Ellenőr, 1875. április (7. évfolyam, 90-119. szám)
1875-04-01 / 90. szám
den czélzatosság nélkül emlegették már, hogy az olasz király másfél év előtti látogatása Bécsben és Berlinben, viszonzás nélkül maradt, s a vesztett remények éledni kezdtek. Most megkapták a választ Bécsből úgy mint Berlinből, mert, amint tudjuk, néhány hét múlva a német császár látogatása következik. Hogy a történelmi igazságon túl Olaszország egységének, úgy amint az most létrejött, mi jelentősége van, nem szükség magyaráznunk. Az olasz egységért, ha fegyverrel nem is, de lélekben ott küzdött a liberalismusnak, a culturának, az emberiség előhaladásának minden barátja. Hogy e nagy küzdelem sikere ne legyen múlandó, az függött az olaszok józan hazafiságától, de függött a külállamok magatartásától is. Az olaszok épp az utóbbi időben sok jelét adták politikai értelmüknek, s az egység barátai benn úgy, mint künn megelégedéssel nézhették a consolidatio nehéz munkájának csendes, de folytonos haladását. Most még több önbizalommal és még nagyobb lelkesedéssel folytathatják az eddig elért siker biztosítására irányzott szent harczot, s továbbra is erőt meríthetnek annakkétségtelen bizonyítékából, hogy a dolgok új rendjének felforgatására legfeljebb már csak olyanok gondolhatnak,, akikkel könnyű lesz ezután elbánni. A clericalismust értjük, azt a clericalismust, mely nem akart megalkudni a századdal, úgy látjuk, hogy most már elveszti végkép az alapot, s erre nem csekély befolyása lesz a velenczei látogatásnak, melynek napja így emlékezetes marad nemcsak az egységes Olaszország történelmében, hanem az emberiség haladására nézve is, melyet többé fel nem tartóztathat a minden támaszát vesztett Róma. Rómát már csak mint fogalmat, s nem mint várost értve. Ezekben fogtuk fel mi királyunk utjának jelentőségét, s azon hitben élünk, hogy a következés igazolni fogja felfogásunkat és reményeinket. A debreczeni szabadelvű párt megalakulásáról a „Debreczeni Ellenőr“ a következőket írja: A debreczeni baloldali párt közgyűlése, mely a pártalakulás felett volt véglegesen határozandó, hétfőn délelőtt 10 órakor vette kezdetét a városháza nagy tanácstermében. A tanácsterem, a folyosók, a lépcsőzet csúfolásig el voltak lepve a baloldal elveit valló polgársággal. A közgyűlést Molnár György elnök megnyitván, remek beszédben előadta a közgyűlés összehívásának czélját, előadta a siralmas állapotot, melybe az ország a rosz gazdálkodás folytán juttatott, s kimondta, hogy vagy be fog következni a menthetetlen szégyenletes bukás, vagy elő kell állania mint egy embernek a haza minden hű fiainak, s vállvetve, kezet fogva összemüködni a haza megmentésére. — Tisza Kálmán vállalkozott a nagy munkára, hogy a haza bajain a szabadelvű kormánynyal segítsen, s azt képes leend is létesitni, ha a haza hű fiai őt támogatják nemes törekvésében. Tisza Kálmán február 3-iki beszédében kimondotta, hogy nem azt kell kérdezni ma, hogy mi történjék évek múlva, hanem azt, hogy miképpen éljünk meg ma, s e végből fölhívta honfitársait, hogy aki szereti hazáját, s akarja, hogy Magyarország megmaradjon Magyarországnak, az egyesüljön a veszélynek elhárítására. Erre szólította fel a pártokat, s a haza hű fiait. E felhívás hatása alatt szétbomlott a kormánypárt; a koronás király, ki az alkotmányra tett szent esküjét híven tartja meg, meghívta volt Tisza Kálmánt a kormányba a nélkül, hogy tőle elvfeledást követelt volna. És ő belépett a kormányba, hogy megszerezze a szükséges eszközöket a haza megmentésére, aztán boldogítására, felvirágoztatására. Ekkor a pártok egyesülése következett, s az országgyűlési bal- és jobboldalból alakult új hatalmas párt felvette a szabadelvű nevezetet. (Éljenzés.) Aztán szólott elnök a szabadelvű párt jelentőségéről, feladatáról, s áttért az új kormány programmjára, s aztán kimondotta, hogy most, e pillanatban a haza üdve kívánja, hogy Magyarország mint egy ember álljon szembe minden ellenséges elemmel, s küzdjön a haza megmentéséért. Utal aztán a pártbizottság határozatára s azt Nagy Ferencz jegyzővel felolvastatja. A három pontú határozat igy hangzik : 1. A debr. baloldali párt bizottmánya helyesli Tisza Kálmán február 3-án elmondott programmját. TÁRCZA. A PÁRISIAK. S IT A Lori LITTON BULWER EDTIHD. I. KÖTET. ELSŐ KÖNYV. I. FEJEZET. 1869. év egy derült kora tavaszi napján, úgy látszott, mintha egész Pária kisétált volna a szabadba, gyönyörködni. A tuileriák, az elyséei mezők, a Bois de Boulogne csakúgy hemzsegtek a lézengőktől. Az idegen csodálva kérdhette volna, hogy a munka hol folyik tehát, és mely zugolyban lappang elbújva a szegénység? A londoni milliomos tőzsér, végig nézve a tárházakon, a hintákon és a női öltözékeken, s tudakozódva a boltokban az árak és a házakban a lakásbérek után, irigylő ámulattal kérdhette volna magától, hogy az isten szerelméértmiképen tudnak ezek a vidám párisiak így élni ? Mi a vagyonuk ? s miből ered ? Amint a nap vége felé járt, a szétszórt járókelők közel számosan gyűltek a boulevardokra; a kávéházak és vendéglők világosodni kezdtek. Ezen időtájban egy körülbelől 25—26 éves fiatalember sétált a Boulevard des Italiens-en végig, keveset törődve a tömeggel, melyen keresztül magányos útját folytatta. Külsejében és tartásában volt valami, ami figyelmet keltett ; látszott, hogy valaki, de nem párisi, bár félreismerhetetlenül franczia. Öltözete nem az uralkodó divat után készült; a gyakorlott szem azonnal fölismerhette rajta a vidéki szabó ízlését és szabását. Járása nem olyan volt, mint a párisiaké , kevésbbé ámolygó és tekintélyesebb, s közönyösnek látszott az iránt, hogy nézik-e, és ebben sem hasonlított a párisiakhoz. Mindamellett is megvolt külsejében az a méltóság vagy kiválóság, melyet azok, kik bölcsőjüktől kezdve a születési büszkeségben nevelkedtek, oly öntudatlanul szereznek meg, hogy öröklöttnek vagy velük születettnek látszik. Azt is meg kell vallani, hogy fiatal emberünk meg volt ajándékozva jó részével azon nemességnek, melyet a természet — kevés tekintettel családfáikra és czimerekre — oly szeszélyesen osztogat kedvenczeinek: a termet és arczkifejezés nemességét. Magas és déli termetű volt, tagjai arányosak, vállai lejtősek ; arcza szabályos, a franczia férfiszépség legtisztább típusából : finom, keskeny, kevéssé hajlott fasorr, szépmetszetű nyílt orrlyukakkal; tiszta arczbőr; nagy, világosbarna szemek, sötét szempillákkal ; barna gesztenyeszín haj; egy árnyalattal sötétebb, rövidre nyírott szakáll és bajusz, mely nem födte el az ajkak körvonalait. Ez ajkak most össze voltak szorítva, mintha az utóbbi időben elszoktak volna a mosolytól; pedig ezen öszszeszorulás nem látszott öszhangban lenni az ajkak alakjának phisiognomiai jellegével, mely Lavater szerint derültségre és vidámságra könnyen hajló kedélyt árul el. Egy másik, körülbelől hasonkorú férfi, ki éppen most szapora léptekkel jött a Chaussée d‘Antin egyik utczájából, könnyedén érintette elhaladtában az imént leírt tekintélyes sétálót, s szemébe nézve megállott és felkiáltott : „Alain!“ Az ekként megszólított nyugodtan fordítá tekintetét az élénk arczra, melynek alsó részét fekete szakáll fedte el, s könnyedén megemelve kalapját, oly fejmozdulattal folytatta lassú és közönyös útját, mintha mondaná : „Téved ön, uram, nincs szerencsém önt ismerni.“ De az állítólagos ismerős nem engedett oly könnyen. „Mennykőbe mormogó fogai között — bizonyosan nem tévedek, ő nem nagyot változott — én igen; tíz évi tartózkodás Parisban egy orangutangot is kicsinosított volna.“ S ekkor, gyorsított léptekkel utólérve az „Alain“ -nek nevezett idegent, merészséggel és udvariassággal vegyes hangon és arczcal mondá : — Ezer bocsánat, uram, ha tévedek; de kétségkívül de Kerouec Alainhez, Rochebriant marquis fiához van szerencsém? — úgy van, uram, de ... . — De ön nem emlékszik többé reám, régi iskolatársára, Lemercier Frigyesre ? — Lehetséges-e? kiálta Alain oly szívességel és élénkséggel, mely egészen megváltoztatá arczkifejezését. — Kedves Frigyesem, kedves barátom, ez valóban szerencsés véletlen! Hát tebb Párisban vagy? — Persze, s te? Éppen most érkeztél, amint látom, — téve hozzá kissé gunyorosan, amint karját újonnan feltalált barátjáéba fűzve, ennek kabátja szabására tekintett. — Két hete, hogy itt vagyok, felesé Alain. — Hm, nyilván a régi Rochebriant palotában lakói. Tegnap mentem el előtte, bámulva széles homlokzatát s nem is sejtve, hogy lakója vagy. — Nem is lakom benne ; a palota nem enyém, atyám már néhány éve eladta. — Így? Reménylem, jó árt kapott érte; ezek a nagy paloták öt év óta háromszoros értékre emelkedtek. Hát atyád hogy van ? Még mindig az az előkelő grand seigneur? Tudod, csak egyszer láttam életemben, de sohasem fogom elfeledni mosolyát, amint style grand monarque szerint fejemet megveregette és tíz napoleon aranyat nyomott kezembe. — Atyám nincs többé, mondá Alain komolyan, — közel három éve, hogy meghalt. — Egek! bocsáss meg, ez igen fájón hatott rám. Hm, így hát te most Rochebriant marquis vagy. Nagy történelmi név, sokat ér a pénzpiaczon. Kevés ilyen név van már. Pompás egy épület az a te régi kastélyod, nemde ? — Pompás épület — nem, de tiszteletre méltó rom — igen. Rőm? annál jobb. Valamennyi bankár bolondul a romok után, — hisz oly kedves időtöltés az a kiépítés. Te bizonyosan kiépítteted a tiedet, ugye ? Majd elvezetlek én egy építészhez — a moyen-age a kis ujjában van. Drága — de lángész. A fiatal marquis mosolygott — mert mióta egy régi iskolatársára talált, meglátszott arczán, hogy tud mosolygni — de nem vidorán, s mondá: — Nincs szándékomban Rochebriantot újjá építeni. A falak szilárdak; hat század viharaival daczoltak ; eltartanak még mig élek s velem együtt családom is kihal. — Az ám ! Családod kihal, hogyisne! Megházasodol! Parlez-moi de ga jobb emberhez nem is fordulhattál volna. Nekem megvan Páris valamennyi gazdag örökösnőjének névsora orosz kordován-bőrbe kötve. Választhatsz húsz között. Hej, csak Rochebriant volnék! Átkozott dolog Lemerciernek lépni a világba. Deokrata vagyok, az természetes. Egy Lemercier helytelen állást foglalna el, ha nem az volna. De hagyjon csak reám valaki húsz hold földet, meg régi jogot a Kdea-hez s valami czimhez — a manóba is, nem lennék-e én,akkor aristokrata, s nem védelmezném-e rendemet? De most, hogy találkoztunk, kérlek, ebédeljünk együtt. Te persze egész hónapon át minden napra meg vagy valahová hiva. Egy újonnan Párisba érkezett Rochebriantot természetesen az egész Faubourg ünnepeli. — Nem, felesé Alain egyszerűen, nem vagyok meghiva ; ismeretségem köre sokkal korlátoltabb, semmint gondolod. — Annál jobb reám nézve. Szerencsére ma nem vagyok meghiva, ami nem gyakran történik, mert meglehetősen keresett ember vagyok a magam körében, mely, igaz, nem a Faubourghoz tartozik. Hol ebédeljünk? A „Trois Fréres“-ben? — A hol akarod. Én nem ismerek más evőtermet Párisban, mint egy nagyon közönségest, lakásom tőszomszédságában. — Igaz — hol lakói ? — Rue de l’Universités szám alatt. — Szép utcza, de mogorva. Ha nincs meg többé családi palotád, semmi okod továbbra is megmaradnod abban a múmiák múzeumában, a Faubourg St. Germainben; valamelyik újabb negyedbe kell költöznöd az elyséei mezők közelébe. Bizd rám, majd kerítek én számodra gyl lakást. Tudok egy nagyon olcsót, az ára - kélysége 500 napoleon-arany. Belekerül még két-háromezer frankodba a lakást tűri nem fényűzéssel bebútorozni. Bízz csak én reám. Három nap múlva meglesz minden A lovak! — Hármat nyereg alá, kettőt hint Azt is előkeritem. Holnap Kok Londonba lesz a mi emberünk. — Ne fáradj, édes Frigyesem. Sem sem hintót nem tartok; lakásomat sem vetem. Ezt mondva, Rochebriant kissé büszk egyenesedett. — A manóba, gondolá Lemercier, talá nem szegény a marquis ? Nem. Mindig azt hogy a Rochebriantok Bretagne leggazdagítékosai közé tartoznak. Nagyon valószínű faubourg-st.-germaini ártatlansága mellett it ismeri a világot, hogy tudja, miszerint mercier Frigyes, nem lehetek a legfőbb nő egyik tagjának pártfogója. Az ördögbe kellene hinnem; ha velem, régi iskolai szemben fensőbb tekintélyt akarna magát vetetni — akkor — akkor kihívnám. Éppen amint Lemercier ehhez az elhatározáshoz jutott, a marquis nyílt, komolyan ábrándos mosolylyal mondá: — Frigyesem, bocsáss meg, ha szives aját barátságtalanul látszom visszautasítani. Nel, vannak okaim, melyeket te helyeseli hogy oly életmódot folytassak Párisban, bizonynyal nem fogsz irigyelni. Azután, hogy a társalgást másfelé fordítsa, élénkégen folytatá: — De mily csodaszerű város ez a risunk! Jegyezd meg, hogy még sohasem Most két hete úgy tetszett, mintha az E valamely városába jöttem volna, ami gyobb benyomással volt reám, — sajnál és fájó érzéssel mondom — az nem a m Párisa, hanem az a Páris, melyet Buona — bocsánat, — melyet a császár varázst melyet örök időkre azonossá tett uraik Ami út Párisban, az gyakorol rám ben 2. A képviselőházban a szabadelvű párt kormánya által 1875. évi márcz. 3-án előadott programmot magáévá teszi s mindaddig, míg a kormány annak értelmében működik, azt hazafias készséggel támogatja. 3. A balpárt nevet nem lehetvén tovább fenntartani, erről lemond s elfogadja a szabadelvű párt nevezetet. A felolvasott határozatot a közgyűlés lelkes éljenzéssel elfogadta. Az éljenek elhangoztával hozatott aztán szinte a magyarra tüntetni akaró szélbali komédia, mely szánalmas mosolyt csalt mindenki ajkára. Ugyanis Oláh Károly dicső szellemének egyik örököse, sógora, Tóth Endre, a „Debreczen“ lap expeditora állott fel, s elvbarátai nevében kimondotta, hogy ő ezt a közös ügyes kormányt nem pártolja, és ellenzéket fog az ellen képezni, s felolvasott remegő hangon egy határozati javaslatot, melyben a baloldali párt által kimondatni kéri, hogy mi bizon nem indulunk Tisza Kálmán után, hanem leszünk nyakas oppositio, ha mindjárt utána vész is az ország. — Tóth Endrének, ki közül 10—12 hű elvtárs csoportosult, s éljenzett is, Molnár György felelt meg, harsány éljenzések közt hatalmasan, az a szerény habocska, mit Tóth Endre indítványának fuvallata felbádorított, oly szépen lesimult, hogy Tóth Endre szót kérvén, kijavította magát, hogy csak akkor fog ő ellenzék lenni akarni, ha az új kormány az előbbeni kormányok hibáiba esnek. — Jóna Dániel kimondotta, hogy azon esetben ő is és sok ezeren, kik ma a szabadelvű párt hívei — ellenzéket fognának képezni a kormány ellen, — de addig, míg látják, hogy a kormány szándéka jó és hazafias, inkább követik azt, mint hogy a szélballal vakon a falnak rohanjanak. Ekkor elnök, bár a határozat már ki volt mondva, nagyobb megnyugvás kedvéért még egyszer feltette a kérdést, hogy elfogadja-e a közgyűlés a pártválasztmány indítványát, s a szabadelvű párt nevében felszólította pártkülönbség nélkül a város összes polgárait az egyesülésre. Mire a szabadelvű párttá átalakulás egetverő éljenzések között len elfogadva. Aztán az elnökök és a választmány beadták lemondásukat, s a szabadelvű párt szervezkedő közgyűlésére jövő vasárnap d. e. 10 órára az új párt minden tagja meghivatott, s Molnár György a következő szavakkal oszlatta fel a gyűlést: „Debreczen városának ma a történelem könyvében egy nagy név jegyeztetik fel homlokára,amit hosszú éljenzés, s a szétoszlás követett. A román nemzeti congressus. (Egy erdélyrészi romántól.) Az erdélyrészi románság, Mahomed koporsójaként, ég és föld között lebeg; odáig mentünk már itt, hogy azt sem tudjuk, hol vegyük fel a dolgok fonalát. A román nép ügye nálunk Baritiu, dr. Batin, Macelariu és dr. Vancea kezébe van letéve; meg kell adni, hogy e férfiak egy időben valóban a nép vezéreiként tűntek fel. Egy időben Saguna és Suluti érsekek vitték a román ügyeket, ezeknek halála után a fennebbiek léptek a küzdtérre. S ha számbaveszszük az eredményeket, melyeket ezek producálhatnak ma, azon meggyőződésre jutunk, hogy e férfiak vezetése alatt a román nép soha biztos révpartra evezni nem fog. Baritiu és három társa befolyása folytán az erdélyi románság kimondotta a passivitást s ez által a népet a leghazafiatlanabb színben tüntették föl. E férfiak politikája a magyarok bizalmát merőben eljátszotta s az arról győzte meg a magyarokat, hogy a románokra számítani nem lehet, hogy a románok hazánk alkotmányát nem tisztelik, a hozott törvények előtt nem hajolnak meg. Ez mindenesetre nagy veszteség a románokra nézve. A passivitás kimondása óta az erdélyrészi románság semmit sem haladott, minden téren passiv maradott; ennek köszönhető a szembeötlő hátramaradás úgy a sociális, mint a politikai téren. Máskor kies Erdélyünk a tudományosság fáklyájául szolgált a románok előtt; ma már nem az, most már gyertyának sem tekinthető. A vezérférfiak visszavonultak szobáikba és a nép jajgatása onnan ki nem vonszolhatta őket. Csak a sajtó működött, de oly irányban, mely a románokra nézve ismét csak veszteségnek mondható. A sajtó nem a közügynek, hanem a magán, személyes érdekeknek szolgált. Privát ügyek tárgyaltattak nyilvánosan, a közügy rovására, így a románok között egyre terjedt az egyenetlenség és visszavonás; e privát veszekedéseket csak a magyarok ellen szórt rágalmak szakították néha félbe. Az ilyen eljárással maguk a népnevelők eljátszották tekintélyüket annyira, hogy a politikai adtusoknál a nép egyszer sem tartott velük. A sok flassív ellenállás a népet is corrumpálta, mert a papság a választásoknál a passivitást hirdették ugyan, de pénzért szívesen vitte híveit az urnához. A román népnek nálunk semminemű politikai meggyőződése nem volt, mert arra a merre hajtották, így van az jelenleg is. Ki van mondva ugyan a passivitás, de ezt maguk a vezérek sem tartották meg annyira, hogy itt-ott a választásoknál ők is tevékeny részt vettek. Ily körülmények közt ma nálunk nincs egy férfin, aki iránt a nép feltétlen bizalommal viseltessék, mert látta és sajnosan tapasztalta azt, hogy a kikürtölt népvezérek mindenre képesek, csak a nép bajainak orvoslására nem. Ez idő szerint az erdélyi részekben minden irány és czél nélkül haladunk, anélkül, hogy tudnék, hol lesz a megállapodás. Passivitást avagy aktivitást folytatunk-e ? Mind a két fogalom összezavarva, aktívak vagyunk a roszban és passivák a jóban, midőn erről volna szó. A fogalmak, elvek, követelések és kívánságok eme hacsában tengődik a román nép anélkül, hogy csak komoly szándékában volna valakinek a dolog kitisztázása. Akkor, a midőn minden ember vonakodik, a midőn mindenki szalad egyik vagy másik irányban segíteni az ország baján, mi románok nem igyekszünk állást foglalni, sopánkodunk zavart ügyeink nagy halmaza előtt. A kolozsvári román intelligentia e zavar oszlatására tett lépéseket, amidőn Gyula-Fehérvárra február 15-re congressust hirdetett. E congressus füstbe ment, mert a passivisták azt is meghiúsították, a congressus alakítása elébe több akadályt gördítvén. A congressus tehát elmaradt, egy jobb időre hihetőleg összehívják, amidőn a román népre semmi haszonnal nem fog járni. A congressus megtartása igen kívánatos volna már abból a szempontból is, mert a románság a passivitás ellen nyilatkozik, s remélhető, hogy az erdélyrészi románság helyrehozandja a hazafiságán ejtett csorbákat. E congressus képezi a vitatárgyat a román sajtóban. A felett veszekedünk, hogy e congressuson a nép miként legyen képviselve. Egyik formális képviselőválasztást sürget; a másik az összes románság részvételét engedné meg; a harmadik a papság s intelligentia által, választás nélkül képviseltetné a közvéleményt. E felett fog még hónapokig a veszekedés folyni, anélkül, hogy az eszmék tisztulnának, avagy valamiben megállapodás jönne létre. Ily rendszeretlen eljárás mellett a románok ügye marad a régi, zavart. Egyáltalában nem vagyok barátja annak, hogy a románság külön lepényt süssön magának, külön politikát űzzön, mert amíg egyrészről erre képtelen, másrészről érdekei nem annyira különválók, hogy azokat a magyarok érdekeivel összeegyeztetni ne lehessen. A román nép sem számra, sem értelmiségre nem olyan,hogy ponderáló politikát űzhessen, de mint mondom, különpolitika űzésére nem ad jogot egy népnek az, hogy nyelvre nézve a hazánkban vezérszerepet vivő magyaroktól különbözik. A románság hazánk egyik vagy másik alkotmányos pártjának zászlója alá mindig sorakozhatik a nélkül, hogy nemzeti érdekei ellen dolgoznék, vagy azokat ignorálná. Daczára annak, hogy a különpolitika üzésének barátja nem vagyok, tanácsosnak tartanám a congressus megtartását, hogy az eddig pengetett hazafias eszmék érvényre juthassanak s alkalma nyíljék a románságnak kinyilvánítani, hogy akkor, midőn a haza bajainak orvoslásáról van szó, a román népre az ország mindig számíthat. Tanácsosnak tartanám a román congressus mielőbbi megtartását azért is, hogy az eddigi rendszeretlenségnek eleje vétessék; hogy a passiv politika kimondása által a hazafiságon ejtett csorbák helyre hozassanak; hogy megmutassa a román nép az ország népeinek, hogy reá számíthatni mindig, hogy a hazaszeretet kebelében épp úgy lángol, mint más népek kebelében. A kolozsvári intelligencia kiadott felhívása után méltán várhatjuk az elmondottak érvényesülését ; e felhívás annyira szabadelvű és annyira hazafias, hogy kételkednünk nem szabad az eredmények felett, különösen, ha tekintjük az általános lelkesedést, melylyel az a románok között fogadtatott. Az erdélyrészi románság az ország előtt rész szinben áll; alkotmányellenes törekvései egypár vezetőnek erőszakolták reá e szint a népre. Ideje volna más színben tűnni fel, eloszlatni a fennálló kételyeket. Az erdélyrészi románság nagy része a szabadelvű párt programmját fogadta el, számba nem vehető a kisebbség, mely a külön nemzeti Programm megalkotását sürgeti. Helyes volna, ha a nép e meggyőződésének kifejezést adna nyilvánosan is. Bizonyára a magyarok becsülését és bizalmát nyernék meg. Ez az, amire népünk anynyira vágyik, de a vezetők fonák politikája mellett azt soha el nem érhette. A kolozsvári román intelligentia feladata, kezébe venni a vezérszerepet, s a gordiusi csomót kettévágni. Ismerve ezen intelligentia ragaszkodását a román néphez s önzetlen hazafiságát, nem enged kételyt, hogy kötelességét teljesíteni fogja. Tegyünk valamit már; mutassuk meg, hogy mi is szeretjük a hazát s bajain mi is sietünk segíteni. Hogy a románok tartsanak-e vagy sem faji congressust, az olyan kérdés, amelyre feleletet adni egyenesen őket illeti. De hogy tenniök kell valamit, hogy a gyakorlati politika terére lépve megszüntessék az elterjedt véleményt, miszerint kifelé gravitáló eljárást követnek vezéreik, az iránt tőlünk is elfogadhatnak egy tanácsot. És e tanács az, hogy akár lesz congressusuk, akár nem, román nyelvű polgártársaink ne hagyjanak magukra oorogáltatni senki által, bármiféle testületi csatlakozást akármelyik párthoz is. Csatlakozzanak egyénileg — mint a magyarok — meggyőződésük és hajlamaik szerint, a „szabadelvű párthoz“, vagy a „jobboldali ellenzékhez“ vagy — akinek gusztusa — a „szélsőbalhoz“ , csak attól őrizkedjenek, hogy politikai magatartásuk corporationális jelszóra mozogjon, akár ide akár oda, mert ezzel nem szolgálnák sem közös hazánk ügyét, sem az ezzel öszszetérhető speciális anyagi és szellemi érdekeiket. Szerkesztő: Szabadka, márcz. 29 én 1875. *) Köztudomású, hogy az itteni „Deák párt“, egész zömével a „szabadelvű párt“ álláspontját fogadván el magáénak, kijelentette, hogy mint ilyen a fusionált kormányt hazafisága egész erejével fogja támogatni. Az is köztudomású, hogy egy héttagú bizottságot megválasztván, az első lépést az itteni pártok kiegyeztetése és egyesülésére nézve megtette. Azonban e napig mégsem vagyunk azon helyzetben, hogy tényeket bírnánk registrálni. A balpárt mint ilyen, párthíveinek csaknem utolsóig tett megjelenése mellett — baloldali pártértekezletét mai nap tartotta meg. Annyiról — magántag — vagyunk értesítve, hogy a „f u s iót“ nem perkorreskálja. Választott is volna egy 60 tagból —azaz hatvan tagból álló központi bizottságot, melynek feladata leend a pártok közötti kiegyezést közvetítni. Arról is hallottunk, hogy az újabban alakulandó „pártnak“ programmja a kérdések részleteiben fogna megállapíttatni. Mindez azonban ez ideig nincsen kezünknél. Amenynyiben meg lesz, legott felküldjük. De mégis van egy adtus, melyről az olvasó közönséget és a t. lapszerkesztőséget bírjuk értesítni. Értjük a „balpárt“ ünnepélyes nyilatkozatát, melyet egész terjedelmében ide mellékelünk. Az ünnepélyes nyilatkozat így hangzik: „A szabadkai baloldal, mint közjogi ellenzéki párt, szemben azokkal, kik az 1867-iki kiegyezkedést, illetőleg államjogi alapot jelen alakjában változatlanul fentartani s azt, mint ilyent, a magyar állam egyedüli és kizárólagos létfeltétele gyanánt állandósítani és megörökitni törekszenek, politikai hitvallásához hiven, ellenzéki állást foglal el. Azonban, másrészt: szemben a jelen aggasztó és mostoha állapottal, mely a hazát anyagi végromlással fenyegeti; szemben a közerkölcstelenség veszélyes áramlatával, mely a nemzet hitelét és történelmi jó hírnevét egyaránt koczkáztatja ; szemben a társadalmi élet szomorú helyzetével, hol a felkorbácsolt pártszenvedély még a családi kör házi tűzhelyén is máglyát emel áldozatainak. — És mindenek felett: szemben a közérdek parancsszavával, mely fenhangon követeli minden egyes honpolgártól, pártárnyalat-, vallás- és nemzetiségi különbség nélkül, az együttes és vállvetett közreműködést a haza megmentésére , határozatilag kijelenti, hogy felhagyván — ez idő szerint — a közjogi kérdés vitatásával, az országos „szabadelvű párt“ zászlója alatt, a jelenlegi kormányt hazafius törekvésében őszintén és bizalommal támogatni erkölcsi kötelességének tartja. Kelt Szabadkán, 1875-ik évi márczius hó 29-én tartott baloldali pártértekezletünkből. A központi bizottság:“ A fentebbi nyilatkozatnak iránya, szövege, diplomatikai kétértelműsége miként és mennyire fogja a t. szerkesztőséget kielégíteni ? Nem tudjuk. Annyit azonban írhatunk magunkról, hogy helyi viszonyaink között, a várva-várt „fusió“ létesülhetésére nézve, aggasztóan csüggesztő hatásnak lett az megítélve. Meglehet, hogy hibásan. Az sem lehetetlen, hogy a „múlt idők“ emléke tesz bennünket elfogulttá. Ily körülmények között tán legjobban meg fogjuk közelíteni az igazságot, ha mások — egy teljesen elfogulatlan közbeszólónak fogjuk ítéletét bevárni. Erre az „Ellenőr“. lapszerkesztőségénél alig lehetne valaki illetékes. És én megvallom, hogy midőn a levelezői tisztet e czélból elvállaltam, magam meggyőződésén kívül még inkább az itthelyi közönség tekintélyesbjei óhajban kifejezett kérelmének hódoltam. Nagyon örülnénk rajta, ha az eszmék tiszt) Egy másik levelet is vettünk hasonló tartalommal, de kimeríti tárgyát egy is. Szerk. A szabadkai baloldal „ünnepélyes nyilatkozata“ sajátságos okmány ugyan, amennyiben nyilvánítja egy részről, hogy „ellenzéki állást foglal el,* más részről pedig „határozatilag kijelenti/ hogy „felhagyva ez idő szerint a közjogi kérdés vitatásával, az országos szabadelvű pár zászlója alatt, a jelenlegi kormányt hazafias törekvésében őszintén és bizalommal támogatni erkölcs kötelességének tartja , hanem ezen sajátságosság mellett is a helyes pártalakulás terére lépett. S ez a fődolog. A többit az időre kell bízni. Ké nagy pártnak, melyek hét éven át szenvedélyes harczban állottak szemközt, isteni tulajdonokkal kellene hinni, hogy egyesülésük üdvös perezébe ne forduljon elő semmi emberi gyarlóság s a kibékülésbe ne vegyüljön legkisebb utalás is a múltnak küzdelmeire. Nem kell e miatt aggódni. A egybeolvadás menetére nem lesz annak semmi befolyása. Történik időszerűtlen okoskodás az egyesü két párt közül minden iknek részéről — h egy hol más dologban — s bizony eleget hallgatunk el mi is azon visszatekintésekbe melyekkel a volt jobboldal fővárosi legtekintélyesebb közlönyei fűszerezték a szabadelv párthoz csatlakozásuk édes-keserű nyilatkozatát; de a ki komolyan óhajtja a két nagy pá egybeolvadását mint a haza előmenetelének előfeltétlét, az túlteszi magát az aprólékos nehézségeket mosolyog a sajátságos eljárások felett, aká melyik félnek ötletei gyanánt merüljenek is ezekel a nagyszerű tény hatalmas fejlődésén! utján. Szerkesztő. * * * lárása által — azon akadályok elhárítását, melyek útjában a fajiót Dálunk fenyegetik: a igen t. szerkesztőség hazafias értelme és buzgó jó akaratának bírnánk köszönni. r. 1. * * * Budapest, márcz. 30. 1875. Wahl úrtól, az alföldi vasút igazgatójától, „Ellenőr“ 87. számában megjelent felszólalási egy tételének helyreigazításául, személyes érttkezés folytán azon felvilágosítást nyertem, hol ő azon időtájban, midőn Elszászt az esemény hatalma a franczia államtól elszakasztotta, kérek folytán a magyar államban polgári jogot nyerint ezen ország állampolgára az állam nyelvén elsajátítását még a felsőbb rendelet kibocsátó előtt törekvése czélpontjául tűzte ki , s czélja érésében annyira haladt, hogy feladatát e tektetben is nehézség nélkül képes megoldani; tovább hogy törekvése nemcsak oda terjed, miszerint vezetése alatti vállalatnál a kormány rendeletes foganatot szerezzen, hanem, mint a magyar áll polgára, a nemzeti szellem gyarapodására is is óhajt. Ehhez képest módosulást szenved felszólalás annyiban, amennyiben a tisztelt igazgató úr ily szellemű nyilatkozata után, minden bizony, azon nem nagyszámú idegen származású vas tisztviselők sorába fogja a hazai közönség százait, akiknek a hazai közlekedési ügy terén azeti irányban érvényesíteni óhajtott szakértői szíves örömmel üdvözli. A minő örömmel teszem ezen helyreigazit éppen oly őszinte köszönettel fogadom Wab azon szíves ígéretét, hogy az előtte eddig telj ismeretlen visegrádi garázdálkodásnak, a veze alatt álló vasútnál alkalmazott fő-főtényezője múltra nézve kérdőre vonja ; a jövőre nézve , ildomosabb s helyzetéhez illőbb viseletre szokt, megjegyezvén egyébiránt, hogy ama magyar tától iszonyodó, a magyart egyátalában nem szik a magyar praepotentia megfékezésére töri egyéniség nem Elszászból került, hanem Béc Magyarországra származott szülőknek, hazánk rületén született, s itt növekedett gyermeke. Adjon az isten neki több ragaszkodást országhoz, melyben született, és a melynekdalmait élvezi. Kerekes Józsi KÜLFÖLD. — Márczius 31-én. — Olaszország. (A senatus és a viselőház. Garibaldi terve) A ka kötelezettségre vonatkozó törvényjavaslat aligha összeütközés nem lesz a senatus és a viselőház között. A senatus elfogadta a hat miniszter javaslatát, mely szerint a papok a kénytesi évet megfizetik s azután a második tályba soroztatnak, azaz háború esetére ha káplánok lesznek és a kórházakban hete ápolnak. A képviselőház pedig Crispi indítván elvetett mindennemű kiváltságot. A vatiáis szörnyű felháborodást idézett elő Crispi iiányának elfogadása, s a praelatusok a végét jósolják belőle. A törvény vissza a senatus elé, mely megmarad első hata mellett, a képviselőház meg szintén akar engedni. — Garibaldi terveinek hezvitelére az angolok és amerikaiak ré mellett országos „Garibaldi-kölcsön“-t szándék felvenni, mely 100 millió arany lírára !