Ellenőr, 1880. január (12. évfolyam, 1-53. szám)
1880-01-02 / 1. szám
lUUlJtAllyl U£i jjiyjJlllUJ JL • ouauiuuvA «■■■■appBMWWBWBIBajMp^PMMMIgpw^nfmiwriwriaaacxgR'iaaocaargwyapwmi um in^—■«I—»— jjljjuu^vi nuuuwujuua urc^ nci nivaiu ucujci ucuna Aiduvaujtt, e a luneucmu imneuiat uiuu&as* uvumi lanaiuii meg rmuapesteu a 11-iü urszaguB hí.párt. A mi ellenzékünknek nem volt veszteni valója, de nyert-e valamit? Ausztria csehül volt az idén. Cseh egyezkedéssel és kormányválsággal kezdette az évet és az újévbe is azokkal lép. Sok vajúdás után febr. 13-kán nevezték ki Stremayr ideiglenes kabinetjét. Taaffe gróf az örökös mint belügyminiszter foglalt benne helyet, hogy a maga ínye szerint való képviselőházat választathasson. Júliusban teljesedtek Taaffe gróf reményei, mert autonomista többséget választottak a lajtántúli kerületek. E sikerért azzal jutalmazták meg őt, hogy aug. 14-én ő reá bízták, hogy kormányozzon e furcsa többség segélyével. Mindeddig azonban semmit sem tudott végezni, de őt azért nem lehet kárhoztatni. Ő azt hitte csak, hogy a cseh kérdés már megérett. Németországban új politikát avatott föl Bismarck herczeg. Bismarck külügyi politikája, mióta állást foglalt Oroszországgal szemben, ellenkezik a poroszok százados múltjával. A kereskedelmi politika terén érvényesített nézeteivel pedig valóságos forradalmat idézett elő a német kancellár az európai nemzetek viszonyaiban. Most már egyetlen állam sem köt állandó kereskedelmi szerződést. A kereskedelmi viszonyok is oly bizonytalanok és ingadozók, mint az európai hatalmak politikája. Monarchiánk a jó egyetértés révén is csak hat hónapi szerződést tudott kötni a német birodalommal. Épen ily szokatlan látványt nyújt Bismarck herczeg belügyi politikája is. A faképnél hagyta a liberálisokat, szövetkezett a centrummal, biztatta a klerikálisokat. Bizonyára csak politikából. Számtalanszor hirdették már, hogy küszöbön áll a szentszék és a német kormány kiegyezése, de a klerikálisok mindeddig nem kapták meg azokat az engedményeket, amelyeket várnak. Francziaországra, Elzászra, a katholikus németekre, az oroszok hűtlenségére és nihilistáira való tekintetből a legutóbbi időben adott ugyan a német kormány némi engedményeket az egyháznak, de csak azért, hogy neveltesse a népet, ne szaporítsa ellenségeit. Különben pedig most is oly mereven tartja Bismarck herczeg a kormány rádját mint eddig. A német birodalomban az ő esze szerint kell gondolkoznia és cselekednie mindenkinek. A gasteini és bécsi találkozásoknak fontos eredménye volt monarchiánkra nézve, de Bismarck herczeg sem önzetlenül ment Bécsbe. Neki szabad kézre volt szüksége otthon, Kelet és Nyugat felé. De ezenkívül is megtett mindent, hogy biztosítsa Németország békéjét. A franczia államférfiakkal szemben kifogyhatlanul hirdette békeszeretetét, Vilmos császárt elküldte augusztus hóban Alexandrovóba, Manteuffel tábornagyot pedig Pétervárra. Mindez arra vall, hogy akárminő rész is Németország és Oroszország közt a viszony, Bismarck herczeg mindent el fog követni, hogy másvalakit küldjön a pánszlávok megalázására. Bismarck hírlapjai folyton emlegetik Oroszország gyöngeségeit, mert meg akarják törni az orosz védvámos politikát. E hírlapokban állandó rovatot képez a Nyemen folyó hajózása és a németorosz határforgalom. Németország anyagi előnyök biztosítása czéljából halogatja most is Románia függetlenségének elismerését. A birodalmi gyűlés fenyítő hatalmáról törvényt hozatott Bismarck herczeg, de Elzásznak majdnem különb alkotmányt adatott, mint aminőt Németország élvez. Ezekből következtetve röviden azt mondhatjuk Bismarck politikájáról, hogy békében akar élni, otthon korlátlan úr akar lenni, és minél többet akar bevenni a vámon. Francziaország következetesen haladt azon az úton, melyet tavaly megkezdett. A Broglie- Fourtou cabinet idejében túlnyomó többségben republicánusokat küldött az ország a képviselőházba. Ez év jan. 5-kén megújították a senatus egy harmadát. A republicanus senatorok száma ötvenhéttel szaporodott ez alkalommal. A parliament rögtön követelte a hivatalok purificátióját, a meg nem bízható katonai parancsnokok elmozdítását, a congregációk megzabolázását. Mac Mahon nem akart engedni a parancsnokságok ügyében, és jan. 30-kan lemondott. A köztársaság elnökét febr. 2-án a Dufaure-cabinet is követte és Waddington alakított cabinetet. Az idén két ízben gyűlt össze a franczia congressus, midőn Grévyt a köztársaság elnökévé választotta és midőn kimondotta, hogy Versaillesból Párisba költözködjék át a parliament. Megjegyezzük, hogy mind a két ízben dicséretes renddel működött. Waddington kormánya iparkodott eleget tenni a képviselőház köztársasági többsége követeléseinek. Közoktatási törvényt hozott, igen sok bonapartista és legitimista hivatalnokot bocsátott el, több ezer communardnak kegyelmet adott. De mindez nem elégítette ki a republicanusokat. Ők radicálisabb rendszabályokat sürgettek. Már most várnunk kell, hogy miképen fognak megegyezni a legutóbbi napokban megalakult és valamivel radicálisabb kabinettel. Francziaország külügyi politikájáról nem mondhatunk sokat. Waddington nem sokat zavarta az európai diplomatákat, egyetlen büszkeségét abba helyezte, hogy siettesse a görög-török határ rendezését, de ebben sem volt sok szerencséje. Lehetséges, hogy ebben a francziák és angolok vetélkedésének nem kis része volt. Erről nem sokat beszélt a világ, de az bizonyos, hogy Anglia és Francziaország féltik egymástól keleti érdekeiket. Waddington és Salisbury találkoztak ugyan Dieppében, de alkudozásuknak kevés eredménye látszott. Anglia ellenben mindenütt ott volt, ahol politikáról volt szó, Európában, Ázsiában és Afrikában egyaránt. Ez év elején hadihajóival őriztette a Bosporust, ügynökeivel járatta az egész török birodalmat, hadakozott az afgánok és a zuluk ellen. A zulu háborút, mint mondják szerencsésen befejezte, Sekukuni várát, a legutolsó makranczos zulu főnök menedékét is bevette. Pedig több ízben okuk volt az angoloknak dicsőségük féltésére. Február 27- én a Tugela folyó mellett kemény lecskét kaptak a zuluktól, amelynek következményeit sok ideig siütették. Pearsont áprilisig tartották Ekoweban körülzárolva a vademberek. Ulundit Cetewayo városátaugusztusban foglalták el, Cetewayot pedig a hó végén kerítették kézre az angolok. Afganisztánba is az év elején nyomultak be az angolok. Az angolok első győzedelmeinek hírére elhomályosodott Sir Ali emir csillaga. Febr. 3-án polgárháború ütött ki Kabulban és az emir menekült az orosz határ felé és febr. 21-kén meghalt. Az angolok még Sir Ali életében febr. 11-kén emelték trónra Jakab kánt. Azonban ezzel sem voltak szerencsések. Augusztus végén kivonultak Afganisztánból az angolok, miután a gundamuki szerződésben megállapították a tudományos határt, de csakhamar vissza kellett térniök. Cavagnari angol követet szept. 3-kán megölték az afgán katonák. Abban az időben azt híresztelték, hogy hátralékos zsoldjuk miatt lázadt föl néhány ezred, de az utóbbi időben állítólag több bizonyítékot találtak az angolok, hogy Jakub kán tevékeny részt vett a lázadás szervezésében. Okt. 12-kén bevonult Roberts tábornok Kabulba, hogy megfenyítse a gyilkosokat. Már az angolok is azt hitték, hogy lecsendesítették az afgánokat és az ország viszonyainak rendezésébe fogtak, midőn nagy csoportokban kezdtek gyülekezni az afgánok, kiszorították Roberts tábornokot Kabulból és a sherpuri sánczok közé zárták. A legutóbbi napokban érkezett hírek szerint ez intermezzonak is véget vetettek az angolok és ismét bevonultak Kabulba, említjük föl. November elején nagy erélylyel követelte Salisbury a portától Ázsiában a reformok végrehajtását és nagyobb nyomatékosság kedvéért, a Máltában állomásozó flottának is készültségi parancsot adott. Az eredmény az lett, hogy a porta késznek nyilatkozott a kívánság teljesítésére, e hajlandóságnak azonban mindeddig csak annyi látszatja van, hogy most Baker pasa Kis-Ázsiában a helyszínen gyűjti az adatokat annak bebizonyítására, hogy mily nagy szüksége lenne Törökországnak a reformokra. Layard másik követelésével, hogy bocsáttassák szabadon a bibliás ulema, a napokban foglalkoztunk. Oroszország czíme alatt elmondjuk, hogy ápr. 14-kén Szolovjeff revolver-lövésekkel üdvözölte a czárt, decz. 1-jén pedig eddig ismeretlen nihilisták akarták a levegőbe röpíteni a czárt. Ebben az esztendőben történt a Krapotkin és Drentelen tábornokok ellen intézett attentátum is. Ebben az esztendőben égett hamuvá számtalan oroszországi város és ebben az esztendőben végeztek ki és deportáltak több ezer nihilistát. Volt idő, mikor azt hirdették az orosz hivatalosak, hogy elfogytak a nihilisták, de bizony ők pihentek vagy várakoztak csak. Oroszország czíme alatt továbbá szakadatlan cselszövényt igtathatnánk ide. A muszkák az egész évben következetesek maradtak. Izgattak Európában mindenütt a Balkán-félszigeten, izgatták Francziaországot, cseleket szőttek Persiában és egész Közép- Ázsiában. Legújabban azt híresztelik magukról, hogy meg fognak javulni, eddig azonban még a saját lapjaik sem adnak hitelt ennek a képmutatásnak. Mi legalább meg vagyunk győződve, hogy a muszka az uj esztendőben is muszka marad. A magyar irodalom 1879-ben Gondjainknak egyik főtárgya az egész éven át az irodalom ügye lévén, iparkodtunk olvasóinkat minden jelentékeny irodalmi mozzanatról tájékoztatni. E törekvésünk azonban nem teszi feleslegessé, hogy az eltűnő év utolsó napján legalább rövid szemlét ne tartsunk azon jelenségek felett, melyekben szellemi életünk a legjellemzőbben tükröződik le. A lefolyt évet egyáltalában nem számíthatjuk az irodalmi szempontból meddő évek közé. Ha egyéb nevezetes dolog nem történt volna is ez évben, mint hogy a kor terhe alatt roskadozó nagy költő, Arany János egy fiatal szellem őserejével szólalt meg, s ejtő ámulatba a nemzetet „Toldi szerelmé“-vel, már ez a tény is emlékezetessé tenné 1879-et szellemi életünk történetében. De költészetünk mezeje különben sem volt terméketlen. Jókai geniusa ez évben is meghozta tributumát a nemzeti szellem kincstárába: a „Szabadság a hó alatt“ és a „Rab Ráby“ czímü regényekkel gazdagította irodalmunkat s szaporította koszorúit. Mellette méltó figyelmet gerjesztett Beksics Gusztáv „Barna Arthur“ czimü regényével, mely Jules Verne modorában a tudományt vitte bele a költészetbe, továbbá Szokoly Viktor „Czinczyék és Czinczárék“ czimü kedélyes hangú egérregényével, Véka L. (Vajkay) „Új idők, avult emberek“ czimü regényével, Endrődi Sándor „Másodvirágzás“ czimü elbeszélésével; néhány novella-gyűjtemény, különösen Beöthy Zsolt és Kisfaludy Atala „Rajzai“ hasonlóképen az elbeszélő költés gyarapodását jelölik. A verses költésben Arany legújabb nagy művén kívül kevesebb jelentékeny merült fel. Néhány kezdő próbálgatta szárnyát több-kevesebb sikerrel ; érdemesebb gyűjteményeket Szabó Endre, Kisfaludy Atala és Jakab Ödön adtak. Reményre jogosít Bu 11 a János „Don Juan“-ja, melyből a Petőfi-társaság deczemberi ülésén hallőttünk mutatványt. Ez évben jelentek meg Obernyik K. és Madách Imre összes művei, amazok Ferenczy József, ezek Gyulai Pál által kiadva; továbbá az Abafi Lajos szerkesztésében megjelenő nemzeti könyvtárban kaptuk Kazinczy F., Vitkovits M. és Kármán József műveinek teljes kiadását, melyekre oly rég óta várakoztunk. A műfordítás terén legnevezetesebb Csiky Gergely „ Sophokles “-e, melyben irodalmunknak nagy nyereségét üdvözöljük. A műfordítás másik mestere Szász Károly Dániélról adott több részletet. Dicséretes próbáját adtaa műfordításnak Ábrányi Emil Byron „Don Juan“-ja első énekének magyarításával. Ez évben fejezte be Arany János is Aristophanes komédiáinak fordítását, mely díszére fog válni irodalmunknak. Eredeti drámairodalmunk számra nézve ugyan elég terméket hozott, de alig egy-két darab aratott csak múló sikert is. Az akadémiai drámai pályázatok meddők maradtak. A Karácsonyi-díj ki sem adatott, a Teleki-féle pedig csak ama bizonyos pont alkalmazásával. Csiky Gergely nem is nyújtotta be a színházhoz nyertes művét, a „Bizalmatlanét. A nemzeti színház padján előadott új darabok között jelentősebb Szigeti „Nagyralátó“-ja és Bartók Lajos „A legszebbje. Mindeniknek inkább részletei sikerültek. Feljegyezzük, hogy Vörösmarty „Csongor és Tünde“ ez. drámája most került először színre s a közönség nagyon jól fogadta. A népszínház több eredeti népszínművet mutatott be. Ilyenek: „Az ördög bibliája“ Pap Miklóstól, „A bácskai reservisták“ Varga Jánostól, „Ágnes asszony,“ „Kósza Jutka“ Lukácsi Sándortól, „Nótás Kata“ Győry Vilmostól. Az utóbbi tartja magát, a többi hamar leszorult a színpadról. A széptudományok körében jelentékeny mű Greguss Ágost „Shakspere“-je, melyet a Karácsonyi-dijért, az akadémia megbizásából készített. Nagybecsű Arany János prózai dolgozatainak gyűjteménye, melyet az akadémia szintén ez évben adott ki, továbbá Gyulai Pál „Emlékbeszédei,“ Neményi Ambrus „Kortörténelmi rajzok“ czímű munkája, mely utóbbiakról annak idején bővebben emlékeztünk meg. Az aesthetikát különben csak a folyóiratok és lapok kritikai rovatai képviselték. Örvendetes jelenség, hogy íróink buzgólkodnak az irodalmi monographiák készítésében. Több jeles író munkássága tétetett alapos tanulmány és bírálat tárgyává, az irodalomtörténet számos adata igazíttatott helyre, és pótoltatott, s általában a magyar művelődés történetének anyaga, részlete, kérdések keretében feldolgozva jelentékenyen megszaporodott. E tekintetben kiváló érdemeket szereztek a Budapesti Szemle, Havi Szemle (szerk. Bodnár Zs.) Koszorú (A Petőfi-társaság lapja) Figyelő (szerk. Abafi Lajos). Az önálló nyelv- és irodalomtörténeti művek közöl kiemelkedik dr. Bánóczy I. „Révai élete és művei“ cz. pályakoszorús munkája. Legközelebb állván a szépirodalomhoz a memoire-irodalom, felemlítjük itt, hogy e szakban kiválóan érdekes műveket hozott ez év. Ilyenek: „Déryné naplója,“ melyet a Kisfaludy-társaság adott ki Tors Kálmán szerkesztése szerint, Pulszky Ferencz „Életem és korom“ czímű emlékirata, Wirkner Lajos egykori udvari tanácsos „Élményei“ és gróf Teleki Sándor „Élményei“, mely utóbbiak a Petőfi-társaság kiadásába jelentek meg. A tudományos irodalom is jelentékenyen gyarapodott. Első helyen kell említenünk a történelmit, mely számos hivatott munkást foglalkoztatott. Ez évben jelent meg Salamon Ferencztől Budapest történetének első kötete, Fraknói Vilmostól „A szegszárdi apátság története“, dr. Marczali Henriktől „A magyar történeti kútfők az Árpádok korában“ cz. pályakoszorús mű. Ezenkívül főkép a m. t.okasága érdemelnek különös elismerést. A világtörténelem is vett némi lendületet néhány kézikönyv és fordítás által. Jelentékenyebb vállalat volt Sebestyén Gyula világtörténelme, melyet a szerző a műveit közönség szükségeihez alkalmazva, nagy gonddal dolgozott, de a részvétlenség miatt csakhamar elakadt. Szerencsésebb volt dr. Ribáry F. világtörténelme, melyből egy nagy kötet már elkészült. A tudomány egyes ágainak művelésében, tudományos ismeretek terjesztésében főkép társaságok fáradoznak, melyeknek szakfolyóiratai és önálló kiadványai jelölik ez irányban a haladást. Mindenekelőtt a tudományos akadémia munkásságára kell utalnunk a tudományok mindenik ágában. A könyvkiadó vállalatban ez évben is több külföldi jeles művet bocsátott közre. Az Akadémia aegise alatt jelenik meg a magyar és idegen nyelvészetre nézve oly fontos két folyóirat, a „Magyar Nyelvőr“ Szarvas Gábor és a „Philologiai Közlöny“ P. Thewrewk Emil és Heinrich G. szerkesztése alatt. A lefolyt évben mindenik folyóirat derekasan megfelelt feladatának. Extensive és intensive nagy sikerrel működött a Természettudományi Társulat. E derék társaság folyóiratán kívül kiadta a „Népszerű term.tud. előadások gyűjteményeiben hat tudósunk korszerű értekezését, könyvkiadó vállalatában E. Reclus „A föld“ czímű nagy munkájának első kötetét (ford. Király Pál és Révész Samu), s a következő nagyobb monographiákat: Hermann Ottótól: „Magyarország pókfaunája“ (III. kötet), Búza Jánostól: „Kultivált növényeink betegségei“, Hidegh Kálmántól: „Magyar fakóérczek chemiai elemzése“. A természettudományok művelésében fáradozott még sikeresen a Hermann Ottó szerkesztésében megjelenő „Természetrajzi füzetek“ is. Sok becses adalékot szolgáltattak még a tudománynak a „Földrajzi közlemények“ (szerk. Berecz Antal) s egyéb tud. társaságaink folyóiratai. Általában constatálhatjuk, hogy tudományos mozgalmaink elevenségével arányban áll a búvárkodás alapossága, s ha nem tudunk is egyes szakokban korszakot alkotó műveket felmutatni, a magunk túlbecsülése nélkül mondhatjuk, hogy komolyan s nem eredmény nélkül igyekeztünk lépést tartani a műveit külfölddel. Közgazdaságunk 1879-ben A búcsúzó év nem épen kedvező közgazdasági képet tüntet fel. Pedig nagy reményeket csatoltunk hozzá s nem ok nélkül. Politikai láthatárunk tiszta volt. Bírtuk a tartós béke előfeltételeit s biztosítékait. A keleten a berlini szerződés által alkotott új államalakulatok mindinkább megszilárdulni kezdettek. S egy lépéssel közelebb leszünk azon édes reményünk teljesüléséhez, hogy monarchiánk s kelettel való közgazdasági viszonyaiban is el fogja foglalni azt a domináló állást, melyet a politikai téren már kivívott s melyre különben helyzeténél fogva is elsősorban hivatva van. Nemkülönben kedvező helyzetet biztosított számunkra a monarchia másik felével végre-valahára létrejött kiegyezés, melynek megkötése ugyan jól beesett az elmúlt évbe, de melynek hatásait, nagyon természetszerűleg, csak ez évben érezhettük. Hogy a csöndes munkálkodásra nélkülözhetlen s hosszúnak ígérkező béke kívülről s belülről a lefolyt évben alig-alig hozta magával közgazdaságunk javulását, vagy örvendetes emelkedését Nagyon egyoldalúak lennénk, ha annak okait a speciális hazai viszonyokon kívül az európai közgazdasági állapotokban is nem keresnek, úgy egyik, mint másik nem időleges. Chronicus baj mind a kettő. Nem is említjük fel azokat, de csak hozzácsatolhatjuk, hogy mindezeken felül még oly mérvben súlyosodtak reánk az elemi csapások is, hogy évek kellenek, míg ez egy évnek évtizedek alatt létrehozott alkotásokban okozott kárait helyrehozhatjuk. De ha mindezt egybe is foglalva nem kapjuk a legmegnyugtatóbb képet, lehetetlen be nem vallanunk, hogy a lefolyt év közgazdasági mozgalmai számos oly momentumot tartalmaznak, melyek ha nem is kizárólag nemzetgazdasági emelkedésünk bizonyítékául szolgálnak, de egy későbbi emelkedésnek részint örvendetes előjeleit, részint biztos előfeltételeit képezik. Ez év kedvezőtlen közgazdasági eredményének előidézésében mindenesetre fő része volt a rossz gabonatermésnek. A búza- és rozs-aratás határozottan rossz volt, habár itt-ott a középszerűnél is jobb termést kaptunk. Ugyanez áll az árpáról is, míg a zabtermés a középszerűnél jobban eresztett. Átalában a termésminőség szerencsére jobb arányt mutat, mint annak mennyisége. Kedvezőbb volt bortermelésünk. Ez általában felüláll a jó középszerűnél s itt ez alkalommal nem hagyhatjuk megemlítés nélkül egyrészről azon örvendetes mozgalmat, mely borászati ügyünk emelése érdekében megindult, de másrészről azt sem, hogy szőlészetünket a phylloxera terjedése következtében mind nagyobb veszély fenyegeti s hogy borkivitelünk az utóbbi időkben egy kis esést mutat. Az említett örvendetes mozgalmat, ha nem is mondhatjuk, hogy egyáltaljában, de mindenesetre az ez évben fővárosunkban megtartott ampelographiai congressusnak is köszönhetjük. Ez volt általában az indító ok, hogy hazánk e nagy természeti kincsének minél nagyobb mérvű kiaknázhatására nagyobb gondot és figyelmet kezdettünk fordítani. A kormány Miklós Gyula képviselőt kinevezte kormánybiztosul, ki aztán beutazta az ország fontosabb bortermő vidékeit; értekezletre hívta össze a termelőket; tanácskozott velük azon módokról és eszközökről, melyekkel e termelési ág felvirágoztatását elő lehet idézni s emelni borkivitelünket. A phylloxera által okozható bajok elhárítására is igyekeznek megtenni mindent. A kormány e kérdés megvitatására enquetet is hivott egybe s az ország a phylloxera behurczoltatásának megakadályozása végett nemzetközi szerződést kötött. Erdőügyünk is köszönhet valamit az elmúlt évnek, őstermelésünk ez eddig mostohán hagyott ágára is kiterjesztette a törvényhozás figyelmét. Meg lett alkotva az új erdőtörvény, melyet ha oly erélyesen fognak végrehajtani, mint amilyen erélyes intézkedéseket tartalmaz, e termelési ágban is kedvező fellendülést remélhetünk. Állattenyésztésünk még mindig a régi mederben halad. A járványok, ha nem is oly nagy mérvben, mint a megelőző évben, az idén is sok kárt okoztak, de szerencsések voltunk, hogy a marhavész, mely déli s délnyugati határainkon pusztított, nem hurczoltatott be hozzánk. Kedvezőbb jelenségekkel találkozunk az ipar terén. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azon kóros állapot, melyben hazai iparunk sínylődött, megszűnt volna, hanem azt, hogy e téren is oly tevékenységgel találkozunk, mely szebb jövőt hagy remélnünk. Hogy iparunk életerejében, fejlődési képességében teljesen bízhatunk, arról eléggé meggyőzött bennünket a székesfehérvári orsz. kiállítás, mely mindenesetre, összehasonlítva a legutóbbi országos kiállítással, nem számtani, de mértani haladást mutat. Több üdvös mozgalomnak is lett e kiállítás kiinduló pontja. Volt ott országos gazda, iparos stb. értekezlet. Nem oly nagyfontosságú s inkább specialiter vidéki jellegű volt a deési kiállítás, mindazonált a jelentőségét a kiállításnak nem tagadhatjuk el. Ez iparos congressus. A hosszas és higadt tárgyalás után a következő postulátumokat állította fel: állittassék vissza a czédrendszer, rendeztessék az iparos szakoktatás, állíttassanak fel szövetkezetek s önsegély-egyletek, a magyar állam s a közös szükségletek fedezésénél a magyar iparosok ne részesüljenek továbbra is mellőzésben, rendeztessék a vásári ügy stb. Áruforgalmunkat, ha éppen rossznak nem is, de élénknek sem nevezhetjük. Ez eredmény előidézésében természetesen a főszerep az idei rossz termésnek jutott. Külkereskedelmünk mindazonáltal, ha a január-szeptemberi kimutatást tekintjük, ugyanazon arányt, sőt kivitel tekintetében az 1878-ikénál kedvezőbbet tüntet fel. A tavalyi raktárkészlet nagy volt, az árak estek s még a későbbi hónapokban is jobb termést vártak, mint amilyen csakugyan lett. Az aratás után, az előző évi kimutatásban közlött adatokhoz képest, csökkent a kivitel s minél jobban, közeledtünk az év végéhez, annál nagyobb mérvben. Habár nem is úgy, mint a meglepetés első pillanataiban gondoltuk, mikor a búza ára egész 16 órzig is felszökött. Az utóbbi időkben határozottan lankasztó befolyással van minden tekintetben az a szélcsend, mely gabonakereskedelmünkben uralkodik. A vevők s eladók egyaránt tartózkodnak üzletbe bocsátkozni s a fővárosi árutőzsdén sokszor hetek múlnak el, hogy hivatalos jegyzésre valamely üzlet kerülne. Örvendetes azonban az, hogy F iuménk folyton emelkedik s e kedvező eredmény előidézésében nagy része van azon észszerű politikának, melyet kormányunk követ. Igyekszik biztosítani a fiumei szállítóknak is mindazon előnyöket, melyeket Trieszt nyújtott eddig egyedül. A jövőben még szebb kilátásaink vannak. A déli vasúttársulat s a magyar államvasút között a Fiumébe irányuló forgalom megosztására nézve mind valószínűbb, hogy létrejön a szerződés. A jövő évben az Adria angol gőzhajózási vállalat Fiumébe teszi át forgalmi igazgatóságát s 150.000 frtnyi országos segély mellett létesíti a rendes forgalmat Fiume és Angolország között. Vám- és kereskedelem-politikai tekintetben nem sok történt ez évben. Németországgal nem sikerült még megkötni a végleges vám- és kereskedelmi szerződést s miután a provisorium ez év végén lejár, új, még egy körülbelül félévi időtartamra kiterjedő provisorium létesítése iránt folynak már hetek óta az alkudozások s ha a legújabban érkezett híreknek hitelt lehet adni, a szerződés már alá is íratott. Hasonlóan ideiglenes szerződés szabályozza a monarchiánk és Francziaország közti kereskedelmi forgalmunkat is. Sajnos, hogy keleti kereskedelmünkre nézve oly annyira fontos szerb vasúti csatlakozás kérdése sem dőlt még el. Annál örvendetesebb, hogy a Romániával való harmadik vasúti csatlakozás is ténynyé vált a Brassó-predeáli vonalnak ez évben történt megnyitása által. Vasúti és közlekedési ügyünket illetőleg alig történt valami más fontosabb intézkedés. S ha fölemlítjük még, hogy a győr-sopron-ebenfurti vonal, továbbá a budapesti összekötő és a dálya-bródi vasút egészen át vannak adva már a forgalomnak, hogy a vágvölgyi vasút az állam tulajdonába ment át, rendezve lettek törvényhozásilag a kassa-oderbergi vasút függő ügyei s egyesittetett vele az eperjes-tarnovi vonal magyarországi része s hogy Szarvas és Mező-Tur között már megkezdődtek a munkálatok egy vicinális vasút kiépítése czéljából, talán mindent elmondottunk. A legközelebbi jövő feladata lesz már végre valahára felállíttatni a közös vasutakkal a magyar igazgatóságokat, létesíteni a vasúti csoportosítást, a keskenyvágányu vasutak ügyét rendezni s természetesen legfőképen megoldani a szerb vasúti csatlakozás kérdését. E két fő közgazdasági ág fölött tartott szemlénk befejezésénél jól esik végre valahára registrálnunk, hogy az oly sokat vajúdott fővárosi közraktári ügy is közeledik megvalósulása felé. Az építési munkálatok már serényen folynak s igy azon régi óhajunk közel áll megvalósulása felé, hogy fővárosunknak sikerülni fog ismét centralizálni, szétkallódott gabona-kereskedelmünket. Még kevesebbet haladtunk a vízépítészet terén. Míg a vasútépítési láz idejében teljesen figyelmen kívül hagytuk, mellőztük e gazdag természeti kincset, semmit sem tettünk folyóink szabályozása, folyamhálózatunknak a közlekedés igényletei szerint való kiegészítése kikerekítése érdekében, most a nyomasztó viszonyok nem engedték, hogy ily még egyébként fölötte gyümölcsöző befektetésekkel is terheljük államháztartásunkat. Ez irányban talán menthetjük azt a tétlenséget, mit e téren ez ideig észleltünk. De itt most már a munka ideje. Eltekintve minden közgazdasági előnytől, a csapások minden özöne kényszerít arra, hogy folyóink szabályozása által végre valahára elejét vegyük a, már mindenütt permanenssé vált árvízveszélynek. És az utóbbi időkben csakugyan nagymérvű mozgalommal találkozunk. Szeged pusztulása felébresztett s tettre serkentett. De a közgazdasági viszonyok is nagyobb alkotásokat követelnek meg tőlünk. Közlekedési viszonyaink elsőrendű életfeladattá teszik ránk nézve, hogy gabona- és liszt-kivitelünk érdekében létesítsük az egyenes vízi összeköttetést Fiuméval a vukovárszamácsi csatorna kiépítése által. Nem kevésbbé szükséges lenne a csongrád-budapesti csatorna kiépítése is, hogy így megteremtsük az ország fővárosa s az ország éléskamarája között az olcsó áruforgalmat. Ha az eddig vázolt kép nem is a legörvendetesebb benyomást gyakorolja reánk, annál vigasztalóbb azon mozgalom, élénkség emelkedése, mit a lefolyt évben a hitelügy terén tapasztaltunk. Mind több és több okunk van bízni ezen vágyunk teljesedésében, hogy habár lassan is, de mégis közeledünk államháztartásunk rendezettsége felé. Pénzügyi évünk kedvezőbben záródott, mint gondoltuk. Államhitelünk erősödött. A szerencsétlen s állami hitelünket végveszéllyel fenyegető 153 milliós kölcsön törlesztve van s járadékunk nálunk s Európa minden tőzsdéjén oly nagy keresletnek örvend, hogy daczára a nagymérvű eladásnak, annak árfolyama már a kibocsátási árat is felülmúlja néhány százalékkal. Az állami bevételek kedvezőbb arányban folytak be, mint a megelőző év megfelelő szakaiban s évi deficitünk folytonos csökkenést mutat. Ami a köz- és magánhitelt illeti, ott is hasonlóképen örvendetes jelenségekkel találkozunk. Az 1873-iki eseményeket követő apathiából mindinkább felocsúdunk. A hitel, vállalkozási hajlam lassan kint feléled, a forgalomtól elvont tőkék piaczra kerülnek s a külföldi tőkések is nagyobb mérvben keresik fel hazánkat s igyekeznek elhelyezni itt tőkéiket, így az év vége felé franczia tőkepénzzel két biztositó társulat alakult. Az egyik a „magyar-franczia biztosító-társulat“ a szervezési munkálatokban annyira előrehaladt, hogy működését már meg is kezdő, a másik a magyar „Fonciére“ általános biztosítótársaság épen most egyesült a pesti biztosító társulattal. A közeljövőben teljesedni fog egy régi óhajunk. A kisbirtokosok országos földhitelintézete a törvényhozás által helybenhagyott alapszabályok alapján szintén közel áll működése megkezdéséhez. Nem a legörvendetesebb képét nyertük ugyan a búcsúzó év közgazdasági mozgalmainak, de mégis megnyugvással constatálhatjuk, hogy nem egy helyen találkoztunk a haladás félreismerhetlen előjeleivel. S ezt talán bizonyos fokú megelégedéssel is fogadhatjuk. Nem kell elfelednünk, hogy átmeneti stádiumban vagyunk. Valúton állunk, mikor szakítva a régi elavult traditiókkal, a modern közgazdaság terrénumára lépünk. Bármi lassú is tehát a haladás, haladás az s hovatovább közelebb jutunk általa küzdelmeink végczéljához, közgazdaságunk újjászületéséhez. CSARNOK. A jótékony Páris. Paris, decz. 19. — Hiszek a gondviselésben, mert én magam is gondviselés vagyok, mondá egyszer Hugó Viktor. A paradoxon gyönyörűen hangzott, bár kissé homályos volt, azért egyike azoknak, kik körülötte állottak, magyarázatért könyörgött. Az ősz költő mosolygott, kis ideig simogatta fehér szakállát, s folytatá: — Tegnap este fogtunk egy egeret. Halálitélete már ki volt mondva, midőn kis unokám Jeanne ragyogó kényekkel szemeiben kegyelmet kért a szürke fogoly életének. Anyja habozott: engedjen-e a szép védő óhajának, s zavarában azt mondta: „Nagyapa határozzon.“ így aztán eljöttek hozzám. Egy pillanatig én határoztam az apró teremtés élete és halála fölött, s így gondolkoztam: az én helyzetemben lehet a mennyei gondviselés, midőn egy magasabb rendű teremtmény sorsa fölött dönt. Az egérnek természetesen visszaadtam szabadságát, mert ha az ember kicsinyekkel szemben magára veszi a gondviselés szerepét, ne feledkezzék meg az azzal járó nagylelkűségről sem. Önkénytelenül eszembe jut e kis történet, midőn a murciai ünnepélyről akarok megemlékezni. De a jótékony Páris azért nem feledkezik meg a maga szegényeiről sem. A képviselőház öt milliót szavazott meg, kivételképen sorsjáték rendezését is megengedte, mely ismét milliókat fog jövedelmezni, a „Figaro“ már is gyűjtött egy milliót, a többi lapok sem maradnak mögötte, - mindenütt milliók hevernek az utczákon, mert Páris, mint mindenben első, de a jótékonyságban nagyszerű, bámulatos. Nem írom le azon akadályokat, melyeket a roppant hófúvás következtében le kell győznöm, míg a murciai ünnepély színhelyére, a távol fekvő óriási hyppodromba eljutottam. Belépve a terembe mindenek előtt el kelle kábulnom a szörnyű zsivaj és az elömlő fény miatt. A közönség, a hangverseny, a bikaviadorok bevonulása mind ismeretes már e lapok olvasói előtt, csak egy részletet. Midőn a ballet-corps bájos spanyol jelmezekben a hyppodrom közepében lejtett, egy elragadott bikaviador a solo-tánczosnő lába elé dobta köpenyét A ballerina zavartan nézett széjjel, de csakhamar megmagyarázták neki, hogy az a spanyol hódolás neme, melyet azzal szoktak viszonozni, hogy rálépnek köpenyre. Az udvarias torrero egészen el volt bájolva, midőn a prima ballerina assoluta Castilian szokás szerint rálépett a „capa“-ra s kecsesen hajlott meg. Aztán harangok bimbamja (melyet úgy magyaráztak : „donne! donne!“ adj! adj!) jelezte, hogy megkezdődött a vásár, az adakozás, a pénzpazarlás a szegények javára. Páris legbájosabb hölgyei, színésznői voltak az elárusítók. Itt a legtehetségesebb Operette primadonna Judit asszony nem árult, de mondott jóslatokat bankjegyért, aranyért, amint jött. Rendkívül finom szellemmel tudta kicsalni az utolsó aranyat is. — Istenem! mondá egy urnak, mit látok az ön kezében! Hisz önre a halandók legborzasztóbb sorsa vár. Amíg ön mulat, a felesége megcsalja, s fia 100,000 frank kártyaadósságot csinált az ön rovására ... Nem mondom tovább. Csak azt jegyzem még meg, hogy ma, midőn kimegy innen, el fogja törni egyik lábát. — Kegyelem! Irgalom! Minő borzasztó kilátások ! — Nem mondhatok mást húsz frankért. Ha valami kellemesebbet akar hallani. . . — Minden esetre. — Akkor kettőztesse meg a díjat. Hát nem a legpompásabb módja a szeretetreméltó zsarolásnak? S ez így folyik végtelen sok változatban. Egy szegény fiatalember csakhamar kétségbeesetten kiáltott föl: — Már nem maradt egyebem, csak az órám! — Hát adja ide azt is! — S az óra is vándorolt, de ezúttal nem a zálogházba. Hja, ha párisi nők fognak valamihez! Boldog szegények ! Szegény gazdagok! Egyik helyt Sarah Bernhardt a „Theatre Francais“ tagja árul gyermekdobokat, melyekre a legnevezetesebb párisi írók írták neveiket, s tambourinokat híres festők rajzaival. A soványka művésznő bánatos mosolylyal, de ragyogó szemekkel kínálja áruit, s most épen egy olyan tambourinra veri az árt, melyre maga festett egy nőalakot. Roppant tömeg zsúfolódik bódéja előtt. S mindnyájan rajongók. A dob elkelt ötszáz frankon. Nem sokára kifogytak a dobok. De a karcsú Sarah azért nem jön zavarba. — Eh bien! kiált fel, kiállítok egy kötelezvényt, melynek birtokosa nyolcz nap múlva követelhet tőlem egy kis rajzot. Ki ad érte valamit ? Általános éljenzéssel fogadják az ötletet, s egy pillanat alatt a még meg sem kezdett kép ötszáz frankon kel el. A többi festők követik példáját, s Delaille, a csatafestő kötelezvénye 1200 frankot jövedelmez a murciai árvízkárosultaknak. Lassankint eladnak mindent ami sátorban található. Egy üveg pezsgőt, Munkácsy Mihály felső kabátjának zsebében találnak egy csomó kétszersültet, megveszik azt is százszoros áron. Aztán megveszik a sátort magát.. . s 3 órakor véget ér a verseny, nem azért, mert nem volt csatázó, mint Corneille mondja, de mert kifogyott az anyag. De a derék Sarah 18,000 frankot vett be. Madam Théo, a bájos operette-énekesnő, arczképeit árulja, s ezek sokkal szebbek, mint hangja. Ára 20 és 200 frank, aszerint, amint azt Théo vagy a fényképész írta alá. A teremben egész csomó művésznő jár föl s alá; mindnyájan olyan jól ért hozzá keresztüllátni a frakkon, észrevenni az aranyakat, melyek unatkoznak, s vigasztalni vágynak a murciai árvízkárosultakat. S van annyi emberismeretök, hogy mindig megtudják választani a gazdagokat, de azokat aztán zsarolják kíméletlenül. Hermann tanár, a bűvész, szintén produkálja magát. A közönség ámul, bámul, és fizet dúsan. — Mit nekem az árvíz és a tél nyomora! úgymond. Adjatok nekem egy nagy kelyhet, s eltüntetem az egészet! Az ő kelyhének neve: jótékonyság. Három van éjfél után. Az ünnepély vége felé jár, s a tárczám immár üres, minek" maradjak még? Ilyen helyzetben meglehetős kényelmetlen a helyzet, mert az elárusító hölgyek korántsem lankadtak buzgalmukban. Minden pillanatban vissza kell utasítanom egy támadást, melyet tárczám ellen intéztek, s eleinte szégyenlős vagyok, később már nem vagyok szégyenlős............bizonyos keserű akasztófa-humor fog el, hogy ilyen szép hölgyeket kell visszautasítanom. Végre a támadás egyesült erővel folyik. Itt jó kedves pierrot öltözékben Bade kisasszony az Athénée Comicque soubretteje, kezében fenyegetőleg lóbál egy tombola sorsjegyet. — Ah, vegye meg ezt a sorsjegyet, ez az utolsó. (A kisasszony egész este csupa „utolsó“ sorsjegyeket árult.) Félajándékban adom: csak 100 frankba kerül. (Eredetileg 10 frank az ára.) Én. — Szép gyermekem, van már ötven darabom. Egy bájos Camargonak öltözött angyal olyan kegyes irántam, hogy egy narancsot három Lajos aranyért ajánl (kissé drága!)