Ellenőr, 1873. június (5. évfolyam, 126-148. szám)

1873-06-11 / 133. szám

tom, hogy ezen három évi csapás után tiszta bú­zánk elfajult, és ha ezt az elfajult, elsatnyult és ki nem fejlődött magot fogjuk vetni, gyengébb vál­tozó időjárás mellett is mint az idei, a rozsdát meg fogja kapni. — Sőt állítom azt is, hogy sok is fog kivántatni ahhoz és igen kedvező időjárás — melyre számítani nem lehet, — hogy tiszta bú­zánk visszanyerje a maga aczélosságát, súlyát és kitűnő minőségét, melylyel eddig bírt. Én tehát a rozsda ellen is azt az egyetlen egy óvszert látom czélszerűnek, ha a vetőmagot meg­változtatjuk. Igen, de hol veszünk ép, egészséges, kifej­lett tiszta búzamagot ? Ez tehát a kérdések kérdése. A gazda­közönségnek legfőbb és legbiztosabb jövedelmét a tiszta búza adja. De Budapesten van­nak műmalmaink is, melyek milliókra őrölnek tisz­ta búzát és kitű­nő lisztünket külföldre szállítják. Véghetetlen fontos kérdésnek tartom én azt, hogy Magyarország tiszta búzájának becsét fentartsa. Kettős érdekből is.­­ És magában ezen kérdés fontossága megérdemli azt, hogy a kormány figyel­mét magára vonja, és a gazda­közönség támoga­tásában részesítse, mert ha tiszta búza termelésün­ket minőségére elhanyagoljuk, veszíteni fog liszt­iparunk a külföld előtt, de veszíteni fognak mű­malmaink is. Ezeknélfogva igen üdvös volna, ha a minisz­térium egy rendeletet bocsátana a megyei hatósá­gokhoz — és pedig: 1. A megyei hatóságok irnák össze azon ha­tárokat, melyekben a rozsda a tiszta búzát ellepte, de külön imák azon határokat is, melyekben a tisz­ta búzavetések a rozsdától mentek maradtak. 2. Utasításul adná a minisztérium a megyei hatóságoknak, hogy intézzenek felhívást a gazda­közönséghez, miszerint jelentsék magukat — bizo­nyos határidőt kitűzvén, a kik akarják vetésre a tiszta búzamagot megváltoztatni és mennyire van szükségük, 3- szor. A minisztérium oly helyeken, hol a rozsda meg nem fogta a tiszta búzát, vásárolna össze, és osztaná ki azok között, kik magot változ­tatni akarnak és bejelentve voltak, természetesen közpénzfizetés mellett, a költségek betudásával és szállítatná azon vasúti állomásokra, honnét a gaz­­daközönség könnyen elfuvarozhatná. 4- szer. Ha azonban az egész ország sújtva van a rozsda által, és külföldről ép, egészséges tiszta búzamagot nem lehetne szerezni, hozatna a minisztérium külföldről jó minőségű tiszta búzama­got, ezt a gazdaközönség között, betudásával a költségeknek, közpénzfizetés mellett osztaná ki. Midőn tehát a gazdaközönség, ez ki legjob­ban van terhelve adóval, kénytelen a kérhetetlen időjárással daczolni, kiérdemli ezt, hogy támoga­tásban részesüljön — és azon termelő czikkében, mely a kereskedelemben és a külföld előtt megfor­dul, és melyre nézve versenyt egy ország sem állhat ki velünk, — hogy ne hagyjuk elfajulni. — Tartsuk fenn annak becsét, hírnevét továbbra is Csesztve, junius 8-án 1873. Majthényi Péter.* Midőn ezen levelet a földmivelés­ ügyér figyel­mébe ajánljuk, egyszersmind értesítjük a gazda­közönséget, hogy a kérdésbeni fontos tárgyra vo­natkozólag készséggel fognánk közleni több néze­tet, adatot és tanácsot is. Szerkesztő: A magyar-horvát kiegyezés. A regnicolaris bizottság tegnapi ülésén a hor­­vát tagok is teljes számmal jelentek meg. Stross­­may­er püspököt sem véve ki. A bizottság úgy fogott a tárgyaláshoz, hogy pontonként felolvastat­tak a kiegyezési törvény egyes szakaszai, s azokra mindkét részről észrevételek tétettek. Ami a poli­tikai részt illeti, horvát részről kijelenték a kész­séget a bán ellenjegyzése mellett való kinevezteté­­sének, s a teljesen önálló pénzügyi kormányt illető kivánatoknak elejtésére. A horvát miniszter állá­sára vonatkozólag a horvátok egy formulázást ter­jesztettek elő, melyet a magyar tagok elfogadtak. E formulázás szerint a horv. miniszter, mint a magy. minisztertanács tagja, jövőre is az össze­kötő kapcsot képezni a horvát orsz. kormány és a magyar kormány között, de oly határozó befolyás­sal a horvát ügyekben, minőt állítólag eddig gya­korolt, nem bír. A horvát képviselők állását illető­leg horvát részről az követeltetett, hogy tűzessék ki bizonyos határozott időpont, melynek leteltével, azon esetben, ha a horvát országgyűlés feloszlatta­­tik, a magyar országgyűlésen levő horvát képvise­lők mandátuma lejártnak tekintetik. Ez óhajtást a magyar tagok tudomásul vették s előbb a maguk körében fogják megbeszéleni. A pénzügyi részre­­ nézve a 45%-t et a horvátok keveselték, 46—47% r­­ kérve, miután azonban magyar részről arra figyel­meztettek, hogy Horvátország e módozat elfoga­­­­dásával, összes jövedelmei ily jelentékeny részét,­­ 45%-tót fordíthat belszükségleteire, Magyarország­nak ellenben alig jut 26% összes jövedelmeiből beligazgatási szükségleteinek fedezésére, valószínű,­­ hogy a 45% horvát részről is végleg elfogadtatik. Strossmayer, ki e tárgyalásokban élénk részt vett, felszólalt a közös nyugdijak tárgyában s ezek szá­mítását Horvátországra nézve sérelmesnek mondá. Magyar részről e tárgyban nem adatott végleges válasz. Felszólalások történtek az útépítésre vonat­kozólag is; erre nézve azonban azon válasz adat­van, hogy a fenforgó bajok közigazgatási úton or­vosolhatók: horvát részről e dolgot nem bolygat­ták tovább. Mint e sorokból kitetszik, a legtöbb pontra nézve már­is létesült kielégítő megállapodás. A létesült megállapodások jegyzőkönyvbe foglaltat­nak, s ennek alapján egy törvényjavaslat fog ki­dolgoztatni. Megemlítjük még, hogy a magyar bi­zottság pénzügyi munkálata felolvastatván, ennek tartalmát Zsivkovics horvát nyelven magyarázta meg a horvátoknak. A közös értekezlet után este a magyar or­szágos bizottság ülést tartott a miniszterelnök je­lenlétében, mely ülésben a közös értekezletben foly­tatott eszmecsere és az abban horvát részről, az általuk múlt novemberben benyújtott kivánatok po­litikai részére nézve történt közeledések figyelembe vételével, a magyar országos bizottság a horvát kivánatok politikai része felett is végleges megál­lapodásra jutott. Ezen megállapodások alapján a magyar országos bizottság már most a horvátok által múlt őszön beadott munkálatra hivatalosan fog válaszolni. A nuntium formulázásával a m. országos bizottság azon négyes albizottságot bizta meg, mely a múlt télen a horvát kivonatok pén­­ügyi részére nézve terjesztette elő a már többször említett munkálatot. (A 4-es albizottság­ tagjai mint tudva van Ghyczy Kálmán, Horváth Lajos, Seny­­nyey Pál b. és Széll Kálmán.) A 4-es albizottság esti kilencz órakor a be­fejezett országos bizottsági ülés után azonnal ülést tartott és abban állapodott meg, hogy Széll Kálmán, mint az albizottság előadója a nuntiu­­mot dolgozza ki, mely az orsz. bizottságnak a horvátok összes kivonataira s igy annak úgy poli­tikai, mint pénzügyi részére nézve adandó válaszát magában foglalja és az albizottságnak mutassa be, amely azt tanácskozás alá veendi és annak foly­tán az orsz. bizottság elé terjesztendő . A „P. N.“ a vegyes albizottságnak az összes bizottság által elfogadott munkálatának közlését kezdi meg ma esti lapjában. A munkálat Széll Kálmán tollából folyt, s tekintettel a kérdés fon­tosságára, reprodukáljuk azt mi is. A munkálat a következőleg hangzik: A tisztelt országos bizottság f. évi január hó 27-én tartott ülésében alulírott albizottságot azon utasítással küldötte ki, hogy adjon a horvát-szlavón országos bizottság munkálatának azon részére, mely a pénzügyi kérdésére vonatkozik, véleményt, és tegyen javaslatot azon arányra nézve, melyben a határőrvidék egy részének polgárosítása folytán a horvát-szlavón országgyűlés által a magyar ország­­gyűlésre kiküldendő képviselők egyezményileg meg­határozott száma szaporítandó lesz. Az albizottság következőkben terjeszti elő je­lentését : Ami a horvát küldöttség munkálatának pénz­ügyi oldalát illeti, a horvát-szlavón országos bi­zottság két irányban kívánja az 1868. XXX. t. czikknek módosítását: a) a kiadásokhoz való hozzájárulásnak ará­nyát óhajtja módosíttatni, illetőleg amint a hor­vát-szlavon bizottság által munkálatához mellékelt indokolás kijelenti, a közös terhek viselésének kulcsát kívánja kiigazittatni. b) Horvát-Szlavonországok és Magyarország között fennálló pénzügyi viszonynak szabályozását illetőleg, a horvát-szlavon pénzügyeknek elválasz­tását inditványozza. Az 1868. XXX. t. czikknek 8-ik §-a szerint közös Magyarország s Horvát-Szla­­von országok között mind törvényhozási, mind kor­mányzati tekintetben az összes adórendszer meg­állapítása, az egyenes és közvetett adók megaján­lása az adóknak mind nemeire, mint számtételeire nézve, úgyszinte az adók kivetése, kezelése és behajtása, új adók behozatala, valamint a közös­­ügyek költségvetésének évi megszavazása, az azo­kat illető zárszámadások megvizsgálása, új állam­­adósságok felvétele, vagy a már meglevő állam­­adósságok convertálása, az ingatlan államvagyon kezelése, átalakítása, megterhelése és eladása, az egyedáruságok és királyi jövedelmek feletti rendel­kezés és átalában minden oly intézkedés, mely a Szt. István koronája alatt álló országokkal közös pénzügyi tárgyra vonatkozik. A horvát-szlavén küldöttség munkálata sze­rint egyedül a közvetett adók rendszerének megál­lapítása és ezen adók megszavazása illetné a kö­zös országgyűlést, azoknak kezelése, kivetése, be­hajtása a horvát-szlavén autonóm kormány kezé­be menne át. Megszűnnék az adók behozatalának törvényhozási közössége. Az összes egyenes adók megállapítása, meg­ajánlása, kivetése, kezelése és behajtása, úgy a törvényhozás, mint a kormányzat terén a horvát­­szlavón országgyűlést és azon országok kormányát illetné, az államjavakra nézve a törvényhozás te­rén megszüntetetnék azon rendelkezés, hogy azok­nak elidegenítése, átalakítása, megterhelésére fe­lett csak a közös országgyűlés határozhat. És meg­szűnnék az államvagyon kezelésének közössége. Az 1868. XXX. t. czikknek azon rendeleté­től is, mely az uj államadóság felvételére és a meglevő államadósság convertálására nézve ki­mondja a törvényhozás közösségét, eltér a munká­lat szövege, mert csak közösügyi czélokra felve­endő államkölcsönök convertálásának kérdéseit so­rozza a közösügyek közé. A horvát-szlavon küldöttség munkálata szerint az 1868. XXX. t. sz. azon rendeleteinek eltörlése mellett, melyek a pénzügyi egyezményre vonatkoz­nak, Horvát-Szlavónországok a küldöttség által ja­vaslatba hozott 2­87/,00­ százalék arány szerint járul­nának a közös költségekhez az államadóssági járu­lék kivételével, melyből 574 ezer frjra rugó válto­zatlan átalányt vállalnának csak át a mindenkori törvényes valuta szerint. Jövedelmeikből a közös kiadások ezen 2,87 százalékát átszolgáltatnák a magyar kincstárnak, jövedelmeik többi része bel­szükségleteiknek fedezésére szolgálna. I. Azon arányt illetőleg, melyben Horvát-Szla­vonországok a Magyarországgal közös kiadásokhoz járulni tartoznak, a horvát-szlavon küldöttség azon véleményben van, hogy az 1868: XXX. t. sz. által megalapított arány nem helyes, és Horvát-Szlavon­országok illetéktelen megterheltetését vonja maga után, mert annak kiszámításában az egyenes és közvetett adók bevételei szolgáltak alapul, és nem a tényleg beszolgáltatott, azaz azon tiszta bevétel, mely az összes kezelési és a közigazgatási kiadá­sok fedezése után fennmarad. A horvát szlavón küldöttség szerint ezen ki­számítás helytelenségét az is bizonyítja,­­ hogy a Magyar­ország és az ő felsége többi országai között a közösügyi kiadásokra nézve megállapitott hozzájárulási arány a tiszta bevételek, azaz az 1860—1865-ig a közp.­pénztárba tettlegesen telje­sített befizetések alapján számíttatott ki és álla­píttatott meg. Ezen alapra kell tehát fektetni azon arányt is, mely Magyarország és Horvát-Szlavonországok kö­zött közös kiadások hozzájárulási arányát szabá­lyozza. A tényleg történt befizetések, azaz azon ösz­­szegek alapján számítva, melyek Horvát-Szlavon­országok közigazgatási kiadásainak fedezése után megmaradtak, és amelyek a közös kiadásokra tény­leg fordíttattak, a horvát-szlavén küldöttség szerint az arány Magyarország részéről 9600/100% és Hor­vát-Szlavonországok részéről 340/100 % lenne, Fiume városa és kerülete jövedelmeinek kiválasztása után pedig 287/200 %ra szállana le azon arány, melyben Horvát-Szlavon országok a Magyarországgal közös költséghez hozzájárulni kötelesek lennének. Az albizottság a horvát-szlavón küldöttség ezen nézeteit nem osztja. Az albizottság nem tartja helyesnek ezen állítások kiindulási pontját, nem is­merheti el azon érvek alaposságát, melyekkel a horvát-szlavón küldöttség állítását támogatja, és így nem tartja elfogadhatóknak az azokból vont követ­keztetéseket sem. A horvát-szlavon küldöttség ezen véleményét azon elvre fekteti, hogy a Horvát-Szlavónországok és Magyarország között fennálló közös ügyek kiadá­sainak hozzájárulási kulcsát nem lehet az egyenes és közvetett adók jövedelmeinek alapjára fektetni, mert az ország tiszta jövedelmét csak azon bevé­tel képezi, mely a kezelési és az összes közigaz­gatási költségek levonása után fennmarad. A nyers jövedelmek a horvát munkálat sze­rint az adókképesség megállapítására­­ csak ott szolgálhatnának alapul,­­ ahol az álta­lános közigazgatási kiadások egyenlők, és leg­kevésbé jogosult a nyers bevételek n­apján való számítás e jelen esetben, midőn Horvát és Szlavónországok sajátságos területi configuratiója ezen költségeket a magyarországiakéhoz képest majdnem kétszeres összegre emeli. Az albizottság nézete szerint azon arányt, melyben két ország a közösekül elismert terhek­nek viseléséhez hozzájárulni tartozik, az adóképes­ség határozza meg, csak az adóképesség alapjára fektetett hozájárulási arány lehet egyedül biztos és igazságos. Minden ország valóságos adóképességét pedig nyers jövedelme, azaz azon jövedelmek összege fe­jezi ki legtisztábban, melyek az összes közadókból befolynak. Azt, hogy közterhek czimén az állampolgárok mit szolgáltatnak be, csakis a bruttó bevételek azaz az összes egyenes és közvetett adók jövedelmei mutatják és így csakis ezen jövedelmek összege képezheti biztos mértékét valamely ország vagyo­ni állapotának, csak ez képes híven előtüntetni, mily erősek az adóképesség azon forrásai, melyek a közjövedelmeket szolgáltatják, és melyekből az államnak összes szükségleteit fedeznie kell. A közigazgatási költségek levonása után tény­leg megmaradt bevételek az adóképesség meg­határozásánál nem szolgálhatnak alapul, mert azok­nak eredménye nagy részben azon összegek ma­gasságától függ, melyek a közvetlen közigazga­tási kiadásokra fordíttatnak. E kiadások szabályozzák tehát nagy részben azon tiszta bevételeket. Az így előálló eredmény csak azt mutatja, mily összegeket fordít tényleg valamely ország ber­­igazgatási költségeinek fedezése után egyéb szük­ségleteire, de nem tünteti elő a valóságos adóképes­séget — mert ahol ezen kiadások talán túlságos nagyok, aránylag kevés marad fenn a nyers jöve­delmekből tiszta bevétel gyanánt, és így az esetben ezen kulcs szerint az adóképesség kisebbnek mutat­kozik, mint aminő az valóban, és viszont. És így megtörténhetik, hogyha a két ország adóképességét ily alapon akarjuk egymáshoz viszonyítani, e szá­mítás nem fogja a valóságos és igazi adóképesség arányát kimutatni. Az adóképesség meghatározásánál nem lehet­nek mérvadók azon összegek, melyek a közigazga­tás fedezése után fenmaradnak, mert oly tényezők­től is függ e számítás eredménye, melyek amellett, hogy biztosan és pontosan alig számíthatók ki, az adóképességre semmi befolyással sincsenek; ezen tényezők a közigazgatási szervezet kisebb vagy nagyobb költségei. Azon körülményből, hogy az állam egyik ré­szének közigazgatási szükségleteire aránylag sok­kal nagyobb összegek fordíthatnak, nem lehet jogo­san követelni, hogy az ekként csökkent tiszta jö­vedelem alapján kisebbre szabassék azon arány, melyben annak az adóképességhez mérve az egész­re kiható és az egészszel közös költségekhez járul­nia kell. Horváth-Szlavonországok administrationális ki­adásaira oly jelentékeny összegek fordittattak előbb is, hogy a közigazgatási kiadások 1860-tól 1865-ig átlag a bevételeknek sokkal nagyobb %-át tették, a horvát-szláv küldöttség saját elismerése szerint is majdnem két annyira rúgtak, mint a­mennyit ezen kiadások Magyarországban ugyan­ezen idő alatt a bevételekből igénybe vettek. És ezen arány azért oly kedvezőtlen Horvát-Szlavonor­­szágokra nézve, mert administrationális kiadásai aránylag sokkal nagyobbak Magyarországnak ha­sonló kiadásainál, akár a népességi viszonyokhoz, akár a területhez, akár pedig a bevételekhez vi­szonyítsuk azokat. Azon érvet, hogy Horvát-Szlavonországok közigazgatási költségeit azon országok sajátságos területi configuratiója okozza és emeli majdnem két­szer akkora összegre, mint Magyarországnak ha­sonló kiadásai, az albizottság nem tartja mérvadó­nak. Magyarország egyes részei is nagyon külön­böznek e tekintetben egymástól. A magyar állam más részeiben is fennáll a területi viszonyoknak, a geograficus helyzetnek és más körülményeknek azon KUWUUUMraCgV;, “»''ij -OiT— —1-K„ igazgatási kölségeire — viszonyítva a többihez — emelő hatást gyakorol. Horvát-Szlavonországok területi configuratiója által okozott költség-többlet, átalában­­ tekintetbe véve azt, hogy Magyarország más részeinél is for­dulnak elő ily körülmények, oly nagy különbséget nem tesz, és ezen különbség a közlekedési eszkö­zök fejlesztésével évről-évre csökken. Az, hogy a Horvát-Szlavónország közigazga­tási kiadásai aránylag sokkal nagyobbak, mint Ma­gyarországnak hasonló kiadásai, legnagyobbrészt azon önkormányzati különállásnak következése, melyet a társországok a törvény alapján elfoglal­nak, és nagy előnyöket nyújt, de egyszersmind ter­hekkel is jár, amelyeket azoknak kell hordani, a­kik az önkormányzat előnyeit élvezik. De követke­zik-e ebből az, hogy azon arány, melyben a társ­országok a közös kiadásokhoz hozzájárulni tartoz­nak s amely összes jövedelmeik kulcsa szerint, és így az egyedül igazságos alapon számíttatott ki, ezen alapról levetessék és az adóképesség ki­számításának más alapja kerestessék ? Következik-e ebből az, hogy az igazgatási kiadások emelkedé­sével szálljon a közös kiadásokhoz való hozzájáru­lásnak az adóképesség szerint megállapított aránya. Egyébiránt ezen közös költségek, úgy azok, melyek Magyarország és ő felsége többi országai­­ és királyságai között, és azok, melyek Magyaror­szág és Horvát-Szlavónország között közösek, ez utóbbi országok érdekében is viseltetnek, a társ­országok, bár nem közvetlen és szorosan belügyi, de azért nem kevésbé elengedhetlen és nem ke­vésbé fontos szükségleteinek fedezésére szolgálnak. Ezen kiadások nem szűnnek meg az ő ja­vukra és érdekükben is teljesített költségek lenni, csak azért, mert közös c­élok megvalósítására és közös szükségletek kielégítésére szolgálnak. Azt állítja a horvát-szlavon küldöttség mun­kálatának indokolása, hogy még Horvát Szlavonor­szágok részéről 1860-tól 1865 ig a központi pénz­tárba oly természetű költségekre, minőket az 1868. XXX. t. sz. közösöknek jelentett ki, 1.907,762 fr. fizettetett be, addig 1868-ban, tehát az 1868. XXX. t. sz. létrejöttének évében, a közös költsé­gekből Horvát- és Szlavonországokra 3.917.000 fo­rint esik. Erre vonatkozólag általában megjegyzi az albi­zottság, hogy a horvát-szlavon bizottság munkála­tában említett 3.914.000 frt a közös kiadásokból 1868-ban csak az előirányzat szerint esett volna, tényleg azonban nem szolgáltattak be ez összegek! Az 1868. évnek zárszámadási eredménye az elő­irányzattól lényegesen eltér s biztosan­­ állíthatni, hogy Horvát-Szlavonországok azon összeget, mely a közös kiadásokból az adóképesség aránya szerint reájok esett volna, be nem fizették, mert jövedel­meiknek a közigazgatási költségek levonása után fenmaradó része azon kiadásokat nem fedezte s valamint 1868. előtt is csak azon összegek folytak be a közp. állampénztárba, melyek Horvát-Szla­vonországok beligazgatási kiadásainak fedezése után fenmaradtak, az 1868. XXX. t. sz. gondosko­dott arról, hogy Horvát-Szlavonországok túl ne terheltessenek, mert annak értelmében a közös kia­dásokból reájuk eső összeget csak annyiban fize­tik tényleg, amennyiben jövedelmeikből saját eligaz­­gatási költségeik fedezése után kikerül. (A közlést folytatjuk.) TÁRCZA. JANE EYRE. ~ ÖNÉLETÍRÁS — Írta CUBBER BEX.L (Folytatás.) A szóló erre előlépett és a rácsozathoz tá­maszkodott és érthető, nyugodt, határozott hangon mondá: — Az akadály egyszerűen egy korábbi há­zasságból áll: Rochester úrnak neje van, ki még él. Idegeim reszkettek e félig halkan kiejtett szék hallatán, úgy, mint soha mennykőcsapás meg nem reszketteté — vérem érezte sebző hatásukat oly mértékben, mint soha sem érzé a fagyot vagy a tüzet, de szilárdul álltam és ájulás nem környezett, Rochester arra néztem és kényszerítem, hogy ő is reám tekintsen. Egész arcza színtelen szikla, szeme pedig tűzkő és szikra is volt egyszersmind. Semmit sem tagadott, de úgy nézett ki, mintha daczolni akarna mindennel. Szótlanul, mosoly nélkül sőt anélkül, hogy bennem emberi lényt látszott volna felismerni, átkarolta derekamat és magához szorított. — Ki ön? kérdő az idegentől. — Nevem Briggs, ügyvéd vagyok és Lon­donban a­z utczában lakom. — És ön egy feleséget akarna nyakamba keríteni. — Emlékeztetni akarom önt uram, neje léte­zésére, kit a törvény elismer, ha mindjárt ön nem is hajlandó elismerni. — Legyen szives megörvendeztetni engem nem nevének, rokonságának és tartózkodási helyé­nek megmondásával. — Szívesen. Briggs úr nagy nyugalommal vett elő egy papírt a zsebéből, és hivatalos orrhangon olvasta le róla a következőket: „ Erősítem és képes vagyok bebizonyítani, hogy .... évi (mintegy tizenöt év előtt), október 20-án, angolországi születésű Fairfax-Rochester Eduard, Thornfield-Hall és Ferndeau-Manor birto­kosa nőül vette Jamaikában, Spanish Jozon . . . templomában Mason Berta Antonia nővéremet, Mason Jónás kereskedő és neje, egy kreolnő leá­nyát. Az esketést bizonyító anyakönyvi kivonat feltalálható az említett templom lelkészénél — egy hiteles másolata jelenleg az én birtokomban van. Aláírva: Mason Richard. — Ez — ha ugyan hiteles okirat — annyit bizonyíthat, hogy nős voltam, de azt koránsem bizonyítja, hogy ama nő, ki mint feleségem van említve, még most is él. — Három hónap előtt még élt, viszonzá az ügyvéd. — Honnét tudja ezt? — Tanúm van reá, uram, még pedig oly ta­núm, kinek állítását ön is aligha fogná kétségbe vonni. — Állítsa őt elő — vagy menjen a pokolba. — De majd inkább csak előállítom — és pedig annál könnyebben tehetem ezt, mert jelen van. Mason úr, legyen szíves előlépni. Rochester úr a név hallatára fogait csikor­gatta, teste egy pillanatra görcsösen összerándult, közel lévén hozzá, érzem amint a düh vagy kétség­­beesés vonaglása végig futott tagjain. Most a má­sodik idegen is előlépett, ki eddig egy félreeső zugban ólálkodott; az ügyvéd válla mögül egy halvány arcz bukkant elő, — ez Mason úr volt, Rochester úr visszafordult és reá bámult. Szeme, mely mint gyakran említem fekete volt, most vér­ben úszott, arcza kipirult, magas, halvány homlo­ka kigyulladt a belsejében fellobbanó tűztől, felemelé izmos karját — e perczben leüthette volna Masont, leterítheté a templom kövezetére és kitapodhatta volna a lelket gyönge testéből — de Mason hátra­­ugrott és rémült hangon kiállta: „Hatalmas Isten!“ Rochester urán erőt vett a megvetés, szenvedélye lecsillapult, mintha a szellő elfutta volna. Hideg hangon kérdé. — Micsoda mondandója van önnek ? Mason fehér ajkai nem hallható választ hebegtek. — Az ördög vigye el önt, ha nem bír han­gosan felelni. — Újra kérdem : micsoda mondandója van önnek? — Uram, uram! szólt közbe a lelkész, ne feledje, hogy szent helyen áll. Aztán Masonhoz fordulva, biztatólag kérdé : — Biztos tudomása van önnek, uram, hogy Rochester úr neje még életben van-e, vagy sem ? — Bátorság, biztató az ügyvéd, — beszéljen. — Életben van és Thornfield - Hallben lakik, mondá Mason, kissé érthetőbb hangon: a múlt ápril­ióban láttam őt. Én testvére vagyok. — Thornfield-Hallben! kiáltá a lelkész. Le­hetetlen ! én régóta lakom itt — a szomszédságban és soha se hallottam Thornfield-Hallban Rochesterné asszonyságról. Rochester úr arczát keserű mosoly torzita el. Végre igy szólt: — Nem! — Istenemre mondom, hogy nem hallott! Gondom volt rá, hogy senki se halljon fe­lőle ily név alatt. Néhány perczig tusakodni látszott magával, végre megérlelődött benne a határozat. — Elég! mondá, legyen vége mindennek, egyszerre. — Wood, csukja be a könyvét, vetkez­zék le; ön pedig John Green (a jegyző), hagyja el a templomot, ma nem lesz esküvő. A jegyző engedelmeskedett. Rochester úr mogorván és szaggatott hangon folytatá: — A bigámia nagyon rut szó! — És én mégis bigámiát akartam elkövetni, de a sors kijátszott, vagy a gondviselés megakadályozott — talán az utóbbi. E perczben alig vagyok jobb az ördögnél, és mint lelkészem méltán mondhatná, nem érdem­iek egyebet az Isten legszigorúbb ítéleténél s az örök tűznél. Uraim! tervem megbukott! — való mindaz amit az ügyvéd és védencze mondott. Nős voltam és a nő, kit feleségül vettem, még él. Ön azt mondja Wood hogy soha se hallott Rochesterné asszonyságról ott, ama házban. Elhiszem, de bi­zonyára hallott holmi kósza híreket azon titokteljes őrült felöl, kit ott őriznek és elzárva tartanak. Némelyek azt mondták önnek hogy törvényte­len nővérem az, mások hogy elcsapott sze­retőm ; most azonban tudatom önnel, hogy ama nő nem más, mint feleségem, Mason Berta, kit tizenöt évvel ezelőtt vettem nőül, nő­vére ezen elszánt egyéniségnek, kinek remegő tag­jai és halvány arcra mutatják, mennyit képest el­­selni egy bátorszivü férfi. Ne féljen Dick! — ne remegjen előttem, és oly kevéssé tudnám bántani önt, mint egy asszonyt. Mason Berta őrült, és őrült családból származik; három nemzedék, meg­annyi bambából vagy rögeszmében sintődőből állt. Anyja a kreolnő őrült volt és egyszersmind iszá­kos — ezt csak később tudtam meg, miután már nőül vettem leányát, mert előbb hallgattak a csa­ládi titkokról. Berta, mint engedelmes gyermekhez illik, mindkét dologban utánozta anyját. Kedves hitvestársam volt, szemérmes, okos, szerény, kép­zelhetik, mily boldog voltam ! Oh! menyei életem volt, bárcsak önök is tanúi lettek volna ! De nem tartozom önöknek bővebb magyarázatokkal. Briggs, Wood, Mason, meghívom önöket házamhoz, nézzék meg azt, aki Grace Poole őrizetére van bízva — az én nőmet. — Meg fogják látni, mily lényt erőszakoltak reám és megbírálhatják maguk, váj­jon jogom volt-e vagy nem, széttörni e bilincseket, és rokonszenvet keresni olyanok között, akik va­lódi emberi lények. E leány, folytatá — rám te­kintve, — e leány, Wood, és oly kevéssé tudta az undorító titkot, mint ön; tiszta és szeplőtlen volt minden gondolata; még álmában sem sejthette, hogy színlelt és érvénytelen házassági viszonyba akarja édesgetni egy nyomorult csaló, ki már le van lánczolva egész életére egy gonosz, őrült és elállt i­tiasodott nőhöz. Jertek, jertek mindnyájan! Még mindig átkarolva tartván derekamat, el­­hagyá a templomot: a három férfi utánunk jött. A kastély előtt készen állt a hintó. — Vontasd vissza a fészerbe, John, mondá Rochester úr hidegen, ma nem lesz reá szüksé­günk. Amint a házba léptünk, Fairfaxné asszony­ság, Adéla, Sophie és Leah üdvözlésünkre siettek. — Jobbra át­­indulj! —mindnyájan! kiáltá Rochester úr, félre a szerencsekivánatokkal! Ki­nek lenne ilyesmire szüksége? — Nekem nincs! — reám nézve tizenöt évvel elkéstek. Tovább ment, fel a lépcsőkön, folyvást szo­rította kezemet és hitta maga után az urakat, kik szótlanul követtek bennünket. A főlépcsőn men­tünk fel egészen a harmadik emeletig, az ala­csony, fekete ajtó, melyet a Rochester úr zsebében levő kulcs feltárt, megnyitá előttünk a kárpitos szobát a nagy ágygyűjtés“ a®festményekkel békített szekrénynyel. — Ön ismeri e helyet Mason, mondá veze­tőnk, itt harapta és szúrta meg önt. Félrevonta a kárpitokat a falon, melyek a második ajtót elvették és kinyitotta ezen utóbbit is. Egy ablaktalan szoba kandalójában erős és ma­gas rácsozott között égett a tűz, és a mennyezetről vaslánczon függött alá egy lámpa. Grace Poole a tűz előtt guggolt, nyilván főzött valamit egy fazék­ban. A szoba túlsó szögletében, a sötét árnyékban egy alak futkosott ide-oda. Az első pillanatban nem tudtam megmondani, mi volt, állat-e vagy em­beri lény: látszólag négykézláb mászott, kapko­dott szájával és mozgott mind valamely vadállat , de tagjait ruhák bob­ták és a hosszan lelóggó tömött, bozontos, őszbecsavarodott fekete haj elta­karta fejét és arczát. Jó reggelt, Poolené asszonyság! mondá Rochester úr. Hogy érzi magát? Hát növendéke hogyan van ma? Köszönöm uram, meglehetősen jól érezzük magunkat, viszonz a Grace, óvatosan feltévén a fa­­rakat forró tartamával együtt a kandalló párká­nyára : eléggé haragos ugyan, de nem dühös. Egy hangos kiáltás nyomban meghazudtolni látszott e kedvezően hangzó jelentést: a felöltözte­tett hiéna felemelkedett és hátulsó lábaira állt. — Ah ! uram, megpillantá önt! kiáltá Grace; nem jó lesz itt maradnia. — Csak néhány perczig Grace: néhány per­­czet kell önnek engednie. — Vigyázon tehát magára uram ! — az is­tenért vigyázon magára! Az őrült elordította magát, bozontos haját elsimította arczáról és szilaj szemekkel bámult lá­togatóira. Azonnal megismertem e vörös arczát, a felduzadt vonásokat. Grace Poole előlépett. — Vonuljon félre, mondá Rochester úr, félre tolván őt; remélem,most nincs nála kész én majd vigyázok magamra. — Az ember soh se tudhatja, mi van nála, uram, mert nagyon­­­ravasz, emberi elme nem ké­pes kitalálni fortélyait. — Jobb lenne őt­­magára hagyni, suttogá Mason. — Kotródjék a pokolba, ajánlotta neki só­gora. — Vigyázzon! kiálta Grace. A három férfi egyszerre visszahátrált, Roches­ter úr engem hátralökött, az őrült reárohant, meg­ragadta torkát és iparkodott megkapni arczát. Küzködtek. Magas nő volt, csaknem oly magas, mint férje s emellett izmos, a küzdelemben fér­fias erőt árult el és nem egyszer majdnem legyőz­te ellenfelét. Rochester úr lesújthatta volna egy jól irányzott csapással, de nem akart ütni, csupán birkózni. Végre megragadta karjait, Grace Poole kötelet adott kezébe, melylyel a nőt megkötözte és egy másik kötéldarabbal leszorította tagjait egy székhez. E műtét iszonyú ordítások és vesződések közt hajtatott végre. Rochester ur aztán a jelenle­vőkhöz fordult és gúnyos, de egyszersmind kétség­­beesett mosolylyal tekintett reájuk. (Folytatása következik.) Pestmegye negyedéves közgyűlése. — Első nap, junius 10-én. — Első rendes közgyűlés, melyen az uj főispán elnökölt, de úgy látszik, e körülmény nem keltött annyi érdekeltséget, hogy a termet a szokottnál csak valamivel jobban megtöltötte volna. Azokat a megszokott arczokat láttuk most is, melyekkel min­den közgyűlés első napján volt alkalmunk talál­kozni, melyek a gyűlés végén rendesen annyira gyérülni szoktak, hogy az utolsó ülés alig áll az elnökön és jegyzőkön kívül két-három tántoríthat­­lan bizottányi tagból. Körülbelül ez jutott eszébe az elnök úrnak, midőn a szokás ellenére az első napon úgy szólva a legérdektelenebb társra­kat vétette elő. Szapáry István gróf pár szóval higgadt­ságra intve a bizottmányt, a közgyűlést megnyi­tottnak nyilvánitá, mely után Is­key főjegyző fel­olvasta az alispán negyedéves jelentését, melyről a következőket tartjuk érdekesnek fölemlíteni. Pest megye népessége a lefolyt negyedévben 183 lélekkel szaporodott. Született 4475,­ meghalt 4292. A megye egészségügye megnyugtató állapot­ban v­olt; a cholera csak szórványosan jelentke­zett s csakis a roncsoló torokb­l tett nagyobb­­mérvű pusztítást. Közbiztonsági szempontból nem igen lehet ok panaszra. A rend nem zavartatott P^®Sj ®§y rablási eset sem fordult elő, gyilkosság í““","1' ,"n'3' ,pl. A A tot illetőleg az alispáni jelentés sok reményt és biztatást merít a búza és rozs eléggé ép és kö­zeli hidegtől sértetlenül maradt állapotából, de szőlő kevés lesz, gyümölcs sem sok. Az adó be­fizetése ugyan nem történik serényen, a lefolyt negyedévben csak 336,934 forintot fizettek be, m­íg hátralékban 1.381,822 frt van. Ezek az alispáni jelentések érdekes­ pontjai. Ezután Rakovszky István tett jelentést az állandó igazolóbizottmány részéről a f. évi april 6-án tartott megyebizottsági tagválasztásokról. Esze­rint megválasztottak: Hegedűs Dániel, Ebner Já­nos, F. Kovács János, Martini János és Schwarz Mihály. E közgyűlésen eszközlendő tiszti választá­sokra kijelölő választmányra volt szükség, evégből a választmány tagjaiul megválasztattak Ivánka Imre Beniczky Ödön, Batta Andor és Jankovits Miklós, kikhez a főispán Teleky Sándort, Harkányi Fri­gyest és Rudnyánszky Ferenczet neveze ki. Ezt az idén hozott törvények kihirdetése s a

Next