Ellenőr, 1873. április (5. évfolyam, 75-99. szám)
1873-04-11 / 84. szám
Előfizetési árak Egész évre . . 20 frt. —. kr. Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre ... 10 n — „ Egy hónapra . 1980 Egyes szám ára 10 krajezár. Szerkesztési Iroda: Budapesten, nádor-nteza 0. sas. Semmit sem közlőnk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen maradtatnak Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon / / & lapot illető reclamációk Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendő. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. sz. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, bálvány-utói 10. sz. alá intézendők. 84. szám. Budapest, péntek, április 11. 1873. V. évfolyam. TÁVIRATOK. Zágráb, ápr. 10. (Az „Ellenőr“ távirata) Bellovármegye egyházi gondnoksága panasz-feliratot intézett ő felségéhez az egyházi személyek járdéka felemelése tárgyában, ami királyi rendelet daczára mindeddig nem eszközöltetett. Berlin, ápr. 10. (Az „Ellenőr“ távirata.) A „Börsenzeitung“ a mai kedvezőtlen bank-kimutatásról értekezve megjegyzi, hogy habár a bank-kimutatás kedvezőtlen, az utóbbi két napon mégis némi javulás állott be, ami azonban a diaconto felemelésének lehetőségét nem zárja ki. Bécs, ápr. 10. Bécs-Ujhelyből jelentik a lapok, hogy a Siegl-féle gépgyár munkásainak strikeja még folyvást tart, a szünetelők száma 2700 kik 25°/0 fizetésemelést kérnek. Triest, april 10. Az amerikai corvette „Brooklyn“, a „Gupply“ szállító hajóval együtt ide megérkezett. London, apr. 10. A kincstárnok elrendelte a nyers czukor adójának május 8-ikától, a finomítotténak máj. 28-ától kezdve beállandó leszállítását. Berlin, apr. 10. A Wagner-féle vizsgálatban már az előleges vizsgálatok megtétettek, hogy a formaszerinti vizsgálat megkezdessék-e, e kérdés megoldása legközelebb várható. Schangai, apr. 9. Alexius nagyfejedelem ma Japánba utazott. A japáni követség ma Pekingbe indul, Legendre americai tábornok másodkövet. — A kihallgattatások kérdésének megoldása a császárnak ősei sírjánál tett tiznapi látogatásából viszszatértéig elnapoltatott. Róma, ápr. 10. A pápa elhagyta már ágyát, és részt vett a misében, aztán több látogatót fogadott, és különféle egyházi dolgok felett tanácskozott. Belgrád, apr. 10. A hivatalos „Jedinstvo“ megcáfolja a hírt, mintha Szerbia fölmondta volna a a török portának az adót. Perpignan, apr. 16. A karlisták megkezdők a Puycerda elleni munkásakkal. Gervinából segédcsapatok indultak el, heves harczra van kilátás. Utolsó hr. — A nemzeti színházban Jókainé és Molnár diadalünnepe volt ma Bánk bán előadásával. A kilépő művésznőt valóságos tapsviharral lelkesült éljenzéssel s koszorúkkal fogadta a közönség, s midőn rég élvezett játékának minden szépségeit jelenetről-jelenetre újra szemei előtt látta, önkénytelenül rágondolt mindenki a nagy veszteségre, mely tragoediánk leghatalmasabb hősnőjének kora távoztával érte az ország első színpadát. De kitűnő volt még Jókainé mellett is Molnár Bánk bánja, s Felekiné Melindája. Mind a ketten méltán osztoztak a nagy művésznővel a riadó tapson, melylyel néha nyílt jelenetben is utat tört magának a közönség enthusiasmusa. Egyátalán minden szereplő helyén volt ez este : Feleki Peturbánnal, Náday Ottóval s Ujházy Biberachchal igen kiérdemelte az elismerést. A ház tömve volt, csak az volt bosszantó, hogy az első felvonás alatt telt meg csak, s a gyülekezet mozgása, teljesen megrontotta az expositió élvezetét. Ideje volna már 12-8 kor kezdeni az előadást, a Miklósi színházában a „Tűz a zárdában“ czimü vígjátékában, valamint a „Házassági gyakorlatok“ czimü magánjelenetben Follinus Hermin kisasszony vendégszerepeit, s játékában tehetségének oly szép jeleit adta, hogy a meglepett közönség zajosan tapsolta ki. Mind a zárda falai közül kiszabadult csevegő, kiváncsi és naiv gyermek- leányt, mind a jövendő házassága felett töprenkedő menyasszonyt ügyesen játszta. Kevesebb sikert aratott Follinus Aurél, ki a vérmérsékletének meg nem felelő bonvivant párisi dandyt személyesité. Megemlítendő a színház rendes tagjai közül Szigeti Imre hű játékáért. Összevágólag adták meg a „Tíz leány és egy férj sem“ czímű operettet. Több részt ismételniök kellett. Bényeiné pár népdalt csinosan énekelt, Solymosi elemében volt. A magyar delegáció és a Neue Fr. Presse. i. (.e.) A Neue Freie Presse legutóbbi számában felült jó csatalovára, belefutt a harczi kürtbe és nagy dobpergés, trombitaharsogás közt megtámadta a magyar delegátiót. Mintha csak a jó öreg Csokonay Vitéz Mihály „békaegérharczát“ olvasnánk: Marsai Erió két regement Vasasokkal ellene ment Igen kemény tűz alatt. Veszélyeztetve van a kiegyezés, alá van ásva az egész magyar-osztrák monarchiaszerte a német törzs politikai állása, és el van vetve a lajthántali törvényhozásnak a ravasz magyarok, által, ha nem vigyáznak magukra hitelvesztettekké lesznek fel és lefelé egyaránt. Azért tehát rajta mutassuk meg nekik, hogy így meg amúgy! Ha valaki az eddigi delegationális tárgyalásokat nem ismervén, elolvasná a Neue Freie Presse czikkét, okvetlenül azt kellene hinnie, hogy a monarchia két fele hadat szent egymásnak, mert máskülönben ily hangon egy szövetséges államról a bécsi sajtó korifeusain kívül csak Depretis úr szokott beszélni. Pedig hát mi hozta ily nagy gerjedelembe a bécsi üzérek és a nagy és egységes Austriáról álmodozó „Verwirkungs theoreticusok“ hivatalos orgánumát ! Az, hogy a magyar delegátió hadügyi bizottsága végre valahára némely törléseket engedett meg magának báró Khm úr költségvetési előirányzatában, tehát ugyanazt tette — ámbár elég későn —, amit az osztrák delegátió évek óta dicséretes buzgalommal proponált, amit akkoriban a N. Fr. Presse melegen támogatott, és amit — valljuk meg az igazat — bizony eddig mindig a magyar delegáció hiusított meg A tisztelt kollega, úgy látszik, nem követ az írás szavait, melyek szerint jobban kell örülni egy eltévedt bárány megtérésének, mint kilenczvenkilencz jámbor juhnak, mely soha sem botlott — ami tavaly jó volt, mert a németek tették, az ma — teljesen ugyanazonos körülmények közt — nem jó, mert a magyarok teszik. A Neue Fr. Presse szerint e törlések — tekintettel az idei költségszaporítási követelések szerény voltára, sokkal jelentékenyebbek, mint milyeneket az osztrák „Streichquartett“ valaha indítványozott és míg a lajthántúli delegáció minden egyes tételt hosszú és fáradalmas tanulmányozások, alapos tárgyalások után állapított meg, addig a magyarok röviden, minden behatóbb megvizsgálás és meggondolás nélkül nyomták le a hadügyi szükségleteket, pedig a béke a múlt őszön ép úgy biztosítva volt, mint jelenleg; a quóta-arány nem változott. Magyarország pénzügyi helyzete, melynek gyöngélkedése azon időből származik, midőn még Szerkapoly úr nem volt miniszter, már 1872 őszén is siralmas volt és mindez nem tartóztatta vissza a magyarokat, tékozló bőkezűség tanúsításában a hadi czélok közül. Akik oly szerencsés helyzetben vannak, mint a bécsiek, hogy csak úgy labdázhatnak a milliókkal, azok előtt természetesen igen szerény összegecskének tűnhetik fel ama 7 millió forint, melylyel báró Kuhn úz idei budgetét felemeltetni kívánta, hanem ha a Neue Fr. Presse a magyar delegációt vádolja azért, hogy komolyan vette a hadügyminiszternek a múlt évben ő felsége nevében tett kijelentését, mely szerint a legutóbbi költségvetés normálbudgetül tekintendő és ehez képest az eddiginél valamiskével nagyobb elszántsággal vette kezébe a véres cerusát, akkor kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy nagyon együgyű olvasó közönségre számít, mely magát elámíttatni kívánja, vagy pedig, hogy kifakadásai alatt oly perfid rész akarat lappang, melynek megnevezésére nem találunk kifejezést a legélesebb hírlapi vitáknál megengedhető műszak vocabulariumában sem. Igaz, hogy Magyarország pénzügyi helyzete már 1872 őszén is is siralmas volt és ezen állapot nem Kerkapoly úr minisztersége alatt keletkezett, hanem akkor, midőn az absolut kormány derűre-borura csinálta a legkétségbeesettebb és legszédelgőbb adósságokat és midőn Magyarország 1867- ben méltányossági szempontból elvállalta a saját érdeke ellenére létesített és anyagi erejét felülmúló adósságok terhének egy részét ; — de a N. I. Pr. tudja ép úgy, mint Magyarországon mindenki, hogy a magyar kormány saját állásának megtarthatása és az 1867 ik kiegyezkedés üdvös voltának elhitetése végett titkolta és palástolta a törvényhozás és az ország előtt a pénzügyi helyzet ziláltságát, mignem az 1873-ki budget tárgyalásakor a pénzügyi bizottság kiugratta a nyulat a bokorból és feltárta azon ámításokat és szemfényvesztéseket, melyekkel mind az országyűlés, mind a nemzet öt éven át hitegetve lett Az 1873. évi költségvetés tárgyalása élénk világot vet mindezen eseményekre, kideríti, hogy a magyar törvényhozás követelte a pénzügyi helyzet teljes tisztázását, és szakítani akarván a szédelgés politikájával, kénytelen volt saját belső háztartásába rendet behozni az adófizetők újabb megterheltetésével is, amit a lajthántúliak azon leleményes, de utánzásra nem épen ajánlatos módon kerültek el, hogy rendes költségvetésük hiányait az ingó államvagyon egy részének eladásából befolyt összegekkel, tehát az állami tőke megtámadásával fedezték — a jövő rovására. Egyébiránt a N. I. P. elmondta mindezeket és még egyebeket is, a múlt években, midőn a dolog megfordítva állt és az osztrák delegátió mutatkozott hajlandónak megszorítani a pénzes zacskó madzagát Khmn úr előtt. Nem lenne érdektelen lefordítani és reprodukálni dörgedelmes vezérczikkeit, melyekkel akkoriban méltán megtámadta a magyar delegátusokat engedékenységökért és szemekre lobbantotta, hogy könnyű nekik a más zsebére utalványozni oly kiadásokat, melyekhez ők nem egészen egy harmad részszel járulnak. A magyar delegáció, midőn a múlt évi közös hadügyi budgetet a hadügyminiszternek ő felsége nevében tett kijelentése alapján normal budgetnek tekinti és minden felemeltetni kért tétel megvitatásánál nem csupán Khm úr szép szemeire van tekintettel, hanem az adófizetők érdekére is, nem tesz egyebet, csupán kötelességét teljesíti, melyért elismerést csak annyiból érdemel, amennyiben eddig nem voltunk hozzászokva részéről ily correct felfogást tapasztalni. A törvényhozás határozottan és ismételten kifejezett akarata e részben félremagyarázhatlanul kijelöli a magyar delegáció előtt az irányt, melyen haladnia kell, kötelességévé teszi a legnagyobb takarékosságot, de egyszersmind a legszigorúbb ellenőrködést is, hogy határozatai ne csupán a papiroson maradjanak, hanem végre is hajtassanak. Akármit beszélnek, a delegációk intézménye nem népszerű sem nálunk sem a Lajtán túl és tekintélyének gyarapítására épen nem szolgál azon modor, melylyel különösen a közös hadügyminiszter szokott a küldöttségi határozatokkal elbánni. Nem szükség ismételnünk, hogy mi ezen intézmény barátai közé nem tartozunk, de miután jelenleg ez a közös érdekű ügyek elintézésének törvényszerű közege, megköveteljük, hogy a természeténél fogva absolut irányú katonai gazdálkodás e közeg működését a gyakorlatban meg ne hiúsítsa és ezért várjuk a magyar küldöttségtől azon másik kötelességének teljesítését is, mely abból áll, hogy érvényesítse a felelősség elvét a magát infallibilitási nimbussal körülövezni szerető legfőbb katonai administrationális hatósággal szemben is, gyakorolja az 1867. XII. t. sz. által reáruházott ellenőrzési tisztét, idézzen elő válságot, ha el nem kerülheti, mert különben megrendíti a parlamentáris rendszert, mely saját fenállásának is alapját képezi. Többször hangsúlyozva volt ez már az „Ellenőriben és nem is tértünk volna most vissza reá, ha a N. I. P. czikke, melyet ismertetni akarunk, a magyar honvédséget is bele nem vonja a discussióba és gyanúsításai számára fegyvert nem farag báró Piret úr felmentetéséből az adlatusi hivataltól. „A korona azon kísérlete, úgymond a N. f- Pr., hogy a közös hadsereghez tartozó egyik tábornoknak a honvédcsapatok tényleges főnökévé való kinevezése által ezen utóbbiakat ne hagyja egészen minden összeköttetésen kívül a birodalommal, — a Szlávy-minisztérium által meghiusíttatott. Ma, Piret altábornagynak „kitették a szűrét“ a mivel kineveztetése után csakhamar fenyegetőztek.“ Mennyi becses felfedezést köszönünk a a tisztelt bécsi lap e néhány sorának! Először mi azt hittük, hogy a magyar honvédség tényleges főnöke József főherczeg, kiről igen jól tudjuk, hogy magas állását nem tekinti sinecurának, hanem nagy felelősséggel járó hivatalnak, melyet betölteni ép annyi képességgel, mint akarattal bír. Másodszor kijózanodtunk azon naiv feltevésből, hogy a honvédség főparancsnoka mellé szolgálati okokból neveztek ki adlatust, holott pedig annak hivatása fenntartani a kapcsot a magyar honvédség, és az osztrák birodalom közt, — amiről Szlávy miniszter úr aligha álmodozott, midőn Piret báró kineveztetését ő felségének ajánlotta. Harmadszor megtudtuk, hogy a bécsi körök felfogása szerint, Piret úrnak ama bizonyos összeütközés után nem azért kellett távoznia, mert azt a Parlamentarismus elve így követelte, hanem mert a Szlávy-minisztérium a korona jóakaró kísérletét meghiúsítani kívánta. Bécsi szomszédaink gyakran elmondják, hogy a magyar nemzet nem érett meg a parlamenti rendszerre, mert néha egyes kérdések felett hetekig elvitáz, és íme, a monarchia túlsó felének legtekintélyesebb lapja olyan felfogást proclamál a Parlamentarismus követelményeiről, (mihelyt egy cs. k. altábornagyról van szó,) mely egyenes negatiója minden felelősségi elvnek. És minthogy e felfogás igen könnyen s talán még nagyobb plausilibitással kiterjeszthető lenne a delegátiók és a hadügyminiszter közt fenálló viszonyra is, épen azért tartjuk czélszerűnek sürgetni minden alkalommal, hogy delegátusaink kötelességek szerint frissítsék fel K. Kuhn úr emlékében koránkint azon körülményt, hogy midőn a közösügyi küldöttség tanácskozó teremébe lép, koránsem a saját úri nevét viselő nem tudom hányadik sorezred frontja, hanem egy ország küldöttei előtt áll, kik őt tetteiért és mulasztásaiért felelősségre vonhatják. Egyébiránt a N. I. P. a magyar delegáció albizottsága által indítványozott törléseket csak ürügyül használja arra, hogy Magyarország elleni elkeseredését különféle variatiókban előadhassa. És minthogy fejtegetéseiben több érdekes dologra kiterjeszkedik, holnap ezekről is elmondjuk véleményünket. A nagy vasúti szerződés végleges megkötésére vonatkozó határidő, a „P. C.“ szerint, meghosszabbíttatott. A Honvédfőparancsnoksági adlatussá az „U. L.“ értesülése szerint már közelebbről Nagy alibnagy fogna kineveztetni. Budapest, ápr. 10. A vörös könyv tartalmáról elmondta nézetét az „Ellenőr“ is azzal a nyíltsággal, mely szokása. Andrássy politikai jelleme és múltja egy perczig sem engedett kételkednünk, hogy ez okmánygyűjteményben mindaz benne van, mit a diplomatiaiárgyalás alatt lévő kényes természetű ügyeken kívül e sérelem nélkül felhozni lehet. Ilyen ügy a spanyol kormány elismerése fölött kétségkívül folytatott jegyzékváltás is, mely az ottani viszonyok consolidálása előtt napvilágra nem hozható, kölcsönös kötelezettség és a dolog természeténél fogva. S bizonyára a külügyi kormányténykedés kérdéseinek megbírálásában legtöbb jogokat élvező angol parlamentben sem tartotta volna a miniszter ily esetben megtűrhetőnek a titkolódzást. Némely lap regényes hajlamait azonban rendkívül csiklandozta, hogy „érdekes“ levelezés helyett száraz okmányokon kellett legeltetniök szemeiket. A vörös könyv hitelének megromlása és egyébről monologizáltak oly komoly képpel, hogy szinte megesett a szívünk szegényeken. „Andrássy titkolódzik, Andrássy rejteget valamit“ ez volt a czikkelmélkedések hálás Csáky-szalmája. Most aztán itt Andrássy felelete e töprenkedésre meztelenül, hogy de lesz neki nincs több közleni valója, még ha spanyol czizmába szorítják is. De hát miért is akarnak minden áron valami rendkívülit? Igaz ugyan, hogy a mai újság nélküli világban a hírlapirodalomnak kedves meglepetésül szolgált volna holmi friss diplomatiai pecsenye, melyet különféle szószban lehetett volna az unatkozó publikumnak feltálalni, de hát mi mindamellett jobban szeretjük ez unalmas szárazságot, mint a legpikánsabb tartalmasságot. Szeretjük pedig azon igen naiv és egyszerű oknál fogva, mert Andrássy az „újdonsült“ diplomata olyan, amilyennek mindegyiket szeretik látni: komoly és kevés beszédű. Már bizony mi, akár szégyen akár nem, de bevalljuk azon falusias együgyűséget, hogy ízetlennek találjuk azon diplomatiai bravouroskodást, mely minden lében kanál, de aztán szedi is a fiascok eperfájáról a la Beust a Grammont-féle kesernyés gyümölcsöket. Andrássy sokkal szellemdúsabb, hogysem ebbeli tulajdonait szeleburdi módra a piaczra dobná kelletlenül és hívatlanul, csupán azon egy ok által sarkalva, hogy a véres könyv lapjain kalandos episodok leírásával a tisztelt delegátiónak és újságíróknak szórakozást szerezzen a böjti idényben. Ismételjük, még ha egyedül állunk ebbeli véleményünkkel, hogy a „Vörös könyv“-et érdekesnek találjuk azért, amiért mások nem, hogy üres és száraz, mint egy Üzletkönyv. S valamint első ízben meg voltunk győződve, hogy Andrássy lovagias őszintesége mit sem titkolt el, mit tapintat és a talán ezopfos, de szokásos diplomatiai discretio megsértése nélkül közölhetett. Nyilatkozata után még kevésbbé van okunk ebben kételkedni és a vénasszonyi pletykálkodók szokására a kákán csak azért is „csomót“ keresni, hogy legyen miről a kávé mellett trécselni. Egyezmény Anglia és monarchiánk között a jogbizonylatok tárgyában. Az osztrák-magyar monarchiában a perlekedő felek rendkívül nehéz helyzetben vannak akkor, midőn a belföldi bíróságok előtt azt kell bizonyítaniok, hogy Nagy-Britanniában s Irkonban, illetőleg a britt gyarmatokban, a fönforgó esetekre nézve mily törvények irányadók. Növeli e nehézséget a körülmény is, hogy az érdekelt felek arra utalnak, miszerint az ily bizonylatokat angol jogászok véleményes nyilatkozatai alakjában szerezzék meg. Márpedig az ily bizonylatok igen kétes becscsel bírnak, mivel az, hogy a belföldi bíróság mily bizonyító erőt tulajdonítson nekik, rendesen az ellenfélnek azokkal szemben elfoglalt magatartásától függ; annyival is inkább, mivel azon fél, aki ügye támogatásául külföldi törvényekre hivatkozik, az ellenfél tagadásának megerőtlenítésére bizonyítani tartozik, hogy a fönforgó esetnél az illető külországban a hivatkozott törvény vagy szokásjog csakugyan létezik. A közös cs. és kir. külügyminisztérium az említett nehézségeket méltányolván, azon eszmét pendítette meg, hogy czélszerű volna a st.-jamesi kabinettel egyezményt kötni, az 1861. évi május 17-én megállapított parlamenti akta alapján, mely utóbbi az angol kormányt arra hatalmazta föl, hogy a jogbizonylatok kölcsönös megszerezésének módozatai iránt a külállamokkal szerződéseket köthessen. A két kabinet közt e részben folyt alkudozások eredményét a közös cs. és kir. külügyminisztérium legközelebb a magyar kir. kormánynyal közölte, s ezt ez ügyben véleményadásra kérte föl. A külügyminisztérium — mihelyt a monarchia két felének minisztériumaival e tekintetben megállapodásra jut — meg fogja tenni a további lépéseket arra nézve, hogy ezen kérdés Anglia s az osztrák-magyar monarchia közt megkötendő rendszeres egyezmény által mielőbb megoldást nyerjen Berlin, ápril 7. (Saját levelezőnktől.) A húsvéti ünnepek közelednek. Írhatjuk bevezetésül s talán legjobb volna befejezésül is, mert valóban Berlin minden évében valami ünnepies szint lehet érezni, nem mintha valami ünnepies, magasztos érzetet lehetne találni itt vagy amott, hanem épen ellenkezőleg mintegy letargikus áron látszott megszállani Berlin társadalmi osztályainak minden rétegét. Politikailag még a franczia és spanyolországi változatos hírek sem képesek megzavarni az egyhangúságot, nálunk pedig a legújabb, legnevezetesebb és legfontosabb esemény, hogy császár felsége beteg. Legalább a tőzsdén tegnap úgy hiresztélé a baisse párt, no de ma kisülvén, hogy az egész legfeljebb egy kis meghűlés, Thiers betegsége is már használtatván fel, ma valami más notabilitásra, mint halljuk a pápára fog kerülni a sor. A tőzsde ugyan mit sem törődik a pápa szentségével, azonban vannak esetek, midőn még a legorthodoxabb Jobber, „coulisée“ vagy bármikén nevezzük is őket, szörnyű ijedt képpel jelenti, hogy ő csalhatatlansága roppant veszélyben forog. Persze mind az nem akadályozza meg, hogy a törhetlet bátorságú lovagok síkra ne keljenek s a kosmo politicus küzdtérre ne hozzák legifjabb védenceiket, kik minden baj és viszontagság ellenére, daczára a királyok és szentek betegségeinek, daczára Lasker rettenetes beszédjének, daczára a nyomasztó pénzszükségnek, mely oly terhes, hogy a fogadósok, kávésok és házi urak nem mernek 20°/0-nál magasabban szeigerelni, s e nyomasztó pénzhiány folytán most már egy hétre alig esik egy pár milliócska értékű új vállalalat, mindezek daczára mondjuk, az uj védencek jól érezik magukat, az uj alapítások folynak. Ezek között legjzenetesebb az uj magyar leszámítoló bank, melynek létesülése felett a szegény bécsiek lamentálása egész Berlinig elhat hosszú levelek alakjában. Azonban még e jajkiáltások sem használnak, sőt épen ez teszi piquanssá, érdekessé az egész vállalatot, mely különben felényi figyelemben sem részesült volna ; most két kézzel kapnak utána a berlini gründerek, s ha a magyar escompte-bank részvényeiből túlságos sok nem kerül a német piacokra, ennek csak a bécsi bankverein lesz az oka, mely oly önző, hogy a Syndicatusban való részesítést külföldi gyermekeinél csak a lehető legkisebb mértékre szabja meg. A törvényhozói testületek és bizottságok működéséről szintén nem olvasunk egyebet, mint amit már önök is annyiszor hallottak: „egyházi törvények, Lasker és dohánymonopólium, azaz dohányadó“ s e három szóban elmondtuk önöknek a jelenheti lapok legérdekesebb tartalmát. De tekintetbe véve kivált az ünnepek közeledtét, önöknek ünnepélyes hangulatát sem akarjuk megzavarni ezeknek ismételt elsorolásával. Szeretnénk e helyett önöket a helybeli szintügyből valami érdekesebb, újabb mozzanattal megismertetni, azonban e téren sem lehetnénk szerencsésebbek, mint a politikában, daczára, hogy számos új darab került színre, azok közelebbi ismertetése csak unalmas ismétlés volna. A Schauspielhaus újdonsága jelenleg Sardou utolsó levele, csakhogy az nem mint franczia mű mutattatik be, hanem mintegy eredeti darab. Pedig, mint a jeles criticus és jó honfi, Lindau Pál maga megjegyzi, az egész átalakítás abban áll, hogy a franczia nevek és helyek németekkel cseréltettek fel, ami, tekintve a darab szellemét és a két nemzet társadalmi jellege közötti különbséget, már önmagában helytelen, és hogy a könnyű franczia társalgási modot durva német élcekkel cseréltetik fel e helyett tehát, mint Lindau megjegyzi, sokkal czélszerűbb lett volna Sardou művét egyszerűen lefordítani. A másodrangú színpadokon egy csapat új operette, bohózat vagy minek nevezzük került, színre, melyekhez a zenét többnyire Conradi szolgáltatja. E darabokban finomabb élceket, tartalomdús szöveget nem kell keresnünk, a berlini nem is oly követelő. A darabok sikere főleg kedvenc színészeitől függ, ha azok jókedvűen karolják fel a darabot, s abba egy pár sikerült dalszakot fűznek bele, minden meg van nyerve. A Wallner színházban Helmerding és Formes, a wilhelmstädti sz-ban Stauber k. a., Woltersdorfban Schramm alapítják meg a mű sikerét vagy bukását, övék a diadal érdeme, övék a babér. A Wallner-színházban jelenleg a „Geldfiebert“ adják egy hó óta; mesteremberek, kéményseprő legények, naplopók — mind a tőzsdén játszanak, nyereség, bál, dinom dánom, csalás, bukás, nyomorúság, deus ex machina ismét égből pottyanó sok pénz, egy pár couplet — mind ez össze vissza — s megvan a darab. A Victoria színházban 90-edszer adják Faust és Helénát, e tündérdarabról már három hó előtt írtunk önöknek. Kroll-ban „Die Musik des Teufels“ járja a tánczőt, szintén egy hó óta, ezt ép oly jogon lehetne nevezni Faust és Helénának, mint az elöbbenit. Faust helyett egy fiatal művész kíséretül egy szabómester, Mephisto helyett egy fiatal Mephistophela, Lipere helyett Páris, fonó leányok helyett párisi demi-monde, a kimaradhatatlan cancan, pezsgő s ismerik az ördög zenéjét is. Óriási tetszésben részesült a már szintén 26 előadást ért „Lucinde vom Theater“, a Wilhelmst. színházban. A kedvelt , Staubert énekesnő, mint Lucinde egy napon szed reá grófot, bankárt és családapát, s a darab végén bengáli tűz, fényes díszítés között épen egy színházi próbán mint tündérnő megfejti a talányt, ő csak igazságot szolgáltatott, azon urak mind szüleit csalták meg egykoron, örvendetes meglepetés, ismét bengáli tűz, harsogó zene és „Mein Liebchen, was willst du noch mehr?! A berliniek el vannak ragadtatva. S e darab kétségkívül bír egy-két mulatságos vidám jelenettel, a többi között még a legkevésbé rész vagy ha úgy tetszik a legjobb. A couplets-k között mindig legtöbb tapsot aratnak azok, amelyekben a feketék, ultrák centrum vagy ha úgy tetszik, a papok és a berlini városi tanács ékeltetnek meg. Kétségkívül mindkettőre reá fér. Ily dalszakok pl. „A kötelező polgári házasság nem vihető keresztül, mert a felső egyháztanács ellenzi, én tudnék ellenszert, válaszszuk a tanácsba Laskert és 24 társát,és meg van a polgári házasság.“ Vagy „el vagyunk látva ágyukkal s ez jó megvéd benünket, de én csak attól tartok, hogy egy hátultöltő egyszer hátul talál elsülni, s a golyó szép Berlinünkben, mily kárt okozhat, gondoljuk csak meg, mily nagy szerencsétlenség származhatnék, ha egy utczán szépen megfontolva haladó drosdikét talál el vagy pláne városi tanácsunk fejébe ütközik, s azt igy nyílt fejűvé találja tenni.“ Ily dalszakok után még a legigénytelenebb darabok is hogy ne számolhatnának sikerre? ________ grl A közös activák és passivák rendezésének kérdése ismét előtérben áll azon interpellációnál fogva, melyet Wahrmann Mór és Széll Kálmán a déli vasúttársulat tartozása tárgyában a delegátióban tettek. A „P. N.“ ez alkalomból a következőket írja: A monarchiának itt szóban levő követelése a lombard-velenczei vaspályáknak eladásából ered. Az 1856. évi márt. 14-én kelt egyezménynyel ugyanis az állam által épített lombard-velenczei vaspályák az akkor alakult déli vasúttársulatnak száz millió ezüst lira vételár mellett 60 évi időtartamra átengedtettek. Ezen száz millió lira lefizető-