal vágják ketté a már oldhatlanná lett csomót. Annyit akarunk e helyen, hangosan és határozottsággal konstatálni, hogy a nemzeti párt távol áll e vétkes üzelmektől, hogy ily erőszakos TÁRÓCZ A. Toldi Miklós. (Színmű 3 felvonásban, irta Szigeti József Először adatott a nemzeti színházban 1871. okt. 13-án.) 1868 nov. 28-adikán került egy napfényre, mikor is szerzője a Kisfaludy-társaságba való megválasztatása alkalmával abból egyes részleteket fölolvasott. A részletek annyi érdekes mozzanatot tartalmaztak, oly ép humorról tettek bizonyságot, hogy azok, kik a Kisfaludy-társaság ülésén jelen voltak, méltán óhajtották ösmerni az egészet. A türelmetleneknek kívánsága azonban csak két év elmúltával teljesült be, midőn „Toldi Miklós" a Kisfaludy-társaság évlapjaiban csonkítatlanul jelent meg. A nagy közönség számára pedig egy ünnepélyes nap volt föntartva. Ez az ünnepélyes nap a mai nap, azon emlékezetes oct. 13-ra, amelyen színházunk legkitűnőbb élő tagja Szigeti József Thália papjának szegődött be. Harmincz éve, hogy ez történt. Aki 1841-ben szívszorongva ismeretlenül lépett a rögös pályára, 1871-ben megelégedetten, sőt büszkén tekinthet vissza működésére. Harmincz év alatt kitűnő szinészszé és jeles íróvá képezte ki magát. Csak főbb alakjait hozzuk emlékezetbe: Falstaf, Friczi, Courtley, Sas István, Menenius Agrippa. Kit ne fogna el a jóizű nevetés, midőn Szigetitől látja ábrázolva a potrohos öreget, kiből csúfot űznek az asszonyok, a málészájú szerelmes kamaszt, bit agglegényt, ki vénségére is tüzesen udvarol, a becsületes czizmadiát s a kedélyes patríciust. Nem tudjuk, hogy sokoldalúságát, vagy eredetiségét bámuljuk-e inkább. Az igaz, hogy a „sokoldalúság“ néha a művésziesség rovására esik , de azt meg kell vallani, hogy bárminő szerepre is vállalkozzék az öreg, mindig tud legalább egy oly mozzanatot előtüntetni, mely gazdag kedélyéről, kétségtelen talentumáról tesz tanúbizonyságot. Mint szünműire kisebb körre szorítkozott. Ha végig nézünk összes színművein, (számra tizennégy:Jegygyörűi, Viola, Falusiak,Okos Bolond,Becsületszó, Vénbakancsos és fia a huszár, Szép Juhász, Kisértet, Marcziusi táblabiró, Szerelem és örökség, Széchi Mária, Jó madár, Mérget ivott és Toldy Miklós) azt találjuk, hogy kizárólag a magyar népet, a magyar társadalmat, a magyar múltat igyekszik föltüntetni. Szelleme és kedélye kiválólag képesítik őt e feladatra. Ellesése a nép eredeti észjárásának és beszédmodorának, kiemelése fajunk fényes erényeinek és tagadhatatlan hibáinak, eleven festése typicus alakjainknak — ezek azon elemek, melyek könnyen megmagyarázhatóvá teszik azon körülményt, hogy miért lettek a közönségnek kedvencz darabjai : Viola, a Kisértet, a Vén bakancsos sat. Ebbe a cathegoriába fog-e tartozni Toldi Miklós? azt még most bajos elhatározni. Nem kevés hátrányra van e darabnak, hogy e tárgyat már Arany földolgozta s pedig úgy, hogy e mű nemcsak hirnevét alkotta meg a költőnek, hanem egyszersmind egyik legkitűnőbb alkotásának tekintendő. Toldi alakja úgy él lelkünkben, a mint azt Arany a hagyomány és Ilosvai alapján megteremtette. Mintha látnók termetes növését, pusztító csatában szálfa-üklelését, mintha hallanák, dübörgő hangját szavának, kik ma képzelnétek Isten haragjának ! Élénk emlékezetünkben van az óriás erejű suhancz, ki csak amúgy hajigálja a malomköveket. A szörnyű vendégoldalt oly könnyeden forgatja, mint csekély botocskát, ki két dühös toportyánt ver agyon s megszelídít egy tajtékzó bikát; élénk emlékezetünkben van a deli levente, ki legyőzte a nagy cseh bajnokot s a jó fiú, ki diadala mámorában a mint megpillantotta anyját lőni a korlátok felől, elfelejtett mindent és futott elébe. Érezte Szigeti, hogy ő is csak azon után haladhat, amelyet Arany egyengetett meg. Csakhogy Toldi annyira specificusan epicus alak, hogy azt színre hozni valóságos merészség. Mindazon jelenetek, melyek leginkább mustrálják Toldi főismérveit, mint az Útmutatás Buda felé, a küzdés a farkasokkal, a bikának a vágószékre való vonszolása, a színműből vagy teljesen kimaradnak, vagy oly alakban beszéltetnek elő, melyek megközelítőleg sem adják vissza a történtek rendkivüliségét. Egyetlen egy vonást emelhetett az író kellő érvényre s ez a fiúi tisztelet és szeretet. Szigeti igyekezett is lehetőleg kizsákmányolni e körülményt. Majdnem a hatásvadászat hibájába esett, midőn az első találkozást, tárja elénk Miklós és György között. Miklós követeli bátyjától iasát. „Mit? jusodat, haszontalan kölyök?“ rivall rá György úr „ne hát!“ és ezzel arczul üti. A szörnyű gyermek azon kiáltással rohan neki, hogy Adjaj nekem! megölte telkemet. Ez nem a szörnyű erejű, buzogány öklű óriás vészordítása, hanem egy gyöngéd érzelmű lovagnak gyászos nyűgellése. Az egész jelenet további folyamában mesterkélt, vontatott. Toldiné kiszámított és tettetett fájdalma sehogysem indokolt. Sokkal igazabban fejezi ki Miklós véghetetlen szeretetét anyja iránt, minden hősünk eltökéli magát, hogy Budára megy megküzdeni az idegen leventével s elbúcsúzva ha Benczéjétől ezt bízza rá: Ha visszamégy és meglátod kedves jó anyám, Borulj elé az én nevembe majd, Csókold le lába legkisebb porát ; Mondd meg neki, hogy szépen tisztelem, S könyörögve kéretem, bocsássa meg, A mit vétkeztem sokszor ellene : Mert jól tudom, hogy rosz fia valék. De Bencze, kérlek, ezt nehogy tán elfeledd ! Figyelemre méltó körülménynek tartjuk azon változtatást, melyet Szigeti Toldit csatára szállásában a motiválásnál vesz foganatba Aranytól eltérőleg. Arany ugyanis úgy beszéli el az esetet, hogy Toldi bolyongása közben egy temetőbe téved, ott egy bánatos anyára talál, ki két vitéz gyermekét siratta. Kezd kérdezősködni, s amint az anya elbeszéli, hogy fiait egy cseh gyilkolta meg, a hős szörnyű boszut esküszik, s azt ki is viszi. Szigeti az anya helyett az egyik elhunyt vitéz kedvesét veszi föl. Nagysebbel-lábbal szerelmessé és beszúállóvá avatja hősünket. Nem csoda, hogy Margit eszelősnek tartotta a hirtelen lángra gyúltat. Nem akarunk a történeti igazsággal előállni ; nem akarjuk azt mondani, hogy Toldit a történelem, vagyis inkább a hagyomány szerint sohasem volt szerelmes, s így Szigetinek sem volt joga őt azzá tenni. Per absolute joga lett volna. De a költői igazságot tartván szemünk előtt, Arany motiválását erősebbnek tartják. Toldi Miklós, ki anyát annyira imádta, csak egy anya könnyeire képes magát oly vakmerő tettre elhatározni. Mindent összevéve, bátran kimondhatjuk, hogy „Toldi Miklós“ nem tartozik Szigeti szerencsésebb alkotásai közé, de mindenesetre annyi gonddal s helyen-helyen oly költői éllel van kidolgozva, hogy az irodalomra nézve nyereségnek mondható. Kivált a mellékszemélyek és a komikus jelenetek festése mesteri. Bencze a sürgő szolgák élén, Bagó a vén sirásó a temetőben sikerülten vannak jellemezve. Elmés ötletekben nincs hiány. Az öreg Bagó azt kérdi Ferkétől, hogy : volt-e már szeretőd ? „Volt ám — feleli ez — de nem kellettem neki “ Bencze, midőn a sírok közt Miklósra bukkan, és majd hanyatt esik ijedtében, rettentő komolysággal azt mondja: „Ördög szánkázza meg, most egy kicsit meg is ijedtél, ugye bár ? Már hogy Miklós ijedt meg! Megfizethetlen Bencze bácsi álommagyarázása. A sirásó és a bolond jelenetek újabb bizonyságot tesznek arról, hogy — Shakespeare utánozhatatlan. Azt azonban meg kell adni, hogy a siráló jelenet egész végig oly élénken van tartva, hogy a nézőből egy perezre sem fogy ki a jókedv. A bolond ellenben nemcsak hogy nem képes megnevettetni, hanem ízetlensége által türelmetlenné is tesz. Az előadás által a mű egészben véve nem nyert. Nem mintha a szereplők nem iparkodtak volna minden tőlük kitelhetőt megtenni az est megmentésére. S e részben elsősorban Lendvairól kell elismeréssel nyilatkoznunk, ki szépen és correcten szavalt. Hanem hát arról ő sem tehet, hogy az isten nem adott neki aczél izmokat, herkulesi lábakat és sziklamellet. Azt hittük bírón, hogy abban a diákos tógában a papiros-malomkő is lenyomja vékony vállát. Egy kiváló helyet pedig teljesen elrontott. Amidőn Ferke elbeszéli, hogy két testvér közös sírboltban nyugszik, Miklós alávaló testvérére gondolva a gúny és fájdalom megrázó hangján sóhajt föl. Testvérek voltak ők s egy sírban itt Mégis megférnek : az csodálatos. Lendvai a „csodálatosat tartva szem előtt, a bamba „csodálkozás” hangján suttogott. Az öreg Szigeti nem volt egészen elemében. Csak a második felvonásban melegedett bele s aztán fokonként mind derültebb hangulatba hozta a hálás közönséget, mely szűnni nem akaró tapsban tört ki első megjelenésekor és virágesővel borította el. Kifogástalanok voltak Réthi és Tamási, mint sírásók. Komáromi élvezhetetlen volt. Helvey kisasszony gyönge. A zenére is van egy megjegyzésünk. Miért azokat a hegedűket mindjárt rezegtetni ? Komikusul veszi ez ki magát különösen a második felvonás végén. A közönséget a befejezés elégítette ki legkevésbé. Margit és a király vetekednek a jó de hosszú tanácsok elrecitálásában. Aztán az a lassú oszlás és melléje táncz! Mindenki azt kérdezte • hogy leszünk? mi lesz még? Az első és második felvonás közti szünet alkalmával az összes személyzet megjelent a színpadon. Szigligeti tolmácsolta egy pár meleg szóban pályatársai érzelmét, egy ezüst babérkoszorút nyújtott át az ünnepeltnek s aztán szívélyesen megölelte. A közönség pedig tapsviharban tört ki s lelkesülten kiáltotta: éljen Szigeti! V.lt. rendszabályok alkalmazásában egy menthetetlen bűnt lát, mely csak nagyobb veszedelmet és nagyobb elnyomást eredményezhet. Lapszemle. A P. Napló az újabban történtek által megerősítve találja magát a cseh kiegyezésről mindjárt megjelenésekor nyert első felfogásában. A cseh elaborátum egyik fontos pontjában kétértelműségeknek ad helyet. A 67-ei magyar törvények a közös egyezmények minden megnyitását a „két országgyűlésnek” tartják fenn, de a cseh javaslat e jogot nem látszik a delegátusok congressusára átruházni. A cseh elaborátum nem tesz továbbá semmi említést a cseh országgyűlésnek a kríl ügyekre gyakorolt befolyásáról, de máskép beszélnek a pártvezérek, és az egész cseh had Beust megbuktatására törekszik. Ily auspiciumok között akarják bevezetni a cseh kiegyezést. A Hon szerint a delegatiót elismerték ugyan a csehek, de a napnál világosabb, hogy a delegatió vagy létre nem jó, vagy a delegatiók miatt kénytelenek leszünk beleszólni a lajthántuli zavarba. Mindezeknek nem szabad Magyarországot kitennünk. A delegátióhoz egyik lajthántuli nemzetiség sem ragaszkodik és ez már magában indokolja megszüntetésének szükségét. Megszüntetésének módozatát a körülmények adnák meg, és eredménye volna, hogy törvényesen létrejönne önállásunk, hogy a lajthántali dolgok természetesen folynának le, és hogy senki ellenségünkké nem tennénk. A Reform szerint őrültebb merényletet a rakovitzai századénál képzelni sem lehet. A zendülésnek eredménye csak horvátok és horvátok közti iszonyú testvérharcz lehet. Hogy mennyiben részes a nemzeti párt, nincs még kiderítve, de bizonyos, hogy egyes tagjai belemártották magukat. Az erdőkérdés csak ürügy lehetett, és minden körülmény oda mutat, hogy a zendülésnek politikai jellege van. Ha nem is közvetlenül, de közvetve minden esetre a nemzeti párt idézte elő a rakoviczai zenebonát. Annyit a lázadók tudhatnak, hogy knezlaczi békét kötni nem fogunk, és a közrend és belbéke horvát barátjait megnyugtathatja a tudat, hogy a kormány ismerni fogja kötelességét. A P. Lloyd megbocsáthatlan hibának tartja Beust részéről, hogy az aula termében maradt, midőn a tanulók tüntetései egyik társát távozásra kényszeríték. Ámde nem ez ok indítja Schaeflle és Habietineket a Beust elleni támadásra, és a meghasonlás régibb keletű. A kiegyezési törvény szerint a külügyminisztérium csak a két országos minisztériummal egyetértésben járhat el, és ebből következik, hogy a belpolitikát sem lehet két különböző elv szerint vezetni a monarchiában. A belpolitika várhatlan összefüggésben van külügyiünk menetével, és ezért nem is lehet Beusttól követelni, hogy egyátalában ne is gondoljon a belügyekkel. De Beust nem értette meg eddig, hogy kötelessége nyitan előadni a koronának, mit tart Hohenwart politikájáról, és ha abban veszélyt lát, beadni lemondását. Ha nem teszi önkényt, megtétetik vele később mások. Az U. Lloyd szükségtelennek tartja annak vitatását, váljon Hohenwart előleges megegyezésével jött-e létre a cseh munkálat. Fontosabb a kérdés : conditio sine qua none a cseh javaslat ? E javaslat felbontja Ausztriát, midőn minden más államban consolidatióra törekszenek, szolgálatot tesz a föderatio res publica lausannei gyülevészeinek és egyenest a socialismushoz vezet. Lehetne ily kísérletet tennünk, ha mindenfelől tenger által környezeti sziget volnánk, és nem kellene külellenségektől félnünk. A M. Újság a Horvátországban uralgó izgatottság szülő okát a magyar kormánynak, hol erélytelen, hol alkotmányellenes eljárásában találja. A kiegyezés tartósságában előrelátó politikus nem bízhatott ugyan, de ha már egyszer tetté vált, a kormánynak éber szemmel kellett volna őrködni, hogy az egyezmény pontjai mindkét részről szorosan megtartassanak. De kormányunk eljárását más bülcseség sugallta. Még nem tartotta az unió feltételeit, de álszégyenből a zavargóknak is szabad kezet engedett. Horvátországot egy év óta nem engedi az alkotmányosság főtényezőjéhez, törvényhozásához jutni, és e politika eredményéről tanúskodik a vér, mely az ogutini határezredben foly. A bécsi és a cseh lapok leirhatlan izgatott hangon beszélnek egymással. A prágai „Pokrok“ polgártáborával fenyegeti a németeket, a „Narodni Listi“ pedig fölidézi a 48 ki éveket, midőn a szláv ezredek „Schuselka nam pise “ éneklése mellett masíroztak Bécs felé, csakhogy ma ezen ezredek majd „Giskranam pise“ éneklése mellett, de hasonló lelkesedéssel fognak Bécsnek vonulni. A német lapok kétségbeeséséről ide iktatjuk a Presse vezérczikkének elejét. A minisztérium ingadozik, az államkanczellár futásra kész, a csehek s feudálisok vad örömriadása, a németek kétségbeesett vész és segítség kiabálása, Lajthántúl félelmes leskelődés, a határőrvidéken zendülési kísérletek, gyámoltalanság s kedvtelen veszekedés fönt s alant, bonyolódások s be nem látható verekedések — ez a jelen helyzete. Egy forradalom közepén állunk, mely, bármely simának látszassák is külseje, ben főleg mégis megingatják az állam alaposzlopait, egy forradalom, mely Ausztria életfonalait elszakitással fenyegeti, s feltartatlan következetességgel a birodalom feloszlatására vezet. Tán kétségbe vonják még, hogy az utolsó héti napok politikája forradalmi? Habár nem is fegyveresen harczolnak egymás ellen, de a pillanatnyi vérontásnál vészteljesebben hat a jelenlegi helyzet, a birodalom fenállására.“ A magyarországi lapok azon czikkeire, melyekben ezek a cseh országgyűlési bizottság kiegyezési tervezetében foglalt hozzájárulást a magyaregyezményhez, Magyarország függetlenségébe ütközőnek mondják, a prágai „Poklok“ czimű lap válaszol. A válaszban többi közt ezeket mondja: A magyarok "elhihetik, hogy a magyar egyezmény elfogadása részünkről, nincs a mi hasznunkkal összekötve, mi elismerjük annak érvényét csak saját királyunk iránti tiszteletből, ki mint magyar király esküvel van a magyarok irányában lekötve. Ha ezen szempont nem lenne reánk nézve irányadó , a magyarok azon lennének, hogy egyezményükhöz hozzá ne járuljunk, mi részünkről igen könnyen teljesíthetnék kedvüket. A zágrábi hivatalos „Národne Novine” az ogutini lázadásra vonatkozólag biztos forrásból úgy értesül, hogy az lokalizálva marad , a szomszéd végvidéki kerületekben teljes béke uralkodik. A krakói „Kraj“ a cseh kiegyezést már bevégzett ténynek tekintve, így okoskodik: „Mit akarnak a csehek javaslatuk által elérni? Azt, amitől őket a Bsch, Schmerling és Hrbst féle kormány akarta megfosztani : az állami önkormányzatot akarják, amire minden nemzetnek joga van. A cseh kiegyezési javaslat legkevésbé sem sérti az osztrák magyar kiegyezést , de akkor sem sértené meg, ha Csehország egészen önálló királyságot képezne is, nem pdig mint a trializmusnak egy része.“ Valósuljon meg — folytatja nevezett lap — a javaslatban levő cseh programm, miben van az által Magyarország kiegyezése megérintve ? Épen ellenkezőleg, az által egy lépést teszünk előre azon az úton, melyet a magyarok négy évvel ezelőtt nyitottak. A Cseh kiegyezés természetes következménye a magyar kiegyezésnek , a trializmus következetessége a dualismusnak — és ahogy gondoljuk azon hosszadalmas jogpolitikai pernek vége a foederalizmus lesz. Továbbá konstatálja, hogy valamint a magyarok, úgy a csehek is, nem hivatkoznak többé a holt történelemre, se nem keresik súlypontjukat az osztrák birodalom határain kívül. — Csak a foederalistikus eszme lesz képes a birodalom minden részébe új életet önteni. Végtére azt állítja, hogy a cseh kiegyezés a lengyelekre nézve, csakis üdvös lehet. Külföldi szemle. Pest, oct. 13. Az elhalt belügyminiszter utódául ma már több nevet hallunk emlegetni, melyek közül azonban csak kettőnek lehet komoly kilátása, és e két név : Lefranc Victor és Picard Ernős a kettő közül átalában Lefrancoak adják az elsőséget, mely esetben a keresk. és földm. tárcza Ancel havrei képviselő fezébe menne át. Bármint álljon is azonban a dolog bizonyos, hogy ideiglenesen Lefranc bizatik meg a belügyek vezetésével. Mind a hírekből pedig az következik, hogy Thiers mindinkább számolni látszik a köztársasági elemekkel. A közelebb lefolyt hónapok tapasztalatai megtanították, mennyire veszélyes az, ha rendszeresen kizárja a republikánusokat a közügyek vezetésétől. Még helyre lehet hozni az elkövetett hibát. Az esti lapok szerint helyes tapintattal Périer Casimir neveztetett ki belügyérré. A bonapartista izgatásokkal szemben egy katona azon kérdést teszi a Siécle-ben, ki osztogatja a párisi laktanyákban százával ingyen a bonapartista „Ordre“ czímű lapot. Talán a kormány, vagy Conti ur,avagy más valaki kedveskedik a katonaságnak Duvernois úr próbájával ? A Cherbourgiak a párisi foglyok érdekében a köv. kérvényt szándékozzák a nemzetgyűléshez intézni: „Képviselő urak! Cherbourg lakosai naponkinti tanúi lévén a kikötőjükben letartóztatva levő foglyok szenvedéseinek, kegyelmet kérnek számukra. Tudjuk, hogy a letartóztatottak között csekély számmal, vannak valóban bűnösök, ezek vettessenek a törvény szigora alá Ezek mellett mennyi azonban az ártatlan és félrevezetett, akiknek nyomora a legbensőbb rokonszenvrel érdemes ! A tél közeledik s a máris erős halálozás roppant arányokban fog növekedni A cherbourgiak az emberiség nevében kérik e kegyelmet önöktől, adják vissza családjuknak azokat, akik szenvednek, Francziaországnak, akikre oly nagy szüksége van, e szerencsétleneket, kiket egy pillanatnyi önfeledtség négy havon át vitézül kiállott nyomor után a zendülés karjaiba vetett,,“ A poroszok rakonczátlansága napról napra elviselhetlenebbé válik, így Dijonban f. hó 8 án este egy Wolff nevű munkás az utczán haladva, vigyázatlanságból egy csoport porosz tiszttel ütközött össze, mire egyik tiszt öklével arczba vágta, a dühbe jött munkás aztán kést rántva a lisztet czombján jelentéktelenül megsértette. Ezt a legorombább vadságról tanúskodó tett követte. A tisztek neki esve a szerencsétlennek, összevissza vagdalták úgy, hogy belső része is kifordult, másnap pedig ily állapotban a katonai hatóság agyonlövette. — Ily brutális tettek után, melyek a megszállott területen mindenfelé napról napra ismétlődnek, nem csodálkozhatunk, ha boszuról beszélnek Francziaországban mindenütt, ha erre tanítja az anya gyermekét, a tanító növendékeit, s Francziaország múltjáról, méltóságáról feledkeznék meg, ha teljes boszát nem igyekeznek venni e gőgös felfuvalkodtakon, kiknek egész érdemük az, hogy állig fegyverkezve, tízszeres számban győztek a fegyvertelenül s készületlenül harczba vitt francziák fölött. Az új spanyol minisztérium rövid életrajzát imigyen adják elő alapok: Malcampo József miniszterelnök Cadixban született 1828. márcz. 9-én, 1861-ben tengerész kapitány lett, a midőn néhány kalóz hajót elfoglalt a Philippini szigetek körül, majd hazatérve Cadix erőd parancsnokává neveztetett ki s 68-ban, mint Saragossa parancsnoka vett részt a pronunciamentében. Politikai pályája most kezdődik. Candaul Ferencz belügyér gazdag andalusiai földbirtokos, ki 61-ben képviselővé választatott s mint ilyen három figyelemreméltó beszédet tartott a kortesben. — Banols Joachim hadügyér Barcellónában született 1797. esztendőben ; jeles tüzértiszt s utóbbi időben a Baleári szigetek főparancsnoka volt. — Angulo Jakab pénzügyér 1824 ben született; a közéletben először a jelenlegi kortesben lépett fel; jó építész, de nagyon kétes ismeretü pénzember. — Colmenarés Ede igazság és vallási miniszter 1830-ban született; jeles jogtudós. Eddigelé a spanyol gyarmatokban élt s ott a legmagasabb birói állást töltötte be. — Montejo y Robledo közokt. és közmunka miniszter 1818 ban született s mint ügyvéd igen bigatott életet élt; nincs pronunciamentó, amelyben részt nem vett volna 1843 óta. Noha kitűnő szónok, a kortesben eddig nem lehetett szavát hallani. — Cantalapiedra Albanáz külügyér 1804-ben született s Valladolidban kitűnő bölcsészeti, és polg.jog-tanár volt; 1854 óta különösen a gyakorlati mezőgazdaság tanulmányozására adta magát; több ízben volt képviselő, legközelebb pedig senator. — Balagder Victor gyarmati miniszter 1824 ben született; ifjúkorában Katalonia történetét írta meg, miért Barcellona város 1851-ben levéltárnokául választotta őt. Később több színdarabot, itt és több hírlap szerkesztését vitte; közelebb a kortesbe választatott. Azelsassi vámkérdésben Bismarck és Pouyer Quertier megállapodásra jutottak. A franczia kormány 650 milliót trassiroz londoni bankházakra, melyek azt elfogadják; másrészről a német kormány kötelezi magát, a váltókat csak bizonyos megállapított esetekben leszámítoltatok A versaillesi javaslat 3-ik czikke franczia részről elejtetek: a német kormány beleegyezik, hogy bizonyos franczia gyártmányok még egy rövid ideig vámmentesen vitethessenek be Elsass és Lotharingiában. A chicagói szerencsétlenek felsegélésére egész Angliában maetingek tartatnak. Shenk amerikai követ is felhívta mindazon amerikaiakat, kik Angliában tartózkodnak, a Lingham szállodában tartandó összejövetelre; az angolok részéről pedig a lord mayor állott a segélyezési mozgalom élére. — A chicagói tűzvész különben már egészen elfojtatott ; katonai s polgári őrjáratok tartják fen a rendet; az elhamvadt városépitése rövid időn megkezdetik. MARGIT, vagy : A KETTŐS SZERELEM.— Irta Dime Emile de Girardin. De la Fresnayeról, személyéről s szelleméről kezdtek beszélni. D’Arzac grófnő mindennapi, elcsépelt szavakkal dicsérte meg, s ez megnyugtatta Istvánt. — Nagyon egyszerű ember — mondá a grófnő; nem oly hóditó, amilyennek mondják, de sokkal jobb hírénél. Nem tudta felfogni, hogy oly soknak fejét forgatta el, de érti, hogy becsülik és szeretik. — Nagyon elfogult voltam ellenében — mondá, de megszüntette előítéleteimet. Azután ismét kicsinylőleg beszélt róla, de végre mégis hozzátéve: — Előnyére válik, ha jobban megismerkedik vele az ember. De la Fresnayet nem tekintő többé divatos hódítónak, nem . . . csak kis unokája megmentőjének; ez pedig csekélység, amin nem lehetett aggódni. — És miért nem vallotta be előbb, hogy ő lőtte agyon a farkast? kérdé István. — Az igaz! kiálta fel Margit; azért jött, hogy e titkot megfejtse, s én egészen elfelejtkeztem róla.