Ellenőr, 1873. április (5. évfolyam, 75-99. szám)

1873-04-11 / 84. szám

Előfizetési árak Egész évre . . 20 frt. —. kr. Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre ... 10 n — „ Egy hónapra . 1­9­80­­ Egyes szám ára 10 krajezár. Szerkesztési Iroda: Budapesten, nádor-nteza 0. sas. Semmit sem közlőnk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen m­aradtatnak­ Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon /­ / & lapot illető reclamációk Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendő. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. sz. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, bálvány-utói 1­0. sz. alá intézendők. 84. szám. Budapest, péntek, április 11. 1873. V. évfolyam. TÁVIRATOK. Zágráb, ápr. 10. (Az „Ellenőr“ távirata) Bel­­lovár­megye egyházi gondnoksága panasz-feliratot intézett ő felségéhez az egyházi személyek já­rdéka felemelése tárgyában, a­mi királyi rendelet daczára mindeddig nem eszközöltetett. Berlin, ápr. 10. (Az „Ellenőr“ távirata.) A „Börsenzeitung“ a mai kedvezőtlen bank-kimuta­tásról értekezve megjegyzi, hogy habár a bank-ki­mutatás kedvezőtlen, az utóbbi két napon mégis némi javulás állott be, ami azonban a diaconto­ fel­­emelésének lehetőségét nem zárja ki. Bécs, ápr. 10. Bécs-Ujhelyből jelentik a la­pok, hogy a Siegl-féle gépgyár munkásainak strike­­ja még folyvást tart, a szünetelők száma 2700 kik 25°/0 fizetésemelést kérnek. Triest, april 10. Az amerikai corvette „Bro­oklyn“, a „Gupply“ szállító hajóval együtt ide meg­érkezett. London, apr. 10. A kincstárnok elrendelte a nyers­ czukor adójának május 8-ikától, a finomított­­énak máj. 28-ától kezdve beállandó leszállítását. Berlin, apr. 10. A Wagner-féle vizsgálatban már az előleges vizsgálatok megtétettek, hogy a formaszerinti vizsgálat megkezdessék-e, e kérdés megoldása legközelebb várható. Schangai, apr. 9. Alexius nagyfejedelem ma Japánba utazott. A japáni követség ma Pekingbe indul, Legendre americai tábornok másod­követ. — A kihallgattatások­ kérdésének megoldása a csá­szárnak ősei sírjánál tett tiznapi látogatásából visz­­szatértéig elnapoltatott. Róma, ápr. 10. A pápa elhagyta már ágyát, és részt vett a misében, aztán több látogatót foga­dott, és különféle egyházi dolgok felett tanács­kozott. Belgrád, apr. 10. A hivatalos „Jedinstvo“ meg­­c­áfolja a hírt, mintha Szerbia fölmondta volna a a török portának az adót. Perpignan, apr. 16. A karlisták megkezdők a Puycerda elleni munkásakkal. Gervinából segéd­csapatok indultak el, heves harczra van kil­átás. Utolsó h­­­r. — A nemzeti színházban Jókainé és Molnár diadalünnepe volt ma Bánk bán előadásá­val. A kilépő művésznőt valóságos tapsviharral lel­kesült éljenzéssel s koszorúkkal fogadta a közön­ség, s midőn rég élvezett játékának minden szép­ségeit jelenetről-jelenetre újra szemei előtt látta, önkénytelenül rágondolt mindenki a nagy veszte­ségre, mely tragoediánk leghatalmasabb hősnőjé­nek kora távoztával érte az ország első színpadát. De kitűnő volt még Jókainé mellett is Molnár Bánk­ bánja, s Felekiné Melindája. Mind a ketten méltán osztoztak a nagy művésznővel a riadó tap­son, melylyel néha nyílt jelenetben is utat tört magának a közönség enthusiasmusa. Egyátalán minden szereplő helyén volt ez este : Feleki Petur­­bánnal, Náday Ottóval s Ujházy Biberachchal igen kiérdemelte az elismerést. A ház tömve volt, csak az volt bosszantó, hogy az első felvonás alatt telt meg csak, s a gyülekezet mozgása, teljesen megrontotta az expositió élvezetét. Ideje volna már 12-8 kor kezdeni az előadást, a Miklósi színházában a „Tűz a zár­dában“ czimü vígjátékában, valamint a „Házassági gyakorlatok“ czimü magánjelenetben Follinus Her­­min kisasszony vendégszerepeit, s játékában tehet­ségének oly szép jeleit adta, hogy a meglepett közönség zajosan tapsolta ki. Mind a zárda falai közül kiszabadult csevegő, kiváncsi és naiv gyer­mek- leányt, mind a jövendő házassága felett töp­­renkedő menyasszonyt ügyesen játszta. Kevesebb sikert aratott Follinus Aurél, ki a vérmérsékleté­nek meg nem felelő bonvivant párisi dandyt sze­­mélyesité. Megemlítendő a színház rendes tagjai közül Szigeti Imre hű játékáért. Összevágólag ad­ták meg a „Tíz leány és egy férj sem“ czímű operettet. Több részt ismételniök kellett. Bényeiné pár népdalt csinosan énekelt, Solymosi elemében volt. A magyar delegáció és a Neue Fr. Presse. i. (.e.) A Neue Freie Presse legutóbbi számában felült jó csatalovára, belefutt a harczi kürtbe és nagy dobpergés, trombita­harsogás közt megtámadta a­­ magyar delegátiót. Mintha csak a jó öreg Csokonay Vitéz Mihály „békaegérharczát“ olvasnánk: Marsai Erió két regement Vasasokkal ellene ment Igen kemény tűz alatt. Veszélyeztetve van a kiegyezés, alá van ásva az egész magyar-osztrák monar­­chiaszerte a német törzs politikai állása, és el van vetve a lajthántali törvényhozás­nak a ravasz magyarok, által, ha nem vi­gyáznak magukra hitelvesztettekké lesznek fel és lefelé egyaránt. Azért tehát rajta­ mutassuk meg nekik, hogy így meg amúgy! Ha valaki az eddigi delegationális tár­gyalásokat nem ismervén, elolvasná a Neue Freie Presse czikkét, okvetlenül azt kellene hinnie, hogy a monarchia két fele hadat szent egymásnak, mert máskülönben ily hangon egy szövetséges államról a bécsi sajtó korifeusain kívül csak Depretis úr szokott beszélni. Pedig hát mi hozta ily nagy gerjedelembe a bécsi üzérek és a nagy és egységes Austriáról álmodozó „Verwir­­kungs theoreticusok“ hivatalos orgánumát ! Az, hogy a magyar delegátió hadügyi bi­zottsága végre valahára némely törléseket engedett meg magának báró Khm­ úr költ­ségvetési előirányzatában, tehát ugyanazt tette — ámbár elég későn —, a­mit az osztrák delegátió évek óta dicséretes buz­galommal proponált, a­mit akkoriban a N. Fr. Presse melegen támogatott, és a­mit — valljuk meg az igazat — bizony eddig mindig a magyar delegáció hiusított meg A tisztelt kollega, úgy látszik, nem követ az írás szavait, melyek szerint jobban kell örülni egy eltévedt bárány megtérésének, mint kilenczvenkilencz jámbor juhnak, mely soha sem botlott — a­mi tavaly jó volt, mert a németek tették, az ma — teljesen ugyan­azonos körülmények közt — nem jó, mert a magyarok teszik. A Neue Fr. Presse szerint e törlések — tekintettel az idei költségszaporítási követelések szerény voltára, sokkal je­lentékenyebbek, mint milyeneket az osztrák „Streichquartett“ valaha indítványozott és míg a lajthántúli delegáció minden egyes tételt hosszú és fáradalmas tanulmányozá­sok, alapos tárgyalások után állapított meg, addig a magyarok röviden, minden beha­tóbb megvizsgálás és meggondolás nélkül nyomták le a hadügyi szükségleteket, pe­dig a béke a múlt őszön ép úgy biztosítva volt, mint jelenleg; a quóta-arány nem változott. Magyarország pénzügyi helyzete, melynek gyöngélkedése azon időből szárma­zik, midőn még Szerkapoly úr nem volt miniszter, már 1872 őszén is siralmas volt és mindez nem tartóztatta vissza a magya­rokat, tékozló bőkezűség tanúsításában a hadi czélok közül. A­kik oly szerencsés helyzetben van­nak, mint a bécsiek, hogy csak úgy lab­dázhatnak a milliókkal, azok előtt termé­szetesen igen szerény összegecskének tűn­hetik fel ama 7 millió forint, melylyel báró Kuhn úz idei budgetét felemeltetni kívánta, hanem ha a Neue Fr. Presse a magyar de­legációt vádolja azért, hogy komolyan vette a hadügyminiszternek a múlt évben ő fel­sége nevében tett kijelentését, mely szerint a legutóbbi költségvetés normál­­budgetül tekintendő és ehez képest az ed­diginél valamiskével nagyobb elszántsággal vette kezébe a véres cerusát, akkor kény­telenek vagyunk azt hinni, hogy nagyon együgyű olvasó közönségre számít, mely ma­gát elámíttatni kívánja, vagy pedig, hogy kifakadásai alatt oly perfid rész akarat lappang, melynek megnevezésére nem talá­lunk kifejezést a legélesebb hírlapi vitáknál megengedhető műszak vocabulariumában sem. Igaz, hogy Magyarország pénzügyi helyzete már 1872 őszén is is siralmas volt és ezen állapot nem Kerkapoly úr minisz­tersége alatt keletkezett, hanem akkor, mi­dőn az absolut kormány derűre-borura csi­nálta a legkétségbeesettebb és legszédelgőbb adósságokat és midőn Magyarország 1867- ben méltányossági szempontból elvállalta a saját érdeke ellenére létesített és anyagi erejét felülmúló adósságok terhének egy ré­szét ; — de a N. I. Pr. tudja ép úgy, mint Magyarországon mindenki, hogy a magyar kormány saját állásának megtarthatása és az 1867 ik kiegyezkedés üdvös voltának el­­hitetése végett titkolta és palástolta a tör­vényhozás és az ország előtt a pénzügyi helyzet ziláltságát, mig­nem az 1873-ki bud­get tárgyalásakor a pénzügyi bizottság kiugratta a nyulat a bokorból és feltárta azon ámításokat és szemfényvesztéseket, melyekkel mind az országyűlés, mind a nemzet öt éven át hitegetve lett­ Az 1873. évi költségvetés tárgyalása élénk világot vet mindezen eseményekre, kideríti, hogy a magyar törvényhozás követelte a pénz­ügyi helyzet teljes tisztázását, és szakítani akarván a szédelgés politikájával, kénytelen volt saját belső háztartásába rendet behoz­ni az adófizetők újabb megterheltetésével is, a­mit a lajthántúliak azon leleményes, de utánzásra nem épen ajánlatos módon kerültek el, hogy rendes költségvetésük hiá­nyait az ingó államvagyon egy részének eladásából befolyt összegekkel, tehát az ál­lami tőke megtámadásával fedezték — a jövő rovására. Egyébiránt a N. I. P. elmondta mind­ezeket és még egyebeket is, a múlt évek­ben, midőn a dolog megfordítva állt és az osztrák delegátió mutatkozott hajlandónak megszorítani a pénzes zacskó madzagát Khmn úr előtt. Nem lenne érdektelen lefordítani és reprodukálni dörgedelmes vezérczikkeit, melyekkel akkoriban méltán megtámadta a magyar delegátusokat engedékenységökért és szemekre lobbantotta, hogy könnyű nekik a más zsebére utalványozni oly kiadásokat, melyekhez ők nem egészen egy harmad részszel járulnak. A magyar delegáció, midőn a múlt évi közös hadügyi budgetet a hadügymi­niszternek ő felsége nevében tett kijelentése alapján normal budgetnek tekinti és min­den felemeltetni kért tétel megvitatásánál nem csupán Khm­ úr szép szemeire van tekin­­­­tettel, hanem az adófizetők érdekére is, nem tesz egyebet, csupán kötelességét tel­jesíti, melyért elismerést csak annyiból ér­demel, a­mennyiben eddig nem voltunk hozzászokva részéről ily correct felfogást tapasztalni. A törvényhozás határozottan és ismételten kifejezett akarata e részben félremagyarázhatlanul kijelöli a magyar de­­legáció előtt az irányt, melyen haladnia kell, kötelességévé teszi a legnagyobb ta­karékosságot, de egyszersmind a legszigo­rúbb ellenőrködést is, hogy határozatai ne csupán a papiroson maradjanak, hanem végre is hajtassanak. Akármit beszélnek, a dele­­gációk intézménye nem népszerű sem ná­lunk sem a Lajtán túl és tekintélyének gya­rapítására épen nem szolgál azon modor, melylyel különösen a közös hadügyminisz­ter szokott a küldöttségi határozatokkal elbánni. Nem szükség ismételnünk, hogy mi ezen intézmény barátai közé nem tartozunk, de miután jelenleg ez a közös érdekű ügyek elintézésének törvényszerű közege, megkö­veteljük, hogy a természeténél fogva abso­lut irányú katonai gazdálkodás e közeg működését a gyakorlatban meg ne hiúsítsa és ezért várjuk a magyar küldöttségtől azon másik kötelességének teljesítését is, mely abból áll, hogy érvényesítse a felelős­ség elvét a magát infallibilitási nimbussal körülövezni szerető legfőbb katonai admi­nistration­ális hatósággal szemben is, gya­korolja az 1867. XII. t. sz. által reáruhá­zott ellenőrzési tisztét, idézzen elő válságot, ha el nem kerülheti, mert különben meg­rendíti a parlamentáris rendszert, mely saját fenállásának is alapját képezi. Többször hangsúlyozva volt ez már az „Ellenőriben és nem is tértünk volna most vissza reá, ha a N. I. P. czikke, melyet is­mertetni akarunk, a magyar honvédséget is bele nem vonja a discussióba és gyanú­sításai számára fegyvert nem farag báró Piret úr felmentetéséből az adlatusi hiva­taltól. „A korona azon kísérlete, úgymond a N. f- Pr., hogy a közös hadsereghez tarto­zó egyik tábornoknak a honvédcsapatok tényleges főnökévé való kinevezése által ezen utóbbiakat ne hagyja egészen minden összeköttetésen kívül a biroda­lommal, — a Szlávy-minisztérium által meghiusíttatott. Ma, Piret altábornagynak „kitették a szűrét“ a mivel kineveztetése után csakhamar fenyegetőztek.“ Mennyi becses felfedezést köszönünk a a tisztelt bécsi lap e néhány sorának! Elő­ször mi azt hittük, hogy a magyar hon­védség tényleges főnöke József főher­­czeg, kiről igen jól tudjuk, hogy magas ál­lását nem tekinti sinecurának, hanem nagy felelősséggel járó hivatalnak, melyet betöl­teni ép annyi képességgel, mint akarattal bír. Másodszor kijózanodtunk azon naiv fel­tevésből, hogy a honvédség főparancsnoka mellé szolgálati okokból neveztek ki adla­­tust, holott pedig annak hivatása fenntar­tani a kapcsot a magyar honvédség, és az osztrá­k birodalom közt, — a­miről Szlávy miniszter úr aligha álmodozott, mi­dőn Piret báró kineveztetését ő felségének ajánlotta. Harmadszor megtudtuk, hogy a bécsi körök felfogása szerint, Piret úrnak ama bizonyos összeütközés után nem azért kellett távoznia, mert azt a Parlamentaris­mus elve így követelte, hanem mert a Szlá­vy-minisztérium a korona jóakaró kísér­letét meghiúsítani kívánta. Bécsi szomszédaink gyakran elmondják, hogy a magyar nemzet nem érett meg a parlamenti rendszerre, mert néha egyes kérdések felett hetekig elvitáz, és íme, a monarchia túlsó felének legtekintélyesebb lapja olyan felfogást proclamál a Parlamen­tarismus követelményeiről, (mihelyt egy cs. k. altábornagyról van szó,) mely egyenes negatiója minden felelősségi elvnek. És minthogy e felfogás igen könnyen s talán még nagyobb plausilibitással kiterjeszthető lenne a delegátiók és a hadügyminiszter közt fenálló viszonyra is, épen azért tartjuk czélszerűnek sürgetni minden alkalommal, hogy delegátusaink kötelességek szerint fris­sítsék fel K. Kuhn úr emlékében koránkint azon körülményt, hogy midőn a közösügyi küldöttség tanácskozó teremébe lép, korán­­sem a saját úri nevét viselő nem tudom hányadik sorezred frontja, hanem egy ország küldöttei előtt áll, kik őt tetteiért és mu­lasztásaiért felelősségre vonhatják. Egyébiránt a N. I. P. a magyar dele­­gáció albizottsága által indítványozott tör­léseket csak ürügyül használja arra, hogy Magyarország elleni elkeseredését különféle variatiókban előadhassa. És minthogy fej­tegetéseiben több érdekes dologra kiterjesz­kedik, holnap ezekről is elmondjuk véle­ményünket. A nagy vasúti szerződés vég­leges megkötésére vonatkozó határidő, a „P. C.“ szerint, meghosszabbíttatott. A Honvédfőparancsnoksági adla­­tussá az „U. L.“ értesülése szerint már közelebb­ről Nagy alibnagy fogna kineveztetni. Budapest, ápr. 10. A vörös könyv tartalmáról elmondta nézetét az „Ellenőr“ is azzal a nyíltsággal, mely szokása. Andrássy politikai jelleme és múltja egy perczig sem engedett kételkednünk, hogy ez okmánygyűj­­teményben mindaz benne van, mit a diplomatiai­árgyalás alatt lévő kényes természetű ügyeken kívül e sérelem nélkül felhozni lehet. Ilyen ügy a spanyol kormány elismerése fölött kétségkívül folytatott jegyzékváltás is, mely az ottani viszonyok consolidálása előtt napvilágra nem hozható, köl­csönös kötelezettség és a dolog természeténél fogva. S bizonyára a külügyi kormányténykedés kérdései­nek megbírálásában legtöbb jogokat élvező angol parlamentben sem tartotta volna a miniszter ily esetben megtűrhetőnek a titkolódzást. Némely lap regényes hajlamait azonban rendkívül csiklandozta, hogy „érdekes“ levelezés helyett száraz okmányo­kon kellett legeltetniök szemeiket. A vörös könyv hitelének megromlása és egyébről monologizáltak oly komoly képpel, hogy szinte megesett a szívünk szegényeken. „Andrássy titkolódzik, Andrássy rej­teget valamit“ ez volt a czikkelmélkedések hálás Csáky-szalmája. Most aztán itt Andrássy felelete e töprenkedésre meztelenül, hogy de lesz neki nincs több közleni valója, még ha spanyol czizmába szo­rítják is. De hát miért is akarnak minden áron vala­mi rendkívülit? Igaz ugyan, hogy a mai újság nélküli világban a hírlapirodalomnak kedves meg­lepetésül szolgált volna holmi friss diplomatiai pe­csenye, melyet különféle szószban lehetett volna az unatkozó publikumnak feltálalni, de hát mi mindamellett jobban szeretjük ez unalmas száraz­ságot, mint a legpikánsabb tartalmasságot. Sze­retjük pedig azon igen naiv és egyszerű oknál fogva, mert Andrássy az „újdonsült“ diplomata olyan, a­milyennek mindegyiket szeretik látni: komoly és kevés beszédű. Már bizony mi, akár szégyen akár nem, de bevalljuk azon falusi­as együgyű­séget, hogy ízetlennek találjuk azon diplomatiai bravouroskodást, mely min­­­den lében kanál, de aztán szedi is a fiascok eper­fájáról a la Beust a Grammont-féle kesernyés gyümölcsöket. Andrássy sokkal szellemdúsabb, hogy­­sem ebbeli tulajdonait szeleburdi­ módra a piaczra dobná kelletlenül és hívatlanul, csupán azon egy ok által sarkalva, hogy a véres könyv lapjain ka­landos episodok leírásával a tisztelt delegátiónak és újságíróknak szórakozást szerezzen a böjti idényben. Ismételjük, még ha egyedül állunk ebbeli véleményünkkel, hogy a „Vörös könyv“-et érdekes­nek találjuk azért, a­miért mások nem, hogy üres és száraz, mint egy Üzletkönyv. S valamint első ízben meg voltunk győződve, hogy Andrássy lovagias őszintesége mit sem titkolt el, mit tapintat és a talán ezopfos, de szokásos diplomatiai discretio meg­sértése nélkül közölhetett. Nyilatkozata után még kevésbbé van okunk ebben kételkedni és a vén­­asszonyi pletykálkodók szokására a kákán csak azért is „csomót“ keresni, hogy legyen miről a kávé mellett trécselni.­­ Egyezmény Anglia és monarchi­ánk között a jogbizonylatok tárgyá­ban. Az osztrák-magyar monarchiában a perlekedő felek rendkívül nehéz helyzetben vannak akkor, midőn a belföldi bíróságok előtt azt kell bizonyí­­taniok, hogy Nagy-Britanniában s Irkonban, illető­leg a britt gyarmatokban, a fönforgó esetekre néz­ve mily törvények irányadók. Növeli e nehézséget a körülmény is, hogy az érdekelt felek arra utal­­nak, miszerint az ily bizonylatokat angol jogászok véleményes nyilatkozatai alakjában szerezzék meg. Már­pedig az ily bizonylatok igen kétes becscsel bírnak, mivel az, hogy a belföldi bíróság mily bi­zonyító erőt tulajdonítson nekik, rendesen az ellen­félnek azokkal szemben elfoglalt magatartásától függ; annyival is inkább, mivel azon fél, a­ki ügye támogatásául külföldi törvényekre hivatkozik, az el­lenfél tagadásának megerőtlenítésére bizonyítani tartozik, hogy a fönforgó esetnél az illető külország­ban a hivatkozott törvény vagy szokásjog csak­ugyan létezik. A közös cs. és kir. külügyminisztérium az említett nehézségeket méltányolván, azon eszmét pen­dítette meg, hogy czélszerű volna a st.-jamesi kabi­nettel egyezményt kötni, az 1861. évi május 17-én megállapított parlamenti akta alapján, mely utóbbi az angol kormányt arra hatalmazta föl, hogy a jog­bizonylatok kölcsönös megszerezésének módozatai iránt a kü­lállamokkal szerződéseket köthessen. A két kabinet közt e részben folyt alkudozá­sok eredményét a közös cs. és kir. külügyminisz­térium legközelebb a magyar kir. kormánynyal kö­zölte, s ezt ez ügyben véleményadásra kérte föl. A külügyminisztérium — mihelyt a monar­chia két felének minisztériumaival e tekintetben megállapodásra jut — meg fogja tenni a további lépéseket arra nézve, hogy ezen kérdés Anglia s az osztrák-magyar monarchia közt megkötendő rend­szeres egyezmény által mielőbb megoldást nyerjen Berlin, ápril 7. (Saját levelezőnktől.) A húsvéti ünnepek közelednek. Írhatjuk beve­zetésül s talán legjobb volna befejezésül is, mert valóban Berlin minden évében valami ünnepies szint lehet érezni, nem mintha valami ünnepies, ma­gasztos érzetet lehetne találni itt vagy amott, ha­nem épen ellenkezőleg mintegy letargikus áron látszott megszállani Berlin társadalmi osztályainak minden rétegét. Politikailag még a franczia és spanyolországi változatos hírek sem képesek megzavarni az egy­hangúságot, nálunk pedig a legújabb, legnevezete­sebb és legfontosabb esemény, hogy császár­­ felsége beteg. Legalább a tőzsdén tegnap úgy hi­resztélé a baisse párt, no de ma kisülvén, hogy az egész legfeljebb egy kis meghűlés, Thiers be­tegsége is már használtatván fel, ma valami más notabilitásra, mint halljuk a pápára fog kerülni a sor. A tőzsde ugyan mit sem törődik a pápa­­ szentségével, azonban vannak esetek, midőn még a legorthodoxabb Jobber, „coulisée“ vagy bármikén nevezzük is őket, szörnyű ijedt képpel jelenti, hogy ő csalhatatlansága roppant veszélyben forog. Persze mind az nem akadályozza meg, hogy a törhetlet bátorságú lovagok síkra ne keljenek s a kosmo politicus küzdtérre ne hozzák legifjabb védenceiket, kik minden baj és viszontagság ellenére, daczára a királyok és szentek betegségeinek, daczára Lasker rettenetes beszédjének, daczára a nyomasztó pénz­szükségnek, mely oly terhes, hogy a fogadósok, kávésok és házi urak nem mernek 20°/0-nál maga­sabban szeigerelni, s e nyomasztó pénzhiány foly­tán most már egy hétre alig esik egy pár milli­­ócska értékű új vállalalat, mindezek daczára mond­juk, az uj védencek jól érezik magukat, az uj ala­pítások folynak. Ezek között legj­zenetesebb az uj magyar leszámítoló bank, melynek létesülése felett a szegény bécsiek lamentálása egész Berlinig elhat hosszú levelek alakjában. Azonban még e jajkiáltások sem használnak, sőt épen ez teszi piquanssá, érdekessé az egész vállalatot, mely különben felényi figyelemben sem részesült volna ; most két kézzel kapnak utána a berlini gründerek, s ha a magyar escompte-bank részvényeiből túlságos sok nem kerül a német pia­cokra, ennek csak a bécsi bankverein lesz az oka, mely oly önző, hogy a Syndicatusban való részesí­tést külföldi gyermekeinél csak a lehető legkisebb mértékre szabja meg. A törvényhozói testületek és bizottságok mű­ködéséről szintén nem olvasunk egyebet, mint a­mit már önök is annyiszor hallottak: „egyházi tör­vények, Lasker és dohánymonopólium, azaz dohány­adó“ s e három szóban elmondtuk önöknek a je­lenheti lapok legérdekesebb tartalmát. De tekintet­be véve kivált az ünnepek közeledtét, önöknek ün­nepélyes hangulatát sem akarjuk megzavarni ezeknek ismételt elsorolásával. Szeretnénk e helyett önöket a helybeli szin­­tügyből valami érdekesebb, újabb mozzanattal meg­ismertetni, azonban e téren sem lehetnénk szeren­csésebbek, mint a politikában, daczára, hogy szá­mos új darab került színre, azok közelebbi ismer­tetése csak unalmas ismétlés volna. A Schauspielhaus újdonsága jelenleg Sardou utolsó levele, csakhogy az nem mint franczia mű mutattatik be, hanem mintegy eredeti darab. Pedig, mint a jeles criticus és jó honfi, Lindau Pál maga megjegyzi, az egész átalakítás abban áll, hogy a franczia nevek és helyek németekkel cseréltettek fel, a­mi, tekintve a darab szellemét és a két nemzet társadalmi jellege közötti különbséget, már önmagá­ban helytelen, és hogy a könnyű franczia társalgási modot durva német élcekkel cseréltetik fel e he­lyett tehát, mint Lindau megjegyzi, sokkal czélsze­­rűbb lett volna Sardou művét egyszerűen lefor­dítani. A másodrangú színpadokon egy csapat új operette, bohózat vagy minek nevezzük került, szín­re, melyekhez a zenét többnyire Conradi szolgál­tatja. E darabokban finomabb élceket, tartalomdús szöveget nem kell keresnünk, a berlini nem is oly követelő. A darabok sikere főleg kedvenc színészei­től függ, ha azok jókedvűen karolják fel a dara­bot, s abba egy pár sikerült dalszakot fűznek bele, minden meg van nyerve. A Wallner színházban Helmerding és Formes, a wilhelmstädti sz-ban Stauber k. a., Woltersdorf­­ban Schramm alapítják meg a mű sikerét vagy bukását, övék a diadal érdeme, övék a babér. A Wallner-színházban jelenleg a „Geldfiebert“ adják egy hó óta; mesteremberek, kéményseprő legények, naplopók — mind a tőzsdén játszanak, nyereség, bál, dinom dánom, csalás, bukás, nyomo­rúság, deus ex machina ismét égből pottyanó sok pénz, egy pár couplet — mind ez össze vissza — s megvan a darab. A Victoria színházban 90-edszer adják Faust és Helénát, e tündér­darabról már három hó előtt írtunk önöknek. Kroll-ban „Die Musik des Teufels“ járja a tánczőt, szintén egy hó óta, ezt ép oly jogon lehet­ne nevezni Faust és Helénának, mint az elöbbenit. Faust helyett egy fiatal művész kíséretül egy sza­bómester, Mephisto helyett egy fiatal Mephistophela, Lipere helyett Páris, fonó leányok helyett párisi de­mi-monde, a kimaradhatatlan cancan, pezsgő s is­merik az ördög zenéjét is. Óriási tetszésben részesült a már szintén 26 előadást ért „Lucinde vom Theater“, a Wilhelmst. színházban. A kedvelt , Staubert énekesnő, mint Lucinde egy napon szed reá grófot, bankárt és családapát, s a darab végén bengáli tűz, fényes díszítés között épen egy színházi próbán mint tündérnő megfejti a talányt, ő csak igazságot szolgáltatott, azon urak mind szüleit csalták meg egykoron, örvendetes meglepetés, ismét bengáli tűz, harsogó zene és „Mein Liebchen, was willst du noch mehr?! A berliniek el vannak ragadtatva. S e darab kétség­kívül bír egy-két mulatságos vidám jelenettel, a többi között még a legkevésbé rész vagy ha úgy tetszik a legjobb. A couplets-k között mindig legtöbb tapsot aratnak azok, a­melyekben a feketék, ultrák cen­trum vagy ha úgy tetszik, a papok és a berlini városi tanács ék­eltetnek meg. Kétségkívül mind­kettőre reá fér. Ily dalszakok pl. „A kötelező polgári házas­ság nem vihető keresztül, mert a felső egyházta­nács ellenzi, én tudnék ellenszert, válaszszuk a ta­nácsba Laskert és 24 társát,é­s meg van a polgári házasság.“ Vagy „el vagyunk látva ágyukkal s ez jó megvéd benünket, de én csak attól tartok, hogy egy hátultöltő egyszer hátul talál elsülni, s a golyó szép Berlinünkben, mily kárt okozhat, gondoljuk csak meg, mily nagy szerencsétlenség származ­hatnék, ha egy utczán szépen megfontolva haladó drosdikét talál el vagy pláne városi tanácsunk fejébe ütközik, s azt igy nyílt fejűvé találja tenni.“ Ily dalszakok után még a legigénytelenebb darabok is hogy ne számolhatnának sikerre? ________ g­r­l A közös activák és passivák ren­dezésének kérdése ismét előtérben áll azon inter­­pellációnál fogva, melyet Wahrmann Mór és Széll Kálmán a déli vasú­ttársul­at tartozása tárgyában a delegátióban tettek. A „P. N.“ ez al­kalomból a következőket írja: A monarchiának itt szóban levő követelése a lombard-velenczei vaspályáknak eladásából ered. Az 1856. évi márt. 14-én kelt egyezménynyel ugyanis az állam által épített lombard-velenczei vaspályák az akkor alakult déli vasúttársulatnak száz millió ezüst lira vételár mellett 60­ évi időtar­tamra átengedtettek. Ezen száz millió lira lefizető-

Next