Ellenőr, 1874. február (6. évfolyam, 32-58. szám)

1874-02-14 / 44. szám

Makó kérvényéből kiemeljük a következő pontokat: Makó város közönségének is elég indoka van arra, hogy felszólaljon, — mert Csanádmegye Csongrádmegyébe bekebeleztetni s a megye szék­helye Szegedre áttétetni inditványoztatván a kor­­mány által, — a törvényjavaslat indokolásában az mondatik, hogy az igazságszolgáltatási stb kerüle­tek is a közigazgatási alapra lesznek fektetendők. Ezen törvényjavaslat tehát kettős veszély hírnöke Makó város közönségére, első­sorban el­vesztvén megyei központját, — elvesztené egy­szersmind­­ törvényszékét is, a­mi megtörténvén, gátat, vetne városunk emelkedésének, — sőt az ipar, kereskedés, gazdászat és közművelődés, mely ezen hivatalok összpontulásában üremli t m­eltyül, visszatörpü­l és megsemmisül, s elbénittatik egy életerős izom, mely szegény hazánk felvirágzására jelentékeny tényezővé fejlődött. Hivatkozunk elsőbben is a köztudomásra, miszerint a megyei önkormányzat iránti érdekelt­ség országszerte nagyszerű lankadásnak indult. Csanád megyében azonban Makó város polgárai mindig élénk részvéttel voltak a megye közélet iránt s életet adtak a megyének, — ezen érde­keltséget emelte azon körülmény, hogy helyben könnyebb alkalom volt alkotmányos jogaik gya­korlatára. De ha a megye székhelye Szegedre idegen törvényhatóság területére tétetnék át, megnehezül a joggyakorlata, elzsibbad az élet, lesz megye nevezet, de nem lesznek, akik a jogokat gyakorol­ják; az érdekeltség a közügyek iránt, a­mi egye­dül biztosítja egy nemzet életét, lassanként elhal. Továbbá ellentétbe jön a törvényjavaslat ki­tűzött czéljával reánk nézve, mert a javaslat azon területeket, melyek természetes akadályok hegy­­láncz­ó folyóviz által vannak elválasztva, akarja egye­síteni, és igy Makó várost, illetve egész Csanád­­megyét, mely eddig nem volt természetes akadá­lyok által gátolva megyei székhelyéhez eljutni, — a törvényjavaslat egyik része a Maros és Tisza folyamokkal, másik részen járhatlan rétség és a Tisza folyammal zárolja el székhelyétől. Végre a természetes igazsággal összeférhetet­lennek találjuk azt, hogy az egyesítendő Csongrád- Csa­nád megye mind népesség, mind területre nézve ai részben a Tiszán innen, és 1/4 részben a Ti­szán túl terveztetvén, ennek daczára a 3/4 rész vándoroljon a Tiszán túl megállapított megyei székhelyre. Sőt nemzet­gazdászati szempontból sem helye­selhetjük, hogy néhány város mesterséges össz­­pontosítás által emeltessék,­­ míg többek, me­lyekben a szükséges feltételek megvannak, a nemzet vagyonosodásához tényleg járulni, az emel­kedés előnyeitől megfosztassanak, annyival inkább hogy a meglevő emelkedés leromboltassék. Szóljon mellettünk az egyenes adó magaso­­dása 1867 ik évtől a folyó évig. Az 1867-ik évi 98,759 frt 70 krról 1873-ban 127,908 frt 71 krra emelkedvén adónk, 28,910 frt 43 krral fizetünk többet, mint hat évvel előbb. Miből jelentékeny különbözet tűnvén ki az 1867-ik évi és 1­873-ik évi adózási képesség között, ugyanez következtethető a közvetett adókra nézve is — s mi­után a föld- és házadó alap nem változott,: ez azt bizonyítja, hogy ezen haladás egyedüli alapja a megyei központi szék­e­s törvényszék által elő­idézett ipar, kereskedelmi forgalom és culturál fej­lődésben rejlik, s Makó város népe a hazára néz­ve olyan, mint a szorgalmas méhsereg a jó gaz­dának, hogy gyűjt ott, a­hol más nem talál, s nemzeti vagyonná emeli azt, a­mi nélküle mint értéktelen anyag semmi jelentőséggel nem bír. De megbíráljuk a törvényjavaslatot, nem lát­juk az ígért megtakarítások eredményét biztosí­tottnak, és épen nem találunk országos érdeket, melylyel védeni lehessen a megye székhelyének Szegedre, való áttételét, mert Szeged nem ad­hatja vissza az államnak azon jövedel­me­t, m­ely­e­t M­a­kó város hanyatlásával elveszítene. Még nagyobb aggályt keltett városunk közön­ségében a belügyminiszter úr indokolása, hogy a közigazgatás rendezését követi az igazságszolgálta­tási kerületek rendezése, s Makó város következe­tesen törvényszékét is elveszthetné. Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy Makó város törvényszék nélkül holt községgé len­ne kárhoztatva, mert a vállalkozási szellem, az üzlet, pénz és általában a műveit osztályt képező s a szaktudományokat képviselő egyének a tör­vényszék biztositó szárnyai alatt csoportosulnak. Ennek köszönhetjük hogy virágzó két pénzinté­zetünk van, —melyek évenkint 4—5 millió pénzfor­galmat eszközölnek s szorgalmas népünk a kedvező alkalmat felhasználva 78,939 hold talajú terület fek­véssel összesen 14.844,717 frt 98 kr. kereskedelmi for­galmat képes kifejteni, és nemcsak a kézi, hanem a gazdászati, gyár­ipar is virágzásnak indult. A váro­sunkban lévő könyvnyomda hírlap útján is ter­jeszti a hasznos ismereteket. Ezeken felül nagy fontosságúak: a makói távirda évi 11,556 sürgönye. — A makói m. kir. adóhivatalnál eladott bélyeg értéke évi 36,229 frt 60 kr. — A makói adóhivatal által 1019 ügylet után kirovott 54,073 frt 34 kr. — s még 1766 db. illeték-kiszabás alatt lévő ügylet utáni bevé­telek, melyek közvetlen az állampénztárban jöve­delmeznek. A számadatok e­éggé meggyőzhetik a mélyen tisztelt ké­pviselő házat, hogy Makó város közön­­sége az államháztartáshoz köz adóban oly tekinté­lyes összeggel járul, hogy joggal kívánhatja, érde­kének figyelemre méltatását s meggyőzhették arról, hogy melőzésével az állam pénztára szenvedne. Nem mulaszthatjuk el annak felemlítését sem, hogy a belügyminiszter úr által beadott törvényja­vaslat az 1848. utáni kényuralom korszakára em­­ber­tet vissza, a­mikor Makó Békés megyébe osz­tatván be, Gyulára kényteleníttettek járni polgára­ink a törvény kiszol­ggáltatásért,­­ azon időszakra visszaemlékezni pedig has­onló beosztási terv miatt a legnyugodtabb polgárokat is méltó zúgolódásra költi fel, mert nem ismerhetvén fel a javaslatban az állam érdekét, igenis látjuk azt, hogy minden magasabb czél nélkül áldoztatnék fel s épen oly mostoha gyermekévé lett magyar városunk a ma­gyar kormánynak, mint volt az osztrák kényura­lomnak. Jogosultnak véljük kérelmünket, mert az államnak terhére lenni ép­en nem akarunk, sőt határozottan hazánk javára irá­nyoztuk érveinket, s az előadottakból az is látható, hogy városunk a magyar műveit közép­osztályt emelni lévén hivatva, a törvényhozás méltányló fi­gyelmét reményljüik. Kelt Makón, 1874-ik évi január hó 28-án tartott városi közgyűlésből. Juhász István, pol­gárnagy, ve. gazdálkodás a fő segítő eszköz — először is ön — magukon kell kezdeni, minden megyéből elég két követ, a többi úgy is csak masina, olyan mint a szekérbe az ötödik kerék, silentiáriusok és voltizá­­lók, ingyen húzzák a léningot, ezen casztrálás által nagy összeg gazdálkodtatik meg. Másod­szor a nemzeti bankot az ország birtoka alapján rögtön föl kell állítani, s pénzt forgalomba eresz­teni, legyen pénz, — a pénz lelke minden — ha pénz van, a földeinket miveltethetjü­k, melyeknek most egy negyed része vetetlen pallagba áll. Harmadszor a hivatal sereget apasztani kell s többi hivatalnokok fizetéseit a régi lábra kell visz­­szaállitani, a drágaság miatt, az isten, a termést nem szaporította, eszerint a mi jövedelmünk nem hogy nőtt volna, hanem a szűk terméketlenség miatt apadt; a há­romszáz írton felül levő nyugdijak egy negyed ré­szét le kell apasztani, (gazdálkodni kell) a pénz­­tőzséreket nagyba meg kell adóztatni, ezek úgy is munka nélkül jutnak a kamathoz, nem mint mi véres verítékkel keresett dolog által. Negyedszer, de rögtön a városi főispáno­kat, kiket a nép spiczlik gyanánt tekint, el kell ereszteni, az érdemes polgármesterek mint eddig, ezután is elviszik a város kormányát; tanfelügye­lőkre nincs szükség — vannak direktorok — elég okos ember nevelődött ezek kormánya alatt, ezután is nevelődni fog (gazdálkodni kell), úgy az állami brancsra sincs szükség — ezek csak lézengnek, itt nálunk is vagy kettő lopja a napot nagy fize­téssel. — Az adóbehajtást a megyének kell át­adni; ott a jegyző, falusi biró, a szolgabiró fel­ügyelete alatt hadd teljesítsék e kötelességet, ak­kor nem kerül öt hat millióba, ez által a gorom­ba jelenlegi arczátlan adóhajtóktól, mint csaló, lopó, naplopóktól mentve leszünk. Ötödször, a föld­szabályozáshoz rögtön hozzá kell fogni, de nem oly nagy hibóval, mint azt exminiszter úr kidolgozta, — egyszerűbben -­­szerintem csak­is két fő teendője van az országos bizotmánynak, először az osztályok felállítása felett való őrködés, melybe a községi választmány legjobban útba igazíthatja, csak is ők tudják, hány minőségű föld létezik a határban; második a tiszta jövedelem meghatározása — ez a fő — a többi a biztos, ügyvezető és községi választmány teendője; a szabályozás által sokat nyerünk; a változott mivelési ágak magok osztályába való so­rozása által, mind az adó növelődik, mind a költ­ség kijön — mind az adóztatás igazságos alapra fektettetik — igaz, hogy a mivelési ág változtatói húzzák a kurtábbat, de ha adózunk — adózzunk igazságosan birtokunk után, — az adózást pedig a mivelési ág változott napjától kell kezdeni, ez az igazság. Hatodszor a katonaságot nem kell csök­kenteni s apasztani, állás az — melytől nem ir­­tódzik a mai ifjuság, hanem önként vagy bele — ez tartja fen az egyensúst a külországokkal, csak is rende­sen kell őket a hazában elhely­ezni, az­az minden városban, a néphez mérve, egy ötöd­részt kell szállásolni, nem értem a nép nya­kára, hanem kaszárnyákba, ha előre tudja a város, hogy ennyi katonát kap, könnyen gondol­kodik kaszárnyáról; van épület heverőbe elég, de örömest is építenek kaszárnyákat, mert a katonaság által csakis nyerünk. Először bátorságba tudjuk magunkat s vagyonunkat és hazánkat lenni, másod­szor pénzforgás jön létre a katonaság által a városban ; teszem egy városban szállásoljanak 5000 katonát, ezek mindennap egyre másra 20 krt köl­tenek; egy pár holnap, vagy év alatt szép összeg jön forgalomba, még pedig az alsóbb osztály kö­zött, melyből aztán könyen fizetheti adóját, így lesz pénz — lesz lélek, mely az embert élteti — ehez istentől egy kis áldás, csak is középszerű termés, félig meddig ki leszünk segítve. De így bátran reánk illik azon közmondás: koldus népnek rongyos a gazdája, (gazdálkodni kell). Jó volna a dohánymonopóliumot is eltörölni, termeszszen mindenki szabadon, gazdálkodjon bir­tokába tetszése szerint, fizessen mindenki, ki do­hányzik, egy forintot dohányzási adót. Ezt mindenki örömest teljesiti s a kormánynak tiszta jövedelme leend; a kormány és nép is megszabadul a sok gyűlölt finácztól. Főzzön pálinkát szabadon a nép, a szolgabiró vagy községi jegyző s biró vesse ki reájok az accist — igy is — úgy is követtetik el csalás, de igy a finánszok többet lopnak, ez már bebizonyított tény. Ha a nép csak egy keveset, legalább adót fizethet belőle, így is a kormány haszna, nem a finánezé. Az uzsorát el kell törülni, ez fosztja meg a népet vagyonától — ezáltal lesz az ország gyenge, mert az uzsorások­ sohase védik meg az államot, királyt, az országot, ha hogy veszedelem fe­nyegeti, hanem mindég a vagyonnal biró nép, ki vágyó­kat, királyát és becsületét, nemzetiségét félti. Tisz­telt szerkeztető úr, itt nálunk a nép hite ez; en­nél fogva az isten megőrzi a hazát és nemzetet. Isten önnel, Szathmárt febr. 3-án 1874. Som­ogyi Sándor polgár. V­­­D É K. Eredeti levél. Tisztelt szerkesztető ur! A haza eladósodásá­nak a Deákpárt az oka, ez a néphite; e nagy bű­nért előbb-utóbb számot kér a nép azoktól, kik most félre húzódván, a balpárttól várják a szaba­­ditást; azért rajta érdemes honatyák, nem kell el­csüggedni, segíteni kell, még nincs minden elvesz­t Nulla dies sine linea; ez az osztrák parlament­arismus nyelvén annyit jelent, hogy nincs nap, melyen a kormány törvényjavaslatot ne terjesztene a képviselőház elé. Alig néhány napja a négy felekezeti s a nyolc­ vasút kiépítéséről szóló törvény benyújtásának, a holnapi ülésre már ismét négy törvényjavaslat előterjesztése van megígérve, az a­dó r­ef­o­r­mj­ár­ó­l. E törvény egyes részei a következők: 1) a házadó, 2) jövedelmi adó, 3) százalék és 4) a személyes kereseti adóne­mek Ugyancsak a holnapi ülésben lép az igazság­ügyminiszter egy javaslattal elő, mely a közigaz­gatási törvényszékekre vonatkozik. A közlekedés­ügy miniszterének, legutóbbi a vasút­vonalak kiépí­téséről szóló törvényjavaslata az osztrák képvise­lők némely körében élénk visszatetszést szült. A mai contentek között azon tartományok képviselői vannak, melyeknek nem juttatott a kormány vasút­vonalat. Az elégedetlenség szitei a szeier és a karintiai tartomány atyák, még­pedig azért, mivel a tartománygyűlés által ajánlt vasútvonalak kié­pítését a kereskedelmi miniszter nem vette fel ter­vezetébe. A forrongó mozgalom e méltatlanságért interpelláczió alakjában fog kitörni. A párt club­bokból az a hír, hogy a haladók, az albizottságok mellőztével, az összes vasúti javaslatokra egy 36 tagból álló bizottság választását indítványozzák. A haladó pártiak, az állam és egyház közti viszonyok szabályozásával készen vannak, s a kötelező polgári házasság javaslatát is bevégezték.­­ A munkások petícziója holnap jő tárgyalás alá, melyre egy külön bizott­ság választása fog a haladópártiak részéről indít­vány­oztatni . A felekezeti-, igazoló- és pénzügyi bizott­ságok nagy szorgalommal működnek. A feleke­zeti bizottság, teljes egyetértésben a kormánynyal már elvégezte teendőit, az igazoló bizottságot, a nagy földbirtokosok választásának verificác­iója foglal­koztatja, mig a törvénykezési osztály, a törvényesitési kényszer eltörlésével s a telekkönyvi rendszer revízió­ján tanácskozik. — A pénzügyi bizottság működé­sét, a kereskedelmi s honvédelmi minisztériumok előirányzott összegeinek nagy mérvű levonási jel­lemzik. — Rauscher bibornok. Vasárnap egy pásztorlevelet fog a szószékről olvasni. Rauscher bi­bornok részéről ez nem az első eset, évenként szokta azt ismételgetni. A pásztorlevél már készen van, s ő eminencziája Leibjournáljának, a Volksfreundnak, szerencséje is volt abba bepillan­tani,­­ arról azt írni, hogy ő eminencziája, ez idén is, a kor erkölcstelensége s a törekvések istente­­lensége ellen fog engedelmes nyájának dorgató­­riumot tartani. Egészben az a legmulatságosabb, hogy a pásztor­levél végén, az „istentelen“ világ jobb útra térését egyhamar nem is reményli. KÜLFÖLD. február 13-án. Németország. Még a franczia-porosz háború alkalmával elnyűtt Benedetti féle leleplezésektől sem nyughatik a „Germania“ s ha már Olaszországgal nem tudta összeveszíteni Bismarckot, legalább Belgiumot szeretné tőle elidegeníteni. A Benedetti­­féle leleplezések tudvalevőleg arra vonatkoztak, hogy Bismarck az 1866-iki háború alatt Napóleon császárnak Belgiumnak Francziaországhoz való annec­­tálását ajánlotta fel, ha viszont beleegyezik az éj­szak német szövetség megalakításába. A franczia­­porosz háború folyama alatt tette közzé ez ajánla­tot Benedetti, hogy Belgium is felriasztassék Po­roszország ellen. Bismarck akkor aztán közzétette az eredeti szerződési javaslat szövegét autogra­­phicus másolatban, s kitűnt, hogy az a Benedetti kezeírása volt, s így hát Belgium bekebelezésének terve franczia részről merült fel. Benedetti erre azt válaszolta a lapokban, hogy igen is ő írta a javas­latot, de Bismarck mondta tollába, s Francziaor­­szágon senki nem gondolt Belgium annectálására. — S ezzel a dolog nagyja abban maradt De felmele­­gítő e napokban a „Germania“ újra s Benedetti utolsó válaszára támaszkodva, felveti, hogy e dolog még nincs tisztába hozva. — No, tisztába hozta a „Nordd. Alig. Ztg.“ kijelentvén egyszersmind, hogy a császár életében az iránta való kímélet tartóz­tatta vissza a német kormányt, hogy már régen nem adta elő a valódi tényállást. A valódi tény­állás pedig az, hogy az idézett szerződési tervezet egyenesen a császár utasítására jött létre, mely utasítás 1866 augusztus 16 áról kelt. Ennek kö­vetkeztében aug. 23-ikán Benedetti átnyújta a sajátkezűleg írt szerződési tervezetét, mely azonban glossákkal s beszúrásokkal volt ellátva s ezek Na­póleon és Roucer kezeirása voltak. S ép a glossák és beszúrások vonatkoznak igen határozottan Bel­gium bekebelezésére, a mire tehát nagyon is gon­doltak Francziaországon. Az eredeti okmányok a német külügyi hivatal archívumában őriztetnek , a­mely körülmény a „Germaniát“ ismét elüti a vi­­szálycsinálás örömétől. Olaszország, Scialoja s vele együtt az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat bukása igen kel­lemetlenül hatott a nemzet nagy többségére, mely az oktatás kötelezett voltának törvénybe iktatásá­ban egyikét látta — és méltán — azon törvény­hozási intézkedéseknek, melyek az ország szervez­kedésének múlhatatlanul szükségesek. E javaslat bukásában a haladás megakasztását látja a nemzet előre törekvő része, s annál fájdalmasabban veszi, mert itt a haladásnak nem annyira elvi, mint in­kább financziális akadályok gördültek útjába. Az új közoktatási törvény új kiadásokat rótt volna az ország úgyis eléggé megterhelt vállaira, s ez okozta leginkább, hogy a képviselőház szigorú gaz­dálkodási programja alapján megválasztott tagjai — a­milyenek pedig igen sokan vannak, nem merték az új teher megszavazásáért magukra vál­lalni a felelősséget, bár elvben helyeselték az új törvény tendentiáját. És valószínűleg hosszú idő fog letelni, míg az ország pénzügyi helyzete megengedi hogy e javaslat újból felvetessék, addig pedig marad a régi kerékvágásban minden­­ nagy örö­mére a clericalis lapoknak, melyek nem is készek ujjongásba törni ki a sötétség uralmának ezen nem remélt meghosszabbítása felett. Valóban szomorú dolog midőn majdnem mindenütt azt tapasztalni, hogy a pénzügyi kalamitásokat mindig és legelői az államok culturál­is feladatai s törekvése érzik meg.­­ Azon hírek ellenében, melyek az olasz és német kormány között állítólag újból felmerült egyenetlenségek felől ismét szállingózni kezdtek, döntő erejű s minden további sebesgetést elnémítő c­áfo­latul szolgálhat Lannoy berlini olasz követ hivatalos jelentése. E jelentés szerint Lannoy, amint a Lamarmera-Bismarck ügyre vonatkozó olasz képvi­selőházi incidensről táviratilag értesült, utasításához képest azonnal Bismarckhoz sietett s közölte vele az incidens lefolyását. A német birodalmi kanc­ellár leg­nagyobb megelégedéssel vette az értesítést, s meleg­elismeréssel nyilatkozott nemcsak az olasz kül­­ü­gyér rokonszenves és tapintatos nyilatkozatáról, hanem egyátalán az egész vita lefolyásáról. Külö­nösen hálás köszönetet mondott Visconti Venestá­­nak, hogy az ő (Bismarck) személye iránt oly igazán barátilag viselte magát, valamint kifejezést adott meggyőződésének, hogy a sajnálatra méltó Lamarmora féle ügy, nem hogy megzavarná az olasz német barátságos viszonyt, de sőt lehetőleg még bensőbbé teszi. Bismarck ez alkalmat még annak kijelentésére is felhasználta, miszerint ő soha sem mondott volt olyasmit, mintha az olasz archívumokba akadnának okmányok, melyek az olasz kormányt nem épen a legfényesebb világí­tásba helyeznék. Nem, ő csak azt mondotta s egyenesen Lamarmorára vonatkozva, hogy ha er­ről az államférfiról könyvet akarna írni, talál­hatna okmányokat a levéltárakban, melyek Lamar­mora diplomácziai működéséről nem a legfényesebb bizonyítványt szolgáltatnának. Hiszi, hogy az önvédelem hevében kiejtett azon szavait nem tar­talmaztak semmit, ami az olaszok susceptibilitását felkelthetné. — Ez röviden összefoglalva Lannoy jelentése, mely amint tudomásra jutott legjobb be­nyomást tett a politikai körökben, s Visconti Ve­­nusta még az­nap meglátogatta Kendell római né­met követet s az előidézett jó hatást elismerő kö­­szönettel tudatta vele. — A Lamarmora Bis­­marckféle ügy egyébiránt még koránt sincs befejezve. Mint mai (febr. 13.) lap­ok egyik táviratában ol­vasható, már Usedom is beleszól a „Nordd. Alig. Ztg.“ hasábjain s Lamarmora által közlött jegyzé­kére megjegyzi, hogy ezen jegyzék részletei épen nem voltak meg a német kormány által helybehagyva; csupán az alapeszmék voltak olyanok, melyekről fehtehette, hogy kormányának véleményét tolmácsol­ják, az elhatározás, a jegyzék szövege és alakja azonban egészen az ő (Usedom) műve. Kifejti ez­után hogy Magyarország akkori lázítása, a népjogon alapuló hadi előny volt, melyet különben Olaszor­szág és Francziaország 1859-ben a maguk részére is kizsákmányoltak, bízható tapasztalatokból kiindulva nálunk is meg­honosíthassa azokat. És helyesen, mert minél ked­vezőtlenebbek természettel valamely ország belvi­­szonyai az emberi­e­vékenység egy meghatározott ágá­nak, mint a kereskedelmi, ipar vagy mezei gaz­dászat, emelésére vagy kiművelődésére, annál jo­gosabban igényelhetni az emberi elmétől, hogy ta­nácscsal és segélylyel álljon elő, miszerint a termé­szeti kellékek hiánya legalább részben pótolva le­gyen a meglevő eszközök lehető legjobb alkalma­zása által. Ama legjobb eszközök és fejlődési irá­nyok ismeretét azonban, ha már megszereztetett, csupán oktatás útján lehet valamennyi érdekeltek köztulajdonává tenni. Az ipar terén adott oktatás például ott lesz szükségképen legbehatóbb, legpon­­tosab, s ott kell azt legjoban művelni, hol a közvetlen szemléletből s gyakorlatból eredő tapasz­talás még hiányzik. Ezek azon okok, melyek ki­válóan szükségessé teszik, hogy oly kiválóan me­zei ga­zdászattal foglalkozó államban, mint hazánk a kézműves és iparos oskolák meghonosíttassanak, hogy a kézműves és iparos népesség oktatására a lehető legnagyobb gond fordíttassék. Azonban valamint a kézművesek és iparosok művelése nem hagyható,, egészen az illetők magán­erejére, úgy azok sem várhatnak mindent a kor­mánytól. A munkának terhe itt közös vállon nyu­­goszik. Horváth Ignácz is így fogja fel a kér­dést. Munkája két részre oszlik. Az elsőben azon dolgokat tárgyalja, melyek általános érdeküek; a másodikban a szorosabb értelemben való szakis­mertetéseket adja. Egyik is, másik is terjedelmes, mert Horváth Ignácz a külföldön mindenütt szíves előzékenységgel fogadtatott, úgy az idegenek, mint a hazafiak részéről készséges támogatásban része­sült, amazok közül különösen kiemeli Kleinfeller müncheni ipartanodai igazgatót, emezek közül a de Gerando-családot. A munka történelmi bevezetéssel nyílik meg, melyben a szerző vázlatosan, de mégis elég bő­ven ismerteti a bajor ipar­iskolák keletkezését. A korszak, melybe Bajorország első kézműves isko­lája esett, az 1793-as esztendő. A felállítás ezen ideje, a politikai viharok, melyek a következő két évtized alatt nyűgöt felül Németországra zú­dultak, a világrendű­ő tusák, melyek az államok és kormányok érdekeltségét egész másfelé vonzották, mintsem a közoktatásügyhöz: mindez nem volt képes a mondott intézetek fejlődésére haladó irány­ban hatni. Innen magyarázható ki, hogy ama kornak kormányközegei egészen 1815 végéig e tárgyban tökéletesen némák maradtak. Ez időtől fokozatosan fejlődött az iparos és kézműves iskolai tanügy. Horváth e fejlődést 1793-tól 1836-ig, s 1836-tól megint 1864-ig két hosszú fejezetben be­széli el. 1864-dik évi május 14-én egy királyi rendelet az egész kérdést véglegesen megoldotta. Az újból létrehozott 1864-ks szervezeti terv alapvonalaiban ez: Mint alsó lépcsői a kézművességre irányzott kiképzésnek, közvetlenül csatlakoznak a népisko­lához. 1- szer, a kézművesi továbbképző iskolák; 2- szer, a kézműves-iskolák. A felsőbb technikai pálya számára pedig köz­vetlen a latin iskolához csatlakoznak a reálgymnasiumok, melyeknek kizárólagos rendeltetésük volna a műegyetemre, melyben a technikai oktatás tetőpontját éri el, előkészíteni. Horváth Ignácz az előbbi intézeteket bőven rajzolja. A kézművesi továbbképző iskolák azon t­anonczok és segédek számára alapíttattak, kik nincsenek oly helyzetben, hogy a kézműves isko­lába járhassanak, az oktatás itt a vasárnapi és ünnepi esték mellett a hétköznapi estékre is kiter­jeszkedik. A kézműves iskolák rendeltetése, szoros kapcsolatban a népiskolákhoz, megfelelő átalános műveltséget s elméleti előkészültséget nyújtani a kézművességre lépőknek. Tanfolyamuk összesen három évet foglal magában. A két első év feladata oly módon van megállapítva, hogy teljesen befejező legyen, hogy a második évből kilépő tanulók a szükséges elméleti ismeretekből, a­mik iparbeli pályájukra vonatkoznak, bizonyos, lehetőleg kike­­rekített egészet vigyenek magukkal. Ellenben a harmadik évfolyamban oktatás tekintetében elnéz­nek a kis kézművesek szükségletétől s oly tanuló­kat képeznek, kik az iparos osztályt megillető kor­látok közt bizonyos felsőbb technikai képzettségre törekszenek. Végre következnek az alsó szakisko­lák és műszaki közép- vagy ipartanodák, miket vázlatokban ismertet a tudós fiatal tanár. Ez egyszerű könyvismertetésnek nem lehet czélja vitába ereszkedni az egyes pontok és inté­zetek felett paedagogiai és kulturális szempontból, mi itt egyedül figyelmeztetni akartuk az érdeklődő közönséget ez adatokban gazdag munkára. — A magyar Themis negyedik év­folyamának 7-ik száma a következő változa­tos tartalommal megjelent: A magyar közjegyzői törvényjavaslat. Rupp Zsigmondtól. VI. Szemle, A jogi bizottság tárgyalásai. Egy panaszhang a birói karból. Egyéni nézetek a semmitőszék és a legfőbb itélőszék egyes jelentőségű határozatai felett. Po­korny Jenő Ármintól. I. A legfőbb itélőszék részle­tes ügykimutatása. A budapesti kereskedelmi és váltótörvényszék ügykimutatása. Vegyes közlemé­nyek. Egyleti hírek. Különfélék. Kivonat a „Bu­dapesti Közlöny“-ből. — „Erdélyi Muzeum“ czimmel az érd. muzeum-egylet igazgató választmánya megbízásából Finály Henrik, az egylet titkára havi folyó­iratot szerkeszt, mely Kolozsvárott jelenik meg s előfizetési ára egész évre 1 frt 15 kr. Az első szám igen tartalmas kis füzet. Az első czikkben a szer­kesztő bemutatja magát az olvasó közönségnek. Második czikke bírálatos ismertetés M. Philippson „Heinrich IV. und Philip III. Die Begründung der französischen Übermacht in Europa“ czímű munká­járól, miből egyúttal IV. Henrik diplomatiájáról szóló mutatványt közöl. Harmadik czikke a legfi­gyelemreméltóbb­ észrevételeket tartalmaz Petőfi összes műveinek kritikájához, egyszersmind a költői munkák kritikai kiadásának tervezetet is ad. Ter­vezete általában helyeselhető, s igen sok becses jegyzettel van kisérve. Mintegy figyelmeztetésül Petőfi még lappangó műveire vonatkozólag hátha feleletet kapunk, átveszszü­k a következő kérdéseit: Hol maradtak az „a­le­x an d r i­nu­si versek“ Petőfi katona korából melyekre ő maga egy helyen öngunynyal czéloz? Hát a „Zöld Mar­­c­z­­­b­ó­l “ nem marad volna fel egy árva betű is? Hát a „Csillagtalan éj­ek“-ből, ame­­lyeket az 1846-ks Pesti divatlap tavaszuta 30- án emlit fel? Legvégül pedig még rejtelmesebb, sőt szörnyű kérdést : „Petőfi Sándor ismét nagyobb ki­terjedésű költeményt ir ezen sokat ígérő czim alatt: „A po­k­ol ti­t­k­ai“? A ki nem hiszi, olvashatja a Pesti divatlap 1844. őszhó 20 sz. a. 44. 1. Most már borzadva kérdjük: Vahot Imre adá-e csak, vagy volt valami benne? . . . Vannak azonban a jegyzetek között tévesek is, így hogy csak egyet említsünk, panaszkodik s méltán a fe­lett, hogy a magyar klasszikusokat egyetemeinken nem fejtegetik, s igy folytatja: Madách Imre ember-tragédiájával csak e folyó félévben kezdte meg a jobb időket Szász Béla. Ez adat hibás, mert mihelyt Greguss Ágost a pesti egye­temre kineveztetett, előadásait Arany kisebb köl­teményeinek fejtegetésével kezdte meg, s Madá­­chot hasonlókép még az első időben fejtegette; azóta is minden évben tart előadásokat magyar — Az iparos oktatás Bajorhonban tekintettel honi viszonyainkra. Toldalék: A Poroszhonban 1870-ig fenállott ipartanodák át­alakítására és újabb szervezetű­ek felállítására vo­natkozó rendeletek. A vallás és közoktatási m. k. miniszter megbízásából előterjeszti Horváth I­g­­nácz műegyetemi ny. r. tanár. Budapes­ten, Lampel Róbert, 1874. Bolti ára 2 frt. Horváth Ignácz könyve becses tanügyi ada­tokat foglal magában, melyeket a szerző külföldön gyűjtött. B. Eötvös József ugyanis 1870 ben az alsóbb szakiskolák és ipartanodák meglátogatása és tanulmányozása végett kiküldte, hogy igy meg­klasszikusainkról: Suum cuique. A folyóiratot a legmelegebben ajánljuk. — F­r­an­k­­­in-tá­r­sul­a­t kiadásában leg­újabban megjelentek: 1. Tiz év Magyaror­szág leg­ujabb történetéből 1840—1849. Irta Kerékgyártó Árpád. I. és II. osztály Ára a két osztálynak 3 frt. — 2. Népszerű szőlé­szeti és borászati kézikönyv. Vegytani és köztapasztalok nyomán irta dr. Perlaky Mihály, számos fametszvénynyel Ára 1 frt. 50 kr. 3. Ö­t hét léghajón. Utazás Afrikában. Jules Verne cinq semaines en ballon czimü műve után. Ára 1 frt 20 kr.­­ 4. Magyar levelező. Elméleti gyakorlati vezérkönyv a közéletben előforduló min­dennemű levelek helyes szerkesztésére. Szerkesz­tette Tóth Lajos köz- és váltó-ügyvéd. Nyolczadik, újból átdolgozott s a legújabb hazai törvényekhez és rendeletekhez alkalmazott kiadás Ára 2 frt 60 kr.­­— Jókai Mór munkái. Népszerű kiadás. A kőszí­vű ember fiai. Regény 3 kötetben. Ára egy kötetnek 50 krajczár. — Kis nemzeti muzeum. Csoko­nai Vitéz Mihály válogatott versei. Ára 50 kr. Franklin élete, irta Miguet. A hetedik eredeti kia­dás után francziából fordította de Gerandó Attila. — 7. Magyar-német és német-magyar zsebszótár. Irta Tipray János. 2 kötet. Ara egy­­egy kötetnek 50 kr.8. Döntvénytár. A magyar kir. curia semmitőszéki és legfőbb itélőszéki osztá­lyainak elvi jelentőségű határozatai. Gyűjtötték dr. Dárdai Sándor, Szeniczey Gusztáv, dr. Galla Jó­zsef és Zlinszk Imre. IX. folyam. Ára 2 frt. 1 9. Az 1873. évi törvények úgy az azok élet­­beléptetése s végrehajtása tárgyában kibocsátott mi­­nisteri rendeletek gyűjteménye. Hivatalos adatok után közli Szeniczey Gusztáv, nyug. kir. váltó-fel­­törvényszéki biró. VI. kötet. II. füzet. Ára fűzve 80 krajczár. A hivatalos lapból. Magyar belügyminiszterem előter­jesztése folytán a vezetése alatti minisztériumhoz Odor Rudolf és P­e­ő­c­z Elek titkárokat valóságos osztálytaná­csosokká, dr. Fasch­ó-M­o­y­s Sándor titkárt tiszte­let­­beli osztálytanácsossá, Wa­l­h­ei­m János és Grün­wald Bernát tiszteletbeli titkárokat pedig valóságos miniszteri titkárokká kinevezem. Kelt Bécsben, 1874. évi febr. hó 10. Ferencz József, s. k Gr. Szapáry Gyula, s. k. A belügyminisztériumhoz U­r­s­z­é­n­y­i Dezső tiszte­letbeli fogalmazó valóságos fogalmazóvá neveztetett ki. A közoktatási miniszter Magyar György bodrog­­szerdahelyi községi iskolai tanítót a csörgői állami elemi népiskolához egyelőre ideiglenes minőségben tanítóvá ne­vezte ki. Az igazságügyminiszter a belényesi királyi járásbíró­sághoz végrehajtóvá C­o­s­m­a Mihály belényesi aljegyzőt nevezte ki. Az aradi pénzügyigazgatóság Zoltán Béla gyakor­nokot az erdőhegyi adóhivatalhoz VII-ed osztályú tisztté nevezte ki. HÍREK: Február 13. — A volt hat­ár­ő­r­vi­déki poli­t­i­k­ai p­ö­r­ö­k egyre szaporodnak a helybeli fegyíző tör­vényszéknél. Dr. Csukássy Károly királyi alügyész­­nél, kit a határvidéki vizsgálatokra nézve az ügyész­ség bízott meg, öt ilyen fenyitő per van. Ezek fel­ségsértés, hűtlenség vagy izgatás vádját tartalmaz­ván, a törvény értelmében az egész ország terüle­téről kizárólagosan a helybeli fenyitő törvényszék elé tartoznak. Megjött már Babes országgyűlési képviselő pőre is, a pancsovai képviselőválasztás­nál elkövetett izgatásainak emez epilogja, melynél a vizsgálatot már befejezte a pancsovai törvény­szék s most periratokat véleményadás végett küldte föl. Ha pótvizsgálatra nem lesz szükség, a végtárgyalás nemsokára megtörténik. Az említett öt per vádlottjai közül kettő: Radin és Athanasie­­vics fogva van Pancsován.­­ Elvi jelentősége van a királyi táb­lán­­ ma kihirdetett egyik ítéletnek. E szerint a ka­tonakötelezettség teljesítése ellen elkövetett vétsé­gekben kizárólagosan a törvényszékek az illetéke­sek, nem pedig a fenyítő járásbíróságok.­­ A szerb egyházi congressus már­­czius hóban fog Karloviczra egybehivatni. E tudó­sítás szerint a congressus feladata lesz megválasz­tani a patriarchát, mely a tény után a gyűlés elnapoltatik, hogy a püspöki synodusnak adjon he­lyet, a congressusi javaslatok fölötti nyilatkozhatás végett.­­ A lánczhíd múlt évi jövedelme összesen 612,266 frt 9­/2 kr. volt, a kiadás pedig 88,017 frt 63 kr. eszerint a tiszta jövedelem 524,248 frt 46/2 kr. Ehez járul még a propellerek közlekedéséből a lánczhidat illető quóta a­mi 58,404 frt 30 kr volt, tehát a lánczhíd összes jövedelme 582,662 frt 76 Va kr. A propeller-társulat bevétele a lefolyt évben 99,376 frt 6 kr. volt. Ezek szerint tehát Budapest lakossága 1873 ban az egyik partról a másikra való közlekedésért összesen 770,046 frt 45 V2 krt fizetett, a­mi elég szép adó. — Halálozások. Szabadságharczunk egyik derék bajnoka, Nagy Jenő volt honvédezredes hunyt el tegnap Újpesten 61 éves korában. A régi bajtársak bizonyára mély megilletődéssel értesül­nek a derék katona elhunytéról, s nagy részvéttel fogadja e hírt minden ismerőse is, kiknek őszinte becsülését mindig bírta a szerény, munkás férfiú. Noha sokat beszélhetett volna, mindig hallgatott érdemeiről, nem is hivatkozott azokra, hanem tel­­jesíté példásan kis működési körében teendőjét, mint a budai lóvonatú vasút pénztárnoka. És ez egyszerű körben tűnt ki leginkább szilárdsága és férfiassága. Temetése holnap, szombaton d. u. 3 órakor lesz Újpesten, Deák-utcza, 500 sz. Bizo­nyára nagy azok száma, kik a végtisztesség­re el fognak menni. — Hartl Ferencz, a temesvári kath. főgymnásium igazgatója és az ot­tani kegyes tanitó-rendi társház főnöke, ki 30 év óta működött Temesvárott, f. hó 11-én, élete 60. évében elhunyt. — Rajky Zsi­gmond, jelespo­­mologus, egykor a kapornaki járásbirája és Zala­­megye táblabirója e napokban elhunyt s vasárnap temették el Felső-Rajkón. — Doria Lőrincz, Szegszárd egyik előkelő polgár meghalt e hó 7-én, 75 éves korában.­­ A földtani társulat tegnapelőtti ülé­sén Adler Károly bányamérnök nagyon érdekesen értekezett a magyarországi bányászatról, vagyis inkább ennek folytonos hanyatlásáról. Erdélyben, különösen Hunyad megyében az egykor oly virágzó bányák a legsiralmasabb állapotba jutottak. A ter­mészet­ adta kincsek parlagon hevernek, vagy csak­­értelem nélkül kezeltetnek. A mivelés alatt levő bányák is csak úgy kezeltetnek, hogy ily módon az ércztartalomnak alig 5 perczentje értékesíttetik. A selmeczi bányász­akadémia egy ideig, és pe­dig hosszasan el volt hanyagolva,­­ most ugyan meglátszik az erőlködés, de úgy látszik, nem sok haszna van az erőlködésnek, mert a selmeczi bá­nyász akadémián alig van 40 hallgató most is. A bányászok még csak megteszik kötelességüket, ha­nem a kohászat a gyarló. Világostól Károlyfehér­­várig 26 mfld. hosszú területen nem kevesebb mint 36 réztelep hever. Régi aknákban, tárnákban, ezekben néha hegyformában jön elő a roppant érez, mely századok óta parlagon hever. De mert az előállítás nálunk iszonyú költségbe kerül, abba kelle hagyni a jövedelmezetlen ércztermelést. Van pedig e kövek közt olyan is, melyben 20 — 30 perczent rézanyag van . E nagyérdekű értekezés befejezte után Krenner József szólott az újbányai pharma­­cosideritről. Ez legújabban fedeztetett föl Újbá­nyán, és leginkább egy trachit bánya üregeiben fordul elő Színe majdnem a smaragd színével ver­­senyez. Szabó megjegyzi, hogy az épen most em .

Next