Ellenőr, 1874. április (6. évfolyam, 90-118. szám)
1874-04-08 / 96. szám
nyelve. A monarchisták a jelenlegi fejedelemben látják az uralkodó dynastia megalapítóját, a republicánusok, bevallva, hogy a szerb nép ez idő szerint még nem érett a köztársaságra, kötelességüknek tartják az érettség előmozdítása tekintetéből mindent elkövetni, gondosan kerülve, azonban a demagógia érvényét. E törekvésük mellet azzal érvelnek, hogy a szerb nép alaptörvényei, hagyományai, társadalmi viszonyai határozottan democratikusok, úgy annyira, hogy arisztokratiát soha sem is neveltek. Amennyiben e mozgalom tisztán Szerbiára vonatkozik, azt hiszszük, létjogát tagadni nem lehet; sőt, tekintettel a cultura érdekeire, rokonszenvet táplálhatunk azon igyekezet iránt, melynek czélja: az életrevaló elemet, a hanyatlótól elválasztani, létfeltételeit sajátságaihoz képest megszerezni s érvényesíteni. Másként áll a dolog az újvidéki „Omladinánál.“ E pontba futnak össze a szálak, amelyeket az otthon fanatizált szerb nemzetiségű ifjúság az általa látogatott egyetemeken, nevezetesen Bécsben, Grátzban és különösen Prágában szövöget, részint rokonszenv ébresztőül az ott gyülekező, szláv nemzetiségű ifjaknál, leginkább azonban a szakadár szellem fenntartására saját körében. Akinek, mint nekünk, alkalma volt, az egyetemek központjain rendezett „Besedák“ programmon túli részében is részt venni, csak annak lehet fogalma arról, mit tesz az: a serdülő ifjúságot mérgezni, elvonni az intellectuális tőke szerzéséről s beletaszítani az éretlenség fokozta politikai téveszmék tömkelegébe. Ama rendszeres tactica, amely e vak gyűlölettel, eszeveszett chauvinismussal saturált mozgalmat folytonosan éleszti, izgatja, nem engedi meg az eszmélést; a felkorbácsolt kedély nem alkalmas arra az észrevételre, hogy a tactica kezelőiben egy vonás sincsen, mely megengedné a következtetést, hogy — feltéve a lehetetlenséget — az utópiák valósulása esetében, az intézők Cincinnátusokká legyenek; — nem engedi meg észrevevését annak, hogy az intézők, politikai moráljuknál fogva, a legközönségesebb önzők, kiket az első siker dictátorokká, a második okvetetlenül zsarnokokká avatna. Azok a mi jó szász atyánkfiai n. Míg tehát a leopoldi diploma (amelyre pedig úgy hivatkoznak a szászok, mintha az lenne a szebeni universitás jogosultsága és jogainak gránit-szikla alapja) egyetlen árva szóval vagy betűvel sem emlékszik az universitásról, addig határozottan ki van benne mondva, hogy a szászok ügyeit illetőleg joga van a koronának úgy intézkedni — akár egyeznek bele a szászok, akár nem — amint azt jogosnak és igazságosnak fogja találni. Ez pedig — engedjenek meg nekünk a szászok — de nem tesz kevesebbet, mint azt, hogy bírnak ugyan ők is jogokkal, mint bír még minden conventiós szolga is, de a végén sem egyebek, mint hűbéresek. Hogy ez igy volt és igy van, arra ezer meg ezer bizonyítékot hozhatni fel, én azonban — nem akarván nagyon hosszasan írni — csak pár leginkább közügyben levőt említek föl. — Ilyen mindjárt maga az elnevezés. A jogos, törvényes elnevezése a szászok által lakott földnek: Terra Regis, Fundus Regius, Bonum Coronae, Bonum Fisci, (korona birtok, királyföld, fiscus jószág). Ez pedig megint nem teheti azt, hogy tehát szász uralmék az általuk lakott területből egy kis önálló független „Deutschland“-ot fabrikálhatnak, hanem ellenkezőleg, azon terület haszonélvezete bizonyos határig, bizonyos viszonszolgálatok fejében átengedtetik ugyan nekik, de csak úgy, hogy a tulajdonképeni it ezután is a korona, a fiscus leend. Tény ez uraim! Önök folyton hivatkoznak a leopoldi oklevélre, hanem, mint már megjegyeztem, a szövegidézéstől irtózatosan félnek — és van is okuk reá — én tehát bátor leszek ezen diplomából is még pár idézetet tenni — helyreütve az önök mulasztásait ; reményem nem fogják önök ezt tőlem — habár tolakodásnak tetszhetik is — zokon venni. Lássuk mindjárt, mit mond a diploma. Tizenkettedszer. (Az adót tárgyalva igy folytatja): ,,a többit, mit a mondott sommákon felül, béke vagy háború idején, a haza védelmére szükségeltetnek, a hűséges Rendek szeretetétől, s az összes nép könnyítésétől vezettetve, a királyi és fiscusi jószágokból, nem különben a sóaknák, és többi érczbányák, harminczadok. Szászok tizedei (decimis inter Saxones), a vármegyei tizedek haszonbére s más jövedelmeinkből pótlandók.“íme világosan ki van itt is mondva, hogy valamint a fiscus jószágaiból való jövedelem, úgy a szászok tizedei is a koronát illetik. Hogy pedig tizedet a független, szabad nemes nem fizetett, azt mindenki tudja és igy mikor a szászok névleg is megneveztetnek, mint ilyenre kötelezettek, ez világosan bizonyítja, hogy koronabirtokokat kezelő valóságos hűbéresek voltak. Még azt sem vethetni ellen, hogy ez csak tévedésből csúszhatott ilyen alakban ide be, mert mindjárt 3 sorral alább a 14. szakaszban szóról szóra ez áll: „A Székelyek, e főlő vitéz népek, minden adó, minden téli és nyári szállásolások alkalmatlanságai, a tizedek s felkelés terhével járó birtokaiktól való fizetendőségek alól, valamint eddig, úgy jövendőre nézve is, ki legyenek véve.“ íme, a diploma ezen szövege is azt bizonyítja, hogy a szászoknak — mint hűbérnépnek éppenséggel nem lehet joguk ama rendkívüli pretensiókkal előállani. De menjünk tovább, — nézzük mit mond a diploma: „Tizennyolczadszor: Leveszszük a szász nemzet és mindenütt a szegény nép nyakáról a visszaéléskép megrögzött ingyenes élelmezést, mindennemű vagy állapotú utazóknak, a lovak s mindennemű igásmarha szolgáltatását, és szállásolásokat, úgy más egyéb hasonló, főkép a nevezett szász nemzeten az utazók által eddig gyakorolt visszaéléseket.“ Miről tanúskodik az annyiszor oly nagy garral emlegetett leopoldi diploma ezen része? Nemde, hogy a szászok, valamint a földesúri jobbágyok, kötelesek voltak mindennemű átutazót szállással, étellel, fuvarral stb.-vel ellátni. És mit bizonyít ez ? Kétségkívül nem azt, hogy a szászok egy külön államot képező nemzet legyenek, hanem hogy úgy tekintetnek, mint a földesúri, röghöz kötött jobbágyok, akik fuvarral stb.-vel tartoztak ellátni — akár volt kedvük hozzá, akár nem — mindennemű átutazót. Szabad független nép, polgár ilyenre sohasem volt kötelezve; — s ha a szászságról ezen tehert csak törvény által lehetett levenni, ez világos jele annak, hogy mindaz, amit a szász demagógok most az universitáson elkövetett jogsérelemről ország-világ előtt oly fennen kürtölnek, a legnagyobb valótlanság, s még elég merészek oly törvényekre is hivatkozni, amelyek épen egyenesen ellenök szólanak. Talán azt gondolják ezen jó urak, hogy a „buta magyar nép“ nem tudja azon törvényeket megérteni, vagy legalább is elég rest lesz azoknak szövegét át nem olvasni. Csalódnak önök! Azon leszünk ezután is, hogy az önök által hivatott törvényeket elolvassuk, mert látjuk, hogy önök elég bátrak még a világos törvényekre is egészen ellenkező értelemben hivatkozni, mint ami azokban foglaltatik. Dr. Cseh Károly. TÁRCZA. HOLT FELIX A RADICALIS. Irta GEORGES ELIOT. Angolból fordította DOMINKOVICS MÁRIA. (Folytatás) TIZENKILENCZEDIK FEJEZET. Csak a nyári vásárok idején volt a nagy piacznak oly élénk kinézése, mint ama verő fényes délután. Volt itt kék kokárda s repülő szalag bőségben, az ezek minden ablakon s lent zajló tömeg hullámzott, tolongott előre s hátra kis emelvények körül a „kos“vendéglő előtt, mely népies czégével szöges ellentétet képezett a tiszteletreméltó „Grauby marquisval“ Időnként gúnyos felkiáltások hangzottak, néha dörgő éljenek, aztán ismét egy gyermek fütyülő sipító hangjai, de mindezen nyughatatlanul változott zaj felett, minden negyedórában meg-megkondult a szép ódon templom toronyból, mely a fák felett a folyó másik oldalán magaslott ki, a nagy harang, a jó Bess királyné komoly hangja. Az emelvény közelében két, kék szalagos szerszámú fogat volt észrevehető. Az egyikben mely Jermyné volt, ennek leányai álltak fényes öltözékben Eszterrel, kit szerény öltözete a csoport legfeltűnőbb alakjává tett. A másik kocsi Transome Haroldé volt, ebben azonban nem ült nő, hanem csak az olajszinü Domokos, kinek, éles de szelíd arczélét a kis Harry mulattatása s a törekvés King Charles okosszemü kutyácskát — a gyermek bántalmazásaitól megutalmazni, — még vidámabbá tette. Trebynek e néptömege nem sokat számított nemzetpolitikai erejében, de azért elhatározottsága, maga meg vagy meg nem hallgatni a szónokot azért épen nem volt csekélyebb. Senkinek sem volt megengedve, Harold s Lingon bátyján kívül, az emelvényről beszélni, habár a várakozás szünetei alatt több szabadelvű neki iramodott. Ezen meggondolatlanul cselekvő egyéniségek közül Lyon Rufus volt az, kinek kísérlete a legerélyesebb ellentállásra talált. Ezt a papi kabát túlkapásai ellen kitörő visszatetszésnek lehetett volna tartani, mely kabát meg nem elégedvén azzal, hogy az egyházi szószékről zsarnokoskodik az emberek fülein, de még a szabad ég alatti emelvény tágabb hallgató körét is biztosítani akarja magának. Azonban nem igy volt, mert Lingon lelkész nagy tetszéssel fogadtatott s bátran felléphetett volna még egyszer. A kis-trebyi plébános már a század kezdete óta kedvencze volt az egész vidéknek. Egy egész lényében s élet szokásaiban ily egyátalán nem papos egyházi személy oly ingerlő jelenség volt hogy mindenki kedvét találta benne. Már régóta „Lingon Jacknak , vagy Jack plébánosnak“ hívták — ezelőtt kevésbbé komoly napokban „Kakas viadalos Jacknak. Káromkodott is egy kicsit, ha a tréfa éle megkívánta; s szeretett tarka selyem, indiai nyakkendőt könnyedén fehér gallérja körül kötve, s barna, bőrnadrágot viselni; velős, bizalmas kifejezésekben beszélt, mit az emberek megérthettek s nem volt benne semmi azon fagyos szenvelgésből, mit méltóságnak neveznek, s mit némelyek a papság különös betegségének tartanak. Szóval ő „népszerű alak“ volt, kissé mulatságos, mégsem egészen minden összeköttetés nélkül a vasárnappal s a prédikácziókkal Egészen lényéhez illőnak látszott, hogy a politikába hirtelen szint változtatott, lévén az ő politikai véleménye csak kiegészítő rész abban a mulatságos egészben, mit „Jack plébánosnak“ hívtak. Midőn vörös sas arcza s fehér haja az emelvényen megjelent, a dissenterek épen nem szívélyesen fogadák e kétes radikálist; de anná inkább hangzottak a Tory-bérlők ujjongó éljenei. „Halljuk, mit akar nekünk az öreg Jack mondani“ hangzók általánosan köztük, „bizonyára valami tréfásat mond, figyeljetek csak.“ Csak Labron ügyvéd fiatal írnokai s barátjaik előtt voltak a trebyi hagyományok oly idegenek, hogy Jack papot különféle éles interjectiókkal mint tojáshéj s kukorékolással megtámadták. „Jöttek csak, fiaim“, kezdő ünnepélyes, de mégis vidám hangon s felső ruhájának tele tömött zsebeibe dugta kezét, mondok nektek valamit, tudjátok, hogy plébános vagyok, s roszat jóval kell visszafizetnem. Itt van tojáshéjaitokért ropogtassatok jó mogyorót.“ Hangos kaczaj s éljenkiáltás kisérek, midőn tele marok diót és mogyorót dobott a tömeg közé. Most azt fogjátok mondani, hogy én ezelőtt tory voltam, s némelyek közületek, kiknek arczait oly jól ismerem, mint sétabotom fejét, azt kérdhetik, miért lettem jó gyerek. De még más valamit is akarok nektek mondani, épen azon okoknál fogva, melyek engem eddigelé torgvá tettek s vagyok most jó gyerek és tartok öcsémmel itt, a ki telivér szabadelvű. Valaki felállhatna s ezt vélhetné, hogy a jó gyereknek nincs szüksége köpenyeget forgatni s szerepet cserélni? Nem, ilyen handabanda nincs köztetek. Ami egy időben jó, rész lehet a máskor. Ha valaki ennek ellentmond, mondjátok neki, hogy egyék füstölt disznóhust, ha szomjas süttrödjék amott a Lappban, ha ropogó jégtábla fekszik azon. S ezért legjobb szabadelvűek most azon férfiak, akik ezelőtt a legjobb toryk voltak. Nincsen roszabb ló, mint a melyik ugrik, rúg s visszafordul, ha csak egy utón mehet s ezen az épen előtte van. „Az én öcsém jó tory családból ered, jót állok a Lingon vérért. A régi tory időkben nem volt olyan kutyája a Lingonoknak, mely ne ronlott volna, ha egy whiggel találkozott. A Lingonok vére jó kövér régi tory vér, mint a jó kövér tej, s azért adja fel, ha eljön az ideje a jó szabadelvű tejszint. A legjobb fajta tory lesz a legjobb fajta radikális Van elég radikális tajték, azt mondom, óvakodjatok a tajtéktól s maradjatok a tejszínnél S itt van öcsém, a ki oly valódi tejszín, a milyen csak lehet, nem afféle se ide, se oda whig, nem is afféle festett viz, mely úgy néz ki, mintha folynék, s nem mozdul. Gentleman, ki azonban mindenféle üzleti dolgot ért. Én sem vagyok bolond, de gyakran szemet kell hunynom, hogy sokat ne lássak, mert oly embernek, ki jó lábon akar lenni szomszédaival, el kell nekik egyet-mást nézni. Jóllehet soha ki nem mozdultam az országból, ügyeit még sem értem úgy mint öcsém. Csak rá kell néznetek s megtudjátok kit. Vannak emberek, kik nem látnak messzebb az orruk hegyénél, mások meg csak a holdtúlsó felét látják. De öcsém más ember, ő mindent lát a mi a szemmel meglátható s olyan ember, ki nem téveszti el czélját. Derék legény a legszebb években, nem vörösbegy s nem is összezsugorodott öreg emberke, aki, ha beszélni akar nektek, egyszerre azt veszi észre, hogy otthon feledte a fogait. Transome Harold becsületetekre fog válni. Ha valaki azt akarja nektek mondani, hogy a radikálisok alattomos ravasz csőcselék, szédelgők, akik az ország vagyonával „pár vagy nem pár ”-ra játszanak, azt felelhetik: „Nézzétek a north-loamshiri képviselőt.“ S figyeljetek, mit fogtok hallani tőle. Mindent rendbe fog hozni; szegénytörvényt, kegyes alapítványokat, az egyházat, mindezt reformálni akarja. Talán azt modjjátok : Lingon papegyházi reformokról beszél, hiszen ő maga is az egyházhoz tartozik, tehát ott is reformálni kell! No, ne várjatok csak egy kicsit s meg fogjátok érni, hogy az öreg Lingon lelkész reformálódik, hogy nem megy többé vadászni, nem csinál többé életeket s ma itta utolsó poharát. Az öreg vadász kutyák szomorkodni fognak, de hallani fogjátok, hogy más lett kis-trebyi plébános, így lesz nemsokára az egyházi reformmal. Nesztek, fiuk még egy kis mogyorót s most halljátok a jelöltet. Épen jön ki azzal az éljennel, én kezdem még: éljen!“ Harold eleintén nem igen bízott bátyja bevezetésének jó hatásában, de nem sokára megnyugodott. Az ódivatú toryk közt, kik a „Grandy marquis“ előtt csoportosultak össze, nem volt valódi szenvedélyes pártember, s Jack pap mindenkit felvidámított. Az egyetlen félbeszakítás, melyet Harold tapasztalt, saját pártja közepéből jött. A szalaggyár beszédes írnoka, ki mint a dissenter érdekek tribunja szerepelt, kellemetlenné lehetett volna; de ellenszenves éles hangja lévén, míg Haroldnak teljes s erős hangja volt, a tömeg lebőgte a kérdezősködőt. Harold beszéde hatott. Nem sima, semmit mondó szószaporítás volt az, nem volt sem nehézkes, sem vontatott. Szóval figyelemre méltó, politikai szónoklat volt. Talán másnap nyomtatásban olvasva, nem tűnt volna fel sem jelentékenynek, sem nagyon meglepőnek, mi nem akar többet jelenteni, minthogy hatását nem rendkívüli tartalmának köszönhető, hanem hogy csak azon fajta beszédekhez tartozott, melyek keletkezésüket a jelölt legjobb törekvésének köszönhetik. így fojtotta el a tetszés az ellenzék nyilatkozatait s kielégítő hangulat uralkodott. De a nyilvános beszéd által előidézett legnagyobb élvezet elvitázhatlanul az, mikor a beszédnek vége van, s a hallgatóság annak megbeszélésével foglalkozhatok. Egyetlen egy a megdobáltatás s egyéb kellemetlen következményeknek kitett beszéd néha húsz szónok számára is tárgyat ad, kik ilyféle veszélynek nincsenek kitéve Még a párbajok idejében sem hívtak ki senkit azért, mert unalmas volt s e tulajdonság és nem akadály abban, hogy birtokosa meghívást ne kapjon ebédre, ami a mostani kevésbé barbár időben a társadalmi nagyrabecsülés főmértéke. A vásártéri tömeg bizonyára tapasztalta ama magas élvezetet, miután a „kos“ előtt felállított emelvényen megszűnt a beszéd, s nem kevesebb, mint három szónok beszélt a véletlenül ott álló jármű magaslatáról, anélkül, hogy azok társalgását, kik egyenlő magaslaton voltak szomszédjaikkal, legkevesebbé zavarták volna. A hallgatóság nagyobb része jó szeszélyben volt, mert „Bess királynő“ épen az utolsó negyedórát ütő kettő előtt, s azon fűszeres illat, mely a vendéglő konyháiból kitódult, azon kellemes tudattal tölté el őket, hogy a szónokok megrövidítették az ebédváró időt. Három vagy négy egyén Harold választó bizottságából, beszélgetve a tribünön maradt, ahelyett hogy a vendéglőbe tértek volna vissza, s Jermyn szintén kilépett, hogy egyikkel közülök beszélgessen, a szöglet felé fordult, hol a fogatok álltak, s oda kiáltott Transome kocsisának, hogy a mellékajtóhoz hajtson, s irija magával az ő kocsiját is. De egy párbeszéd, mely az emelvény lábánál folyt, hallgatódzásra birta, s narancs osztogatás helyett hirtelen ártatlan szemlélő arczkifejezést vett fel. Keresztély, kit már Jermyn a „Grandy marquis“ ablakán észre vett, Domokossal társai- KÜLFÖLD. Április 7-én. Spanyolország. A párisi „Temps“ harcztéri levelezője a sommorostrómelléki harczok legvéresebb napjáról, következő részletes tudósítást közöl: — San Martin, márcz. 29. Megtekintettem a San Pedro előtt vont előőrsi vonalat, bejártam a folyó jobb partján levő erőditéseket s értekeztem a vidéket és a csatatért ismerő egyénekkel, s most már teljes képét nyújthatom a márczius 25-iki véres ütközetnek. Bizonyos, hogy ez ütközet valódi sikerrel végződött t. i. a kormány csapataira nézve) de nem kevésbé bizonyos az is, hogy drágán megadták az árát. A katonák vitézsége, kik több szuronyrohamot intéztek igen kitett téren, igen számos, jól fegverzett, bátor, és fedezett helyen álló ellenség ellen; a tüzérség kitartó buzgalma, mely valóban megtett mindent, ami megtehető volt, néhány erős positiót vivott ki az ellenféltől; e positiókat megtartották és megerősítették; a tüzérség az ellenséghez nagyon könnyen vonulhatott fel, s védművekkel vehette körül állását; végre nagy előny az is, hogy a csapatokban felébreszté e harcz a katonai szenvedély alvó csiráit, mit eddig alig lehetett tapasztalni. El kell tehát ismerni, hogy a spanyol hadsereg valódi sikert vívott ki. Hanem e siker igen sokba került. Ma már mindenki bevallja ezt, és azt is, hogy a számos hiba követetett el, s elmondható, hogy hadműveleteket sajnálatra méltó oktalansággal vezették a főnökök, túlbizakodván katonáik vitézségében s a saját tehetségökben. Primo de Rivera és Loma tábornok több, mint eszélytelenül, majdnem eszeveszetten cselekedtek. Túlzó hősiességükben elfeledték a vezér kötelességét, mely nem abban áll, hogy oktalanul kitegye magát a pusztító golyóknak, s harczoltak, mint egyszerű tisztek s nem mint tábornokok. Maga Serrano is majdnem áldozata lett ez eszélytelen hősiességnek. Nagyon kitette magát ő is, anélkül, hogy szükséges lett volna. Ami a dandárnokokat, ezredeseket s a többi tisztet illeti, mintha csak mindnyájan a halált keresték volna, s annyian estek el, hogy némely keret egészen felbomlott tisztek hiánya miatt. De nem egyedül ilynemű hibák történtek. A legsúlyosabb hibát a szerencsétlen Primo de Rivera követte el. Feladata volt a jobbszárnyon levő magaslatokat elfoglalni, de mielőtt ezt végrehajtotta volna, nyakra-főre a centrummal egyesülni sietett, s a legrövidebb utón akarván átvágni, egy ellenséges magaslatoktól uralt völgybe szorult s igen sok embert vesztett. Nagy vérontással vette be vott Pucheta falut, melyet nem sokra ismét fel kellett adnia; aztán idő előtti rohamot intézett San Pedro ellen, melyet a harcz akkori állásában véglegesen elfoglalni még nem lehetett. E roham alatt Prince de Rivera és Loma csapatai három felől voltak kitéve a tűznek. San Pedro ütegei, a balszárny közepe ellen intézett ágyuk s a jobb szárny sánczainak tüze egyenlő erővel érte az ostromlókat. Ez magyarázza meg a roppant veszteségeket. Igazán csodákat kellett mivelni a katonáknak, hogy ily körülmények között valami sikert vívhattak ki. Ha Primo de Rivera nem hamarkodta volna el a támadást, hanem a jobb szárny magaslatait vívja meg, mint feladata volt, meglehet, hogy a veszteségek akkor is igen nagyok lettek volna, s a centrum ostroma minden esetre késleltetett volna, de ez esetben a a roham elhatározó eredményű lehetett. Azt hiszik, hogy más eljárás mellett, kisebb áldozattal nagyobb siker lett volna elérhető. De hiszik azt is, hogy a dolog legnehezebb része így is meg van téve, s a hadsereg kitűnő hadműveleti alappal bír az ostrom folytatására, amint azt a roppant sok tiszt eleste által okozott zavar engedni fogja. — Las Casseras márcz. 30. Midőn e levél irásához hozzáfogni akartam értesülést vettem, hogy San Pedro tájékán nagy mennyiségű fegyvertelen karlisták mutatkoznak, hogy a tüzelés azon rész felől teljesen megszűnt, s hogy a táborkar a czentrum előre tolt polítiói felé siet s Murietában, mely falut 27-ikén foglalták el, fehér zászlók vannak kitűzve. Oda siettem, s tökéletesen igaznak találtam a mondottakat. Az ellenség fegyverszünetet kért a holtak eltemetésére. Megadták. Az első harczvonal egész hosszában fehér zászlók lengenek. A harczos felek kölcsönös kíváncsisággal nézik egymást, s néhány karlista tisztelőőrseinket is meglátogatta, s híreket is kértek köztünk levő rokonaikról vagy barátaikról. Különös látvány ez. Murietában közel a házhoz, hol a sorokat írom, az egyenruhák összevegyülése tökéletes. Innen is, túlról is minden pillanatban összejönnek a barátok és ismerősök, s büszke ellenségek összeölelkezve örülnek egymásnak. Nagy a sietség. Gyorsan el kell mondani a mondandókat, gyorsan átélvezni a viszontlátás örömeit, mert az idő rövid, s mire a fehér zászló lehanyatlik — vége a barátságnak s örömnek s a testvérek és barátok ismét ölni fogják egymást ! Különös. A karlistáknak megengedik, hogy vonalainkon átjöjjenek; láttam többeket, kik egészen Letona tábornokhoz akartak menni. Kíváncsian nézik őket s ismerőseik kezet szorítanak velök. Többen e látogatók közül a hadseregben szolgáltak , s úgy szöktek át. A legénység némi megbotránkozással nézi az átsétálgató tiszt urakat, de a tisztek legnagyobb része feledni látszik, hogy ez urak nem egyebek közönséges szökevényeknél. A kárlisták vigyázottak, senkit nem bocsátanak át a harczvonalon. Gondosan elrejtik védelmi állásukat; nekünk nincs, mit elrejtenünk. A csatatéren nyüzsgés, forgás, összekeresgetik az elesetteket, szedegetik a mi fegyver, ruházat s egyéb ilyesmi a csatatéren elmaradozott. De vége felé jár a fegyverszünet. A karlisták lassanként sánczaik mögé vonulnak, s a Momagnóról egy vak lövés az idő lejártát jelenti. A fehér zászlók eltűnnek. Nem sokára kezdődik ismét a puskaropogás és ágyú dörej, mely egyébiránt lent a jobb szárnyon egy perezre sem szűnt meg. Fegyverszünet csak a czentrumok között volt. A karlistáktól egy rájuk nézve szomorú újságot hallottunk. Tegnap egy löveg Olló tábornokát megölte, Rádicát és Dorreguarayt pedig megsebesített.“ Eddig a „Temps“ levelezője. Ugyane levelező és az „Ind. Beige“ adatai nyomán a 25-ikétől 28- dikig terjedő harczokról közöljük a következőket Primo de Rivera márczius 25-ikén csak a las carrerasi pusztát foglalta el San Pedro Abanto mellett, 26-dikán már azt a megbízást kapta, hogy az uttóbbi helyet a templommal együtt, a carlisták ezen legerősebb positióját is bevegye. Tehát előre nyomult. A Somastro balpartjáról az ágyuk Aboronto lövetése czéljából a jobb partra vitettek. Este 6 órakor Primo de Rivera már nagyon közel nyomult előre Pedro de Abantohoz, miután Pucheta falut nagy veszteséggel elfoglalta. Las Navas és Estella nevű vadászzászlóaljak a falut ismételt ostrom után szuronyszegezve bevették. Lomatrek is előre nyomult, úgy hogy az ő és Rivera hadosztálya között az összeköttetés helyreállíttatott. A sebesültek rendkívül jó gondozásban részesültek. Legtöbb katona fején van megsebesülve, miután a fedözetek mögött csak e testrész látszott. Pucheta bevételénél a republikánusok nem adtak kegyelmet egy erődben, honnan az ellenséget csak ágyúzás által lehetett kiűzni, csak halott karlisták találtattak. Serra a 27-ikére virradó éjszakát Primo de Rivera előőrseinél töltötte, hol egy pokróczba takarva aludt néhány óráig, úgy a táborikal, mint a csapatok, ez utóbbi napokban kifejtett erőlködések következtében fáradtak voltak, mindazáltal bátorságuk, sem hitük a győzelemben nem tűnt el. Serranonak terve a levelező szerint azt bevárni, míg a karlisták kifogytak a munitióból, mire biztos kilátás ígérkezik. Márcz. 27-én a csata az egész vonalon dühöngött, főleg a San Pedro Abanto felöl. Sebesültek beszélték, hogy nagy számú magasabb állású tiszt sebesült meg. 5 órakor este a san pedroi első házak és sánczolatok már be voltak véve. Loma téb lábán sebesült meg. Az abantoi templomhoz legközelebb álló épületeket elfoglaltattak. Néhány katona a templomig nyomult előre, de kénytelen volt hátrálni. Maga a templom citadellává van átalakítva. A nagy erőd, mely a templomhoz való férhetést gátolta, az Estella vadászok és a Ramales ezred egy zászlóalja által szuronyszegezve vetetett be. Az ostromlók annyira el voltak keseredve a karlisták ellenállása által, hogy az erődnek valamennyi kézrekerült védőjét kardra hányták. De roppant veszteségeket szenvedtek a kormánycsapatok is. Loma könnyebb sebet kapott, Primo de Rivera életveszélyesen sebesült meg. Maga Serrano és Topete egész a harczvonalig nyomultak elő. A vezérkar jeladó kürtöse Serrano oldala mellett sebesült meg s egy golyó keresztülment Topete tunikáján A katonák bátorsága s harczkedve egészen ép, a vezérkarban ellenben az érzékeny veszteségek miatt bizonyos lehangoltság tapasztalható; mind az általa végleges győzelmet biztosnak hiszik. A san pedroi támadás alatt Lagasta egy áltámadást intézett dandárával Montano ellen s ez 72 emberébe került. A San Pedro Abanto elleni roham alatt számos republikánus katona vasúti kocsikerekek által sebesíttetett meg, melyeket a karlisták kődarabok kíséretében zúdítottak az ostromlókra, kik a sziklákon és hegyeken fölfelé törekedtek. A három napi csaták nagy veszteségeket okoztak. A sebesültek számát 27-ikén 1000-re tették, 28-ikán már hivatalosan 1600 at vallottak be, de még 2000 rel sincs túlozva e szám. Loma tábornok kíséretét 50 miquelet (arragoniai zsandár) képezte, kik közül csak 20 maradt életben, ebből is két sebesült. Az Estella vadászzászlóalj visszavonatott, hogy újra szerveztessék, annak 33 tisztje közül csak 5 nincs megsebesülve. A san pedro de abantoi templom környékén levő házakban ökölre és pisztolyra került a dolog a harczolók között. Midőn látták a karlisták, hogy le vannak győzve, térdre borultak, „az isten szerelméért“ kegyelmet kértek. De a republikánusok nem adtak kegyelmet senkinek s összekonczolták a védőket. Primo de Rivera és Loma táborokokon kívül meg van sebesítve Terreras és Tellon dandárparancsnok és átalában az utóbbi napok csatáinak egyik fő jellemvonása volt, hogy nagyszámú tábornok és tiszt esett el és sebesült meg, ami azon körülményben leli magyarázatát, hogy a republikánus csapatok többnyire fiatal katonákból állván, a tisztek karddal és revolverrel kezükben, élökre állottak, hogy őket harczra tüzeljék s bátorítsák. Csaknem valamennyi ezredes és alezredes harczképtelenné lett. A tüzérség 28-ikán is levette a karlisták állásait. S. Pedro Abantoban Santonaból a republikánusok jelentékeny számú új ágyukat vártak, mert a karlisták rablófészkeit, melyek valóságos citadellák, csak teljes összlövetés és lerombolás által hizzik bevethetőknek. A karlisták is rendkívül sokat szenvedtek, főleg a republikánus ütegektől s két zászlóaljuk, melyek szuronytámadást kísérlettek meg, csaknem az utolsó emberig elestek. A katonák lelkesülnek Serranoért, ki megoszt velük minden fáradalmat és a legsűrűbb golyózápornak teszi ki magát. Rivera hadosztályának parancsnokságát Palacios tábornok vette át egy órával Somorostroba való érkezése után. A fegyverszünet utáni harczokról részletes tudósítás meg nem érkezett. Oroszország. A czár a „Russkij Mir“ értesülése szerint folyó hó 19 én — (a naptár szerint) — Stuttgartba utazik, hol Viera Konstantinovna orosz nagyherczegnő házassági ünnepélyén lesz jelen; azután meglátogatja Angolországot, s onnan egyenesen Emsbe megy, ahol Vilmos császárral fog találkozni. Ő több hetet szándékszik tölteni csak június 23-án tér vissza Czarszkoje Szelóba. Ezen híreket a többi orosz lapok is köztik. Nem régen a „Kölnische Zeitung“ bécsi levelezője azt írta, hogy Andrássy gróf azon meggyőződése folytán hogy a hivatalos Oroszország nem hajlandó ezentúl a pánszláv propagandát támogatni — lemondott volna a 450,000 írtra menő titkos rendelkezési alap jelentékeny részéről. Ezen közleményre a Bir. Viedom a következő megjegyzést teszi: „Ha Ausztria csak felét költötte ezen pénzalapnak a szláv területeken képzelt orosz ármányoknak ellensúlyozására, akkor az osztrák ügynökök többe kerültek annál, amit átalában Oroszország ausztriai fajrokonainak javára költött (tehát mégis költött) noha az orosz rubelekről szóló mese folytonosan szerepelt azelőtt az osztrák-magyar sajtó hasábjain. (s amint tudjuk nem ok nélkül) Ha a kölni újság ezen hite valósul, mi elsők fogjuk örömmel üdvözölni a pénzügyi eszközökben szintén nem igen gazdag Austriában ezen haszontalan kiadásnak megszüntetését, mint bizonyítékát annak, hogy az osztrák kormány a mai kormányunk iránt bizalommal viseltetik. (Arról azonban épen nem biztosít e lap, hogy ama mesebeli, de mégis bevallott rubelek is el fognak végkép maradni.) Ugyanezen lap Krisztics konstantinápolyi küldetéséről írván, azon nézetét fejezi ki, hogy a porta által a Maly Zvornik és a török szerb vaspályák csatlakozási pontja ügyében Szerbiának tett engedmények az osztrák-magyar és orosz kormányok közötti közeledés első kedvező eredménye az ottani keresztényekre nézve, mert igen valószínű, hogy a török államtanács által mind a két tárgyra vonatkozólag hozott előbbi elutasító határozat módosítása az osztrák magyar és orosz képviselők közbenjárásának köszönhető. A máim. Tíz év Magyarország legújabb történetéből. 1840-1849. III. A tiz esztendő, melyet Kerékgyártó uj történelme felölel, a magyar nemzet művelődési küzdelmeinek hősi kora. Kevesebb idő alatt nagyobb haladást ország, mint a magyar haza, alig tehet; hősebb közreműködést, önfeláldozást nép, mint a magyar, nem tanúsíthat. S csak az igazságot fejezi ki Horváth Mihály, midőn a tíz év történetének írója által is idézett e sorokat jegyezte fel: „E nép valóban nagy, bámulandó volt haza- és szabadság-szeretetében. Az egész szabadságharcz alatt felmerült minden szivemelő események közt a nép hazafisága és más polgári erényei tündöklenek legfényesebben és gerjesztik a szivet a legmagasztosabb érzelmekre. Minden egyes a nemzet tömegéből kitűnő alakok nagysága elenyészik a nép nagysága mellett. A nép nagysága függetlenségi harcz alatt kulminál. Kerékgyártó mindenütt hűségesen követi és kiemeli. De mielőtt ezt teszi, az 1840 től folyó előzményeket adja elő. Története az 1839/40-iki országgyűléssel kezdődik, s a nemzet akkori belállapotainak, egyéni és polgári szabadságának jelenségeit tünteti fel vázlatosan. Az országban a függetlenség óhaja, az ujitások vágya egyre erősebb s a csökönös akadályokat elsöpri a valósulás útjából. Gr. Cziráky és Pálffy hivatalaiktól fölmentetve, legalább külsőleg a konservatívok is a reformokat írták el zászlójukra, külsőleg azért, hogy annál eltökéltebb, bár leplezett harczot folytassanak ellenök. Sikerült is az országgyűlésen minden szabadelvűbb javaslatot megölniük. Még ezzel azonban az eszme eltemetve nem lett, mert a megyegyülésekben vitetett az itt és a szabad sajtóban, meg a mind nagyobb számmal keletkezett egyesületek kebelében feltámadott, annál mélyebb érdekeltséget keltett. A megyegyűlések mintegy parlamenti színezetet nyertek s nemcsak vitatkoztak és véleményeket mondottak az egyes poétikai kérdések felett, hanem a közélet legfontosabb tényezői is lettek. Csak az a kár, hogy e hatalmas intézménynek árnyoldalai is voltak, s a kormány pártja ez árnyoldalakat egészen az undorodásig felhasználta. A közvélemény elítélte napi sajtó ostorozta, különösen a Kossuth „Hírlap“-ja; mindegy a konservatívok pártja szilárdan megállott elvei és eszközei mellett. Annál élesebb meghasonlásba jutott a szabadelvű párt; két fa korifeus, Széchenyi és Kossuth, eleinte elvben megegyeztek, ám az átalakulás módjai és tényezői tekintetében lényegesen eltértek egymástól. Sem terünk, sem szándékunk ezen eltéréseket feltüntetni. Horváth Mihály, Fáik, s b. Kemény Zsigmond egyik becses tanulmányában szerencsésen összegezte : Kerékgyártó ide vágó előadása rövidebb, egyszerűbb, de hasonlókép szabatos és világos, sőt a mi műve nem minden részére mondható önálló. A tíz év történetének írója Széchenyi iránt sokkal kevesebb kegyelettel és becsüléssel viselkezik, mint akár Horváth, akár Kemény, és sokkal szigorúbban bírálja. Nem mulasztja el, ha csak idézetül is, Pécsi Zombath M. felfogására reflektálni és kiírni, miszerint: demokratiáról Széchenyinek tiszta világos fogalma nem volt; érezni pedig, csak lenézést, gyűlöletet érzett iránta; és viszont: műveiben gőgös aristokrata szelleme pedig ott áll kitörölhetlen árnyat vetve az utókor előtt az ő egész alakjára. A Kerékgyártó a szigorú bírálatot Széchenyivel szemben mindvégig híven megtartja, nemcsak ezen eltérő nézetek összegesítésében. Kossuth és Széchenyi nézetei közül az előbbiéi győztek, s a nagy reformátor korától elmaradt úgy, hogy még Dessewffy Aurél, nézettársa is kénytelen volt bevallani, hogy fájdalmas gon-