Ellenőr, 1880. június (12. évfolyam, 255-305. szám)

1880-06-17 / 283. szám

olók jövőre is tartózkodni fognak minden zavargástól, nem veszik be a magyar mun­kások közé külföldről beszakadt izgágák tanácsait, a hatóság ezután sem foglalhat el más állást. Ez a sokat rágalmazott kormány­­rendszer tiszteletben tartja a szabadságot azon határig, hol már a társadalmi és állami közérdek kezdődik. Addig a határig szabad elmenni. De tovább nem. Hisszük, hogy a striktolók jövőre is tiszteletben fogják tartani ezt a határt, melyen innét mozgásuk szabad, azon túl azonban a rend ledönthetlen korlát­jaiba ütköznek. Leginkább hiszszük pedig azt, hogy a munkaszünet már a legközelebbi napokban véget ér. Véget ér békés után s a munká­sok javára, kik ismét meg fogják bizonyí­­tani, hogy a magyar munkás nem rendbontó, nem forradalmár, nem ellensége az állami és társadalmi rendnek, hanem oly hasznos pol­gára az országnak, mint bárki más. Az asztalos segédek strikeja. Nemcsak Angliának, Francziaországnak vannak strikejai. Vannak nekünk is. Mutatja, hogy iparos­ állam kezdünk lenni. Az asztalos­ segédek egy héttel ezelőtt megszüntették a munkát. A munkaszünet még most is tart. Az asztalosműhelyek egy része még szünetel. Egy csomó ember van még tétlenül és kenyér nélkül. Harcz áll fenn a munkaadók és munkás kezek közt. Ez a tünet meglehetősen új nálunk , míg a fejlett iparú államokban felettébb gya­kori. És azért nem kelthet aggodalmat. Mi­nél inkább előrehaladunk az ipar útján, annál sűrűbben fogunk találkozni vele. Sőt a strikeok, bizonyos tekintetben, az ipar fej­lődésének jelenségét képezik. Rendszerint nem azt jelentik, hogy az illető iparágat válság sújtotta. Ez esetben nem támad strike. A munkások tudják, hogy többen vannak, mintsem nagy részük nélkülözhető­en nem lenne. Tudják, hogy a munkaadók, a válság miatt, nem emelhetik fel a munka­bért. Az megtörténik, hogy a munkások egy része elfordul azon hálátlan iparágtól, mely nem képes fentartani embereit. De az ritkább, hogy a strike azért támadt, mert az illető iparág elhanyatlott. A munkások rendszerint azért szüntetik meg a munkát, mert reményük van, hogy az alacsony munkabér felemelését, kedvező viszonyok közt, kierőszakolhatják. Évekkel ezelőtt, a nagy gazdasági válságok után, a munkaadók le­szállí­tották a munkabért. Az asztalos-segédek ekkor nem strikeoltak. Miért? Mert mun­kaszünetelésüknek nem leendett sikere. A főváros rohamos fejlődésében szünet tá­madt. Az építkezések ritkábbakká lettek. Mindenki iparkodott igényeit leszállítani. Ekkor kevés megrendelés, kevés munka volt. Az asztalos­segédek tehát a kisebb munkabérbe is kénytelenek voltak belenyu­godni. Újabban a helyzet változott. Budapest ismét gyorsan emelkedik. Az építkezés, vál­lalkozási kedv nagyobb mérvű. A munkabér azonban maradt a régi. Nem bocsátkozunk annak fejtegetésébe, várjon ez a munkabér valóban oly ala­csony-e, hogy mellette az asztalos­segédek nem élhetnek meg. Nem vitatjuk azt sem, hogy már valóban elérkezett-e azon kedvező lendület, mely a munkabér emelését szük­ségkép maga után vonja. Elég az hozzá, azt hiszik, hogy a munkabér felemelését a jelenlegi kedvezőbb viszonyok közt keresz­tül vihetik. Ehhez joguk van, ha különben tartóz­kodnak a rendzavarástól, s erőszakosságtól. És tartózkodnak, mi becsületükre válik. A munkabér magassága alku tárgyát képezi a munkaadó és munkás közt. A munkaadónak joga van megszabni a bért, a munkásnak pedig megtagadni a munkát, ha azt hiszi, hogy e bérrel munkája nincs megfizetve. Így tesz a termelő és vevő is. N­e­m azt eszi, hogy gabonájáért magasabb árt is megkaphat, nem adja olcsón. Vár, míg az árak emelkednek. Ha csakugyan bekövetke­zik az áremelkedés, czélját éri , különben vesztes marad. A budapesti asztalossegédek, úgy lát­szik, elérik czéljukat. A legelső c­égek máris elfogadták a munkások feltételeit. Gre­g­er­se­n, Weisz, Nelesny, Baráth, Schu­mann, Strohoffer, Buchler, stb. mű­helyeiben ismét serényen folyik a munka. A hétszáz asztalossegéd közül körülbelü négyszáz, kedvezőbb feltételek mellett, már munkába állt. Ha még Neuschloss és Thék Endre, ez a két jelentékeny c­ég is elfogadja az asztalos segédek feltételeit, a strike megszűntnek lesz tekinthető. A többi műhely kénytelen lesz követni pél­dájukat. A munkaszünetnek ilyetén eredménye tehát azt mutatja, hogy az asztalos­ipar, s átalában a gazdasági viszonyok emelkedtek , mert kedvezőtlen viszonyok mellett, az em­lített c­égek nem egyezhettek volna bele a munkabér felemelésébe. Az asztalossegédek munkaszünetét te­hát e szempontból tekintve, az egyátalán nem tartható kóros, aggasztó állapotnak, habár örvendetesnek sem. Mert minden ily munkabér-emelés természetesen odatereli a munkaadókat, hogy gépek és tökéletesített, eszközök alkalmazása által lehetőleg nélkü­lözhessék a drágább munkát, amit végelem­zésben a munkások keserűlnek meg. Egy örvendetes jelenséget mindazáltal nem szabad felednünk. A francziaországi és németországi stri­keok rendszerint politikai színezetűek. A socialismus vagy internationale keze csak­nem mindig benne van a játékban. A rend­zavarások is csak ritkán maradnak el. A Francziaországban legújabban szinre került tömeges munkamegszüntetések szintén nem folyhattak le zajos jelenetek és a hatósá­gokkal való összetűzések nélkül. A csend­őröknek ismét bele kellett avatkozniok. A budapesti asztalossegédek egy hét előtt megszüntették a munkát, nagyrészük már el is foglalta helyét a műhelyben ,­­ de rendzavarás egyetlen egy sem történt. Áta­­lában becsületükre válik a magyar munká­soknak, hogy józanok, rendszeretők, a ki­hágásoktól óvakodnak, nem politizálnak, nem csinálnak közös ügyet a külföldi so­­cialistákkal és internationalistákkal. Ha ba­juk van munkaadóikkal, conflictusukat békés úton intézik el. Küzdelmük nem lépi túl a munka és tőke közti nemzetgazdasági harc­ körét. Ily körülmények közt helyeseljük, hogy a hatóság nem avatkozott az asztalosok dol­gába, hanem csak figyelő állást foglalt el, minden perczben készen lévén rugatalmazni a rendet és közbiztosságot. Ha a strike még tovább tart s a strike­ Magyar biztosító társaságok Ausztriában Köztudomású, hogy egy magyar biztositó tár­sulat (a magyar-franczia) engedélyért folyamodott az osztrák pénzügyminisztériumhoz, hogy részvé­nyeit a bécsi börzén cotkrozhassa s hogy általában fióktelepeket állíthasson s működhessék Ausztriá­ban. Ez engedélyt — a mint Kemény K. miniszter­nek Teleszky István interpellációjára a szabadelvű párt clubjában adott válaszából már kitűnt, de újabban a bécsi lapok által is jeleztetik — a pénz­ügyminisztérium megtagadni készül. S ha csak­ugyan megtagadja, meg fogja tagadni egyszersmind a vám- és kereskedelmi szerződés ellenére, mely­nek 20-ik czikke határozottan kizárja azon eset­leges eljárás jogosultságát. Maguk a bécsi lapok is belátják ezt s a „Neue freie Presse“ mai száma nyiltan kijelenti, hogy ha a magyar-franczia biz­tosító társaságnak a biztosítások fölvétele Auszt­riában megtiltatnék, ez bizonyára confliktust idézne elő a két államfél közt, melynél az igazság nem Ausztria részén volna. A vám- és kereskedelmi szerződés 20-ik czikke oly világos, hogy azt félreérteni alig lehet. Ki­mondja azt az elvet, hogy a birodalom egyik fe­lének területén alakult részvénytársulat, biztosító intézet stb. üzleti tevékenységét — minden en­gedély nélkül is kiterjesztheti a monarchia másik felére. Csakis a végrehajtási törvényben előírt feltételek teljesítendőek, de ezek szóval sem említik az engedély kieszközlésének szükségét. Hogy ez volt a törvényhozó factorok tendentiája, mikor meghozták a 20 ik czikket és a végrehajtási törvényt, bizonyítja az osztrák kormány indokoló jelentése és a Reichsrathnak benyújtott bizottsági jelentés. A kormány jelentéséből csak a következő jellemző sorokat emeljük ki. A 20-ik czikk jelen­legi szövegezése elv­ben abban különbözik az előbbitől, hogy az egyik ország területén törvényszerűleg fölállított intéze­tek arra, hogy a másik ország területén működ­hessenek, nem kötvék mint eddig az eset­­ről-esetre kieszközlendő kormány­en­gedélyhez, hanem már maga a törvény, tudni­illik a vám- és kereskedelmi szövetség 20-ik czikke mondja ezt ki s engedélyezi számukra kölcsönösen. Még behatóbban és határozottabban nyilat­kozik a kiegyezési bizottság, mely a 20-ik czikk­­ről többek közt ezt mondja: Az újonnan kötendő szövetség 20-ik czikké­­ben az összes részvénytársulatok, biztosító intézetek stb. kold­usuak engedélyezése elv nem kimondatik, úgy hogy ezek a társaságok üzletüknek a másik területre való kiterjesztésére s fióktelepek alakítására semmiféle k­ü­­lönös engedélyt nem igényelnek. Azok, akik az ily engedély szükségét vitat­ják, rendesen a végrehajtási törvény 8-ik §-ra hi­vatkoznak, mely tudvalevőleg kimondja, hogy az egy­ik ország ama biztosí­tó társaságai, melyek tevé­kenységüket a másik területre akarják kiterjeszteni, a kereskedelmi lajstromba való bejegyzésük előtt kö­telesek megfelelelni mindazon követelményeknek, me­lyeket az ottani törvények a hazai társaságokra nézve az üzlet föltételéül kiszabnak. De hogy e határozat­tal épen nem akarták a 20-dik czikket megdön­­teni, s magyar társulatoknak Ausztriában való működésük föltételéül az engedély kinyerését föl­állítani, bizonyítja ismét a fönt említett bizottság jelentésének a következő része: A 8. §-ra külön magyar viszonyok szolgáltat­tak okot........... §. szerint mindazon osztrák tár­saságok, melyek ezentúl tevékenységüket Magyar­­országra (vagy megfordítva) ki akarják terjeszteni, kötelesek a hazai társulatokat kötelező szabvá­nyoknak alávetni magukat. Ez természetesen kivé­telt involvál a vám- és kereskedelmi szövetség 21-ik czikkében kimondott elv alól. A törvényho­zás jelen állásában ez által csak az osztrák társu­latok érintetnek Magyarországon, mert nálunk nincsenek különös szabványok a biztositó társasá­gokra nézve s igy a magyar társula­tok itt csakis hazai joguk alap­ján kezdhetik tevékenységüket. A törvény szelleme világos és megdönthetően. S azért igazat mond a bécsi lap, midőn azt állítja, hogy jelen esetben alig volna igazolható, ha min­den ok nélkül viszály provokáltatnék oly esetben, melyben Ausztria állása tarthatatlan, mert a tiszta igazság Magyarország oldalán küzd. S és azért, reméljük, a bécsi kormány kétszer is meg fogja gondolni a dolgot, mielőtt oly pr­ecedenst alkotna, melyet talán több oka volna kerülni, mint akár nekünk. Rabéi műhelyében dolgozó segéd pénzét ellopták és a tettes szintén bekisértetett, elhallgatni látják jónak. E bizottság a munkaadó és segédjei között fennállott barátságos viszonyt felforgatja s meggátolni törekszik, hogy az önként helyreállhasson, mit igazol azon körülmény is, hogy sok munkás szívesen meg­elégszik az eddigi fizetésével, csak az iránt könyörög­nek a munkaadókhoz, hogy önmaguk igazolására a 25 ös bizottság által kívánt nyilatkozatot írják alá s ekként mintegy erkölcsi vívmányt akar a 25-ös bizottság a jó viszony helyreállásának akadályozá­sával kimutatni s ott hol lehet, a munkabért fel­erőszakolni. Néhány munkaadó ugyan már meg­ígérte az előszabott feltételek teljesítését, a­me­lyek tudvalevőleg nemcsak a mi viszonyaink között hallatlanok, de Bécsben, Párisban, Londonban sin­csenek behozva, de a 25-ös bizottság a nyiltan adott szót sem fogadta el s kívánja, hogy a bizottság irányában írásban kötelezze magát a munkaadó, kik ily körülmények között zavarba kezdenek jönni, váljon a törvény-e az úr, mely a munkabért sza­bad egyezkedés tárgyává teszi, vagy a 25-ös bi­zottság, mely minden törvényes alap nélkül testületi, mondhatni hatósági működést visz ? Sajnálattal említették fel a szólók, hogy né­mely hírlap a mozgalom vezetőit nagy emberekké iparkodik felfújni, lerajzolja arczképeiket, pontos bulletineket ir arról, hogy hol járnak, mit esznek s mit olvasnak, holott csak annyit tettek társaik érdekében, hogy bennük elérhetlen vágyakat ger­jesztettek s ezt is csak néhány ideszaladt külföldi socialista és communista szóvivőjeként cselekszik. E vezérek a műhelyben ajtóbéléseket és kerete­ket készíttettek s hetenként 4—5 frtot bírtak ke­resni, holott egy jó munkás ily munkában ugyan­annyi idő alatt 12—18 frtot is keres. A választmány, — tekintve azon körülményt, hogy a jó és szorgalmas munkások az eddigi épen nem kedvező viszonyok között is megkeresték a hetenkinti 10—12, sőt 16—18 frtot, tekintve, hogy a gyenge vagy csak imént felszabadult fiatal em­berek, kikre nézve a továbbképzés sokkal fonto­sabb a nagy keresetnél s igy maguk is megelé­gednek a 9 írtnál kisebb keresettel, s kimondja, hogy ragaszkodni kíván a törvény azon rendelke­zéséhez, mely szerint a munkaadó s munkás közti szerződési viszony a szabad egyezkedés tárgya, a törvénytelenül diktálni akaró 25 ös bizott­ságot pedig nem létezőnek tekinti s szük­ség esetén egyes tagok érdekében az ipar­hatóságok és a rendőrség oltalmát igénybe venni fogja. Az előző ülésből kiküldött bizottság jelenté­sében constatálja, hogy nem áll, ami a hírlapokban közöltetett, hogy 30 s néhány munkaadó írta alá a segédeik feltételeit, mert sokan a megemlítettek közül nem írták alá a segédek föltételeit ; akik alá is írták, csak a kényszerhelyzetnek engedtek. To­vábbá, hogy a Körner-féle gyár kivételével, hol a föltételek eddig is teljesittettek és Gregersen ki­vételével, ki a 9 frt hetikért nem mint minimumot ígérte, a darabszámosok 12 frt contopénzét pedig nem is említette levelében, az aláírók igen jelen­téktelen üzleteket képviselnek. A jelentéstétel után a választmány a napirendre tért s több kisebb jelentőségű ügy elintézése után ülését berekesztette. * A miniszterelnöknek Herman Ottóhoz intézett nyilatkozatát, — a­melyet Herman képviselő a bi­zottsággal közlött — a munkások nagy örömmel fogadták, és ez örvendetes eseményt fog képezni náluk mindaddig, míg csak a munkaadókkal egytől­­egyig a kölcsönös megállapodás létre nem jön. A mai nap 307 munkás 185 frt 60 kvnyi segélyben részesült. Eszékről, Szegzárdról, Kolozsvárról és Bécsből összesen 30 frt 50 kr érkezett. Végre Neuschloss fiai elfogadta a pontozatokat és holnap 40 ember munkába áll, a munkaadókkal folytatott alkudozásokat a bizottság személyesen vezeti és most már kilátás van arra nézve, hogy 7 e alatt befejezve­­...... H munkaszünetelés. — Késő este még segély érkezett az állami vasutak gép­gyára munkásaitól 90 frt 57 kr, és az osztrák ál­­lamvasut összes műhelyei munkásaitól 56 frt 64 krajczár. Az asztalos segédek strikeja. Az asztalos segédek egy hétnél tovább tartó strikeja arra bírta ma a budapesti asztalos ipar­­társulatot, hogy ez ügyben választmányi ülést tart­son. Az ülésen nagyrészt mesterek lévén jelen, a felszólalók természetesen éles vádat hangoztattak a strikeot vezető 25-ös bizottság ellen. Az ülés maga élénken megvilágítja a munkaadók és mun­kások közt fönnálló visszonyt, miért is lehető terje­delemben közöljük annak lefolyását. Az ülésen, melyet Csepreghy János nyitott meg, a választmányi tagok, tekintettel a strike ügyben kilátásba helyezett tárgyalásra, teljes szám­ban jelentek meg. Az elnök első­sorban az asztalos­segédek munkaszünetelését hozza szóba, Madari Gábor s még számos választmányi tag kikelt a strikkolók 25-ös bizottságának kétszínű eljárása ellen s fenn­állásának jogosulatlanságát törvénynyel bizonyítják. E bizottság, mondák, a rend és törvény tiszteletének színlelésével, sőt humánus cselekedetek fitogtatá­­sával a nagy­közönséget félrevezetni, részvétet kelteni, a strikkolókat mártyroknak feltüntetni igyekszik , holott a munkaadók ellen titokban a legtörvénytelenebb izgatást és terrorizálást gyako­rolja, a dologban levő segédeket — mint ez Póka műhelyében is történt — megvereti, azt azonban, hogy a verekedők befogattak; valamint, hogy a Sok nagy szellemnek sorsa az, hogy kora nem ismeri föl, s hálátlansággal fizeti fáradozá­sát. Camoëns sorsa azonban rendkívül tragikus volt, s keservének átható mélye sok örökszép köl­teményéből zokog elénk. Luiz de Camoëns. Háromszáz éve már, hogy egyike az emberek legnemesbjének elköltözött a földről, Portugália ma jóvá akarja tenni hibáját, melyet az ellen követett el, kinek dicsősége elterjedt az egész világon. Henrik a tengerész volt az első, ki fölfedezte amaz utat, melyen Portugál kicsisége daczára világi jelentőségűvé emelkedhetik. Bartholom­­eus Diaz (1486) Vasco de Gama (1477) Cabrai, ki 1500-ban Braziliát felfedezte és Albuquerque azon férfiak nevei, kik Portugallia nagyságának alapkövét letevék. Camoëns hazafias lelkesedésének ifjú éveiben fájdalommal látta hazája rohamos sülyedését s vérmes reményei daczára meg kelle érnie, hogy hazája elveszítse önállóságát ; azon nap, melyen spanyol ka­tonák portugál földre léptek, utolsó volt életében. Ő küzdött hazájáért utolsó lehelletéig, de többet is tett : megénekelte s megörökítette nevét azon hősöknek, halhatatlan dalban, kiket, é s tettei­ket a világ már régen elfeledett volna Ő volt az egyetlen, ki Lusiádájával fényes helyet szerzett hazája irodalmának a világirodalomban, s költe­ményében egyedül tükrözte vissza hűen nemzete lelkületét. Kora senkinek nem tartozott nagyobb hálá­val, mint neki, s ezt le is rótta, amennyiben meg­hagyta halni­­ éhen. Ha valaki átélhette a világ hálátlanságát, a földi szenvedéseket, az Camoëns volt. Az az elismerés, melylyel élte utolsó éveiben neki a külföld adózott, mely Tassot arra indítá, hogy sonettet intézzen hozzája, azt teljesen meg­tagadta tőle hazája. Ősnemes, de elszegényedett családból szár­mazva, 1524-ben született Luiz Camoëns, s szülei­nek körülményeihez megfelelő nevelést kapott. Költői hajlama már korán jelentkezett, s bár egye­temi éveit Coimbrában szorgalmas tanulással tölte, a költemények írásától magát nem tartóztatható. Azon időben írta drámai költeményét „Auto“, me­lyet, bár csak latin darabok voltak szokásban, ün­nepélyes alkalmakkor adtak elő. A classicusok ta­nulmányozása, a görögök, rómaiak és olaszok hit­regéi legnagyobb mértékben bilincselték magukhoz, s némelyik költemény a szétpattanásig duzzad a tudósságtól. Miután tanulmányait bevégezte, szülő­városába, Lissabonba ment, hol bejutott az udvar­hoz is, minthogy ott tudománya és költészetéért szívesen látták. Mert mint Angliában, Erzsébet alatt, úgy a Portugal udvarnál is nagy gyönyörrel kul­­tiválták a classicus irodalmat, annyival is inkább, mivel itt volt még valami maradéka a Troubadourok­­nak , s egy fiatal, külseje által is ajánlatos költő, külö­nösen mivel a költészettel nagyobbára a nők foglal­koztak, természetes, hogy szívesen látott vala. Ez a boldog korszak azonban sokáig nem tartott; Ca­moëns szerelmes lett a királyné egyik udvarhöl­gyébe, Katharina de Attayde-be s ez, bár álnév alatt énekelte meg, kitudódott s alkalmas eszközül szolgált irigyeinek arra, hogy őt kitúrják. Kiuta­­siták Lissabonból, mire Santarembe ment, remélve, hogy barátai segítségével vissza fogja vonatni a kiutasitási parancsot. Ellenségei azonban hatal­masbak valának s minthogy a nép szavát az ud­var ízlése nyűgözte, költő hírneve is tűnt ; ilyen körülmények közt nem remélhette, hogy államhi­vatalba jut, elment tehát a háborúba. Alkalom akadt csakhamar s 1547-ben Marokkóba utazott, telve lelkesedéssel hősi tetteket végrehajtani. Eb­ben is csalódott s midőn Centa mellett atyja ol­dalán harczolva egy golyó egyik szemén megva­­kitá, 1549-ben visszatért Lissabonba, hol kegyel­met eszközöltek ki számára. Részvét helyett azon­ban gúny jön osztályrésze ; költészetét nem elismerés, de gyűlölet és irigység fogadta; a­helyett, hogy nyugalom és jólét várt volna rá, meggyőződött róla, hogy ellenei oly hatalmasak, s különösen Ca­­minha a költő, ki mindig üldözte gúnydalaival, hogy egyáltalán nem remélhet semmit. A szeren­csétlen szerelem kétségbeesése, helyzetének re­ménytelensége s kedélyének regényes hajlama, ba­rátaival együtt néhány csíny elkövetelésébe keverte, miért szabadságát veszíte el. Majdnem egy évig kell e börtönben szenvednie, honnan csak azon föltétel alatt bocsáták el, hogy Indiába utazik. Scipio Africanus szavaival: „Hálátlan hazám, csontjaim ne legyenek a tiéid.“ — 1553 ban el­hagyta szülötte földét. A szerencse kedvezni lát­szott, mert a Lissabonból elindult négy hajó közül csak az övé ért Goa kikötőjébe, a többit a tenger elsülyeszté. A katonai expeditiók, melyekben részt­­vett, szintén nem lőnek végzetesek, mert míg tár­sai közül nagyon sokan pusztultak el az éghajlat miatt, ő megmaradt életben. Indiában azonban mindent egészen máskép talált, mint a­hogy elképzelte magának, különösen a közigazgatás végtelen sok kívánni valót hagyott maga után. Azt a szabad idejét, mely ormuszi expeditiója közben megmaradt, arra használta fel, hogy szatírát írt a keletindiai állapotokról, melyben a kormánynyal nem épen szőrmentében bánt. Lissaboni barátaihoz intézett azon kérését, hogy e költeményét ne hozzák nyilvánosságra, ezek oly híven teljesítették, hogy Goában visszatérése után már tudtak felőle, s a kormányzó által alkalmat nyújtottak neki arra, hogy Macaoban, Chinában, tovább gondolkozzék a közigazgatás feladatai felett, s kinevezték öt évre az elhunytak jószágainak ke­zelésére. Ez nem volt más, mint álcrázott szám­űzetés. Ez volt a legboldogabb idő, melyet a költő megélt, mert hivatalának lelkiismeretes vitele mel­lett tudott magának annyi időt szakítani, hogy már Lissabonban tervezett vagy talán már megkezdett nagy művén, a „Luziádok“-on dolgozhasson. Lakása felett állt egy barlang, ezt még ma is mutogatják, mint oly helyet, hol e költemény megszületett. De goai ellenségei itt sem hagytak neki békét. Ma­caoban való két évi tartózkodása után visszahív­ták a keletindiai kormány székhelyére, hogy fele­lősségre vonják állítólagos sikkasztások miatt, me­lyet irigyei fogtak rá. Oda utaztában hajója a Cambodia torkolatánál törést szenvedett, s Camoëns nem menthetett meg mást nagy hőskölteményének félig kész kéziratánál. Gonban a börtön s egy csomó leverő hir várt rá, többi közt hogy ifjúkori szerelmese meghalt. Nemsokára más alkirályság lépet a keletindiai ügyek élére, s barátainak sikerült őt szomorú helyzetéből megszabadítani, melyért a koldusszegény költő egy bankettel mutatta ki háláját. E furcsa banketten minden barátjának tányérjára egy-egy költeményt tett. E boldog napok azonban nem sokáig tartottak, mert hitelezői és ellenségei mindig tudtak oly esz­közöket feltalálni, me­lyekkel megboszulhatták ma­gukat, Camoëns szellemi fölénye miatt, mert megjegyzendő, hogy ellenségei közt legtöbb volt a fűzfapoéta. Mivel Indiában nem vergődhetett zöld ágra, Camoëns elhatározta, hogy visszatér Portugáliába , de mikor egy barátja lett a kormányzó, s neki fényes állást ígért, ismét Indiában maradt. A vá­rakozás azonban hiába volt, s azért 1567-ben egy kínálkozó alkalmat arra használt, hogy Indiát el­hagyja ; mivel azonban úti költsége nem volt, na­gyon nyomorúságosan tengette életét. Mozambique­­ban barátai egyszerre meghidegedtek irányában, s őt partra tették. Camoëns itt megnyerte egy em­bernek a kedvét, a­ki őt támogatta. Ily körülmé­nyek között várt az első kínálkozó alkalomra, hogy útját folytathassa, s e közben „Parnaso“ és a „Luziada“ költeményeken dolgozott. Barátai csak két év múlva szabadították meg elviselhetetlenné vált helyzetéből, s 1570. április 7-én ismét viszont­­látszatta nazajai 17 évi távollét után. De mily megváltozva talált itt mindent, mily éles contrastot képezett a valóság a nagy idők fé­nyével, melyet hőskölteményében oly szépen meg­énekelt! A Luziada két utolsó énekét hazájában írta, mit az is mutat, hogy ebben már szomorú csalódásának, az ország hanyatlása felett érzett kétségbeesésének ad kifejezést. Az önző papi ura­lom befolyása alatt minden szertezüllött, a pénz­ügyek állapota a lehető legszomorúbb volt, pestis és földrengés a népet megtizedelte, úgy hogy a költőt Portugallia nagysága csak fájdalommal töl­tötte el . Camoëns, a melegen érző hazafi borzalom­mal gondolt a jövőre, melynek okvetlenül be kell következni. Eléggé ismerte II. Fülöp spanyol király jel­lemét, jól tudta, hogy akármint alakuljanak is Por­tugállia viszonyai, akármint sikerüljön is Sebes­tyén királynak Afrikába indított romantikus és vakmerő vállalata, a spanyol király csak arra vár, mikor a hanyatló állam mint érett gyümölcs fog az ölébe hullani. De azért mindig bízott Sebes­tyénben, kinek hőskölteményét ajánlotta, kit foly­tonosan nagy tettekre ösztönzött. Többi honfitár­saival együtt Camoëns, mikor hire jött, hogy Se­bestyént Alcazar Kibiz mellett a mórok megver­ték, meg akarta a spanyolok invázióját akadá­lyozni, fel akarta ébreszteni a nagy idők hősiessé­gét. Mind­hiába ! Anyagi helyzete sem javult; 1572-ben ki­nyomatták ugyan műveit, ez azonban mit sem jö­vedelmezett; a király annak az embernek, ki ösz­­szes physicai erejét és költői szellemét honá­nak szentelte, nyomorult 25 tallérnyi évi kegy­díjat rendelt. Ha nem igaz is az, hogy ha hindu szolgája, Antoiie, éjjelenkint koldulni volt kényte­len, hogy Camoëns legalább tisztességesen ruház­­kodhassék, az a körülmény, hogy ez a „mese“ még most is tartja magát, elég szomorú bizonysá­got tesz arról, hogy mily viszonyok közt kellett Portugállia legnagyobb költőjének utolsó napjait tölteni. Egyedül, elhagyatottan halt meg a szt. Anna-kórházban, s a szt. Anna-kolostor templomá­ban temették el.­­ Az is jellemző kortársaira nézve, hogy halála napját sem tudják biztosan, vagy 1579. vagy 1580. Csak 1595-ben látta el Gonzalo Contuido sírját emlékkővel, melyre e sza­vakat vésette. Itt nyugszik Luiz de Camoëns Minden idők költőjének fe­j­e­d­e­lm­e. Szegényen s szerencsétlenül élt, S így is halt meg MDLXXIX-ben. Az 1755-ki földrengés elpusztította a templo­mot; restaurására senki sem gondolt, úgy hogy ma még helyét sem tudják. A mű, melylyel Camoëns halhatatlan nevet szerzett magának, a következő czímet viseli: „Os Lusiader“, a Lusiadok, lusitániaiak, azaz a rege­szerű Lususnak, a portugall nép ősatyjának mara­dékai. Lényegében a világ összes hőskölteményétől különbözik, mivel központját nem egyetlen egy hős képezi, hanem a portugall nép hős­tetteit énekli meg, mindig egy határozott eseményt, a Kelet- Indiába vezető tengeri út fölfedezését, melyben Vasco de Gama szájába Portugáliának kitűnő tör­ténetét adja. Eltérve más költők elbeszéléseitől, ő tartóz­kodik minden regés hatásvadászattól, mert ettől mindig féltette a történeti igazságot. Ilyenkor, hogy mégis költői színezete legyen, a görög iste­neket hívta segítségül, mire különben a „Santo officio“ censurájától sokszor kellett tartania, s azt kijátszania alkalmatos vola e segítség. De azért e költeményeket az emberi szellem legtökéletesebb­jei közé kell sorolnunk, s a portugál nemzet gratu­lálhat magának ah­oz, hogy olyan költője volt mint Camoëns, s dicsőségét annyira nagyszerű köl­temény örökíté meg, mint a Lusiáda. H­ÍREK. — Junius 16. — — Személyi hírek. Margó Tivadar, a tudo­mányos egyetem rectora, G­r­e­g­u­s­s Ágost bölcsé­­szetkari dékán és Breznay hittudományi dékán ma reggel Prágába utaztak, hogy ott pénteken Rudolf trónörökösnek a tudori oklevelet átnyújtsák. — Széchenyi Ödön gróf szombaton utazik visz­­sza a török fővárosba. — Tor­mai Béla az állat­­gyógyintézet igazgatója Erdélybe utazik, hogy ott juh teny­ész anyagot szerezzen be Felső-Magyar­­ország hanyatló juhászata számára. — Schusz­­ter Konstantin kassai püspök, Di Tecco báró Tu­­rinból, Di Peletta marquis Kortonzonéból, gróf Batthyány Lajos Polgárdiról, Ormós Zsigmond te­­mesi főispán a fővárosba érkeztek. — Keleti Gusztáv a mintarajztanoda igazgatója külföldre utazott tanulmányozás végett. — M­ó­r­o­c­z István a gazdasági egyesület titkára Csongrád megyébe utazott. — Arany János holnaptól kezdve a Margit­szigeten fog lakni. — A Schmerling-ezred legénysége tegnap este jött haza a pilisi táborból, a­hol négy hétig időzött. A derék fiuk, kik zeneszó mellett nagy közönség kíséretében vonultak a kaszárnyába, ki­tünően néztek ki s a kimerültségnek legcsekélyebb nyoma látszott rajtuk. Élénk bizonysága ez is annak az örvendetes ténynek, hogy csapataink mind fegyelmezettebbek és kitartóbbak lesznek, s hogy a kényelmetlen tábori élet fáradalmait könnyen elviselik. De ez csak az egyetlen örvendetes ta­pasztalat, melyet a Schmerling-ezred pilisi tábo­rozása ez alkalommal is nyújtott. A­mit a táboro­zás egy másik tapasztalatáról, a csapatok, neveze­tesen pedig a tisztikar körében uralkodó szel­lemről mondhatni, az sajnos, épen nem kellemes, sőt, reánk magyarokra nézve határozottan bántó. A Schmerling-ezred legénysége nagyrészt Kassa vidékéről való, tehát magyar fiuk, jóllehet anya­nyelvük többnyire tét. S mégis oly tisztikar áll élén, mely — nem mondjuk, kivétel nélkül, de nagy részben szláv szellemű, szláv tendentiákat táplál s a magyar elemmel határozottan ellensé­ges álláspontot foglal el. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, hogy valaki rokon- vagy ellenszenvét n­yiltan is kitüntesse s nem sza­bad tennünk ezt még a katonánál sem, ha­bár onnét a meggyőződés nyilvánítása monar­chiánk sajátságos hadszervezeténél fogva, vajmi nagy óvatosságot igényel. Hanem az ellen igenis lehet kifogásunk, ha a katonaság politikai tünte­tésekbe ereszkedik. S ennek példái — mint ben­nünket értesítenek — előfordultak s pedig nagy számmal a pilisi táborban. A táborozó helyeken szokásos, hogy az úgynevezett Fronti­ungs-Liniet s a tisztek sátrait zászlókkal jelölik meg, esetleg dí­szítik föl. Itt is volt közel 30 zászló, de alig volt köztük öt magyar s ezeket is a második sorban s oly tüntető kis alakban helyezték el, hogy alig le­hetett észrevenni. Annál feltűnőbb helyen s annál nagyobb számban lengtek ott a fekete-sárga és a horvát zászlók. A magyar szint, ahol csak lehetett, mellőzték. Az a tiszt, ki a kijelö­lést és díszítést végezte, minden lehetőt elkövetett, hogy a magyar jelvényt háttérbe szorítsa. Volt ott véletlen egy nagyobb magyar lobogó is, mely bán­totta a rendező szemét, kapta tehát magát s el­vitte a cantinhoz, s ott a háttérben tűzette fel nem is a tisztek, hanem a legénység felé. — A magyar nyelv kiküszöböltnek látszott ezekből a csa­patokból, habár vannak körükben jelentékeny szám­mal magyar tisztek, önkénytesek, közlegények. Sőt egy százados egyenesen megtiltotta, hogy az ő századában magyarul be­szélhessenek. Nem egy tiszt a legénység hallatára a legnagyobb megvetéssel szól mindenről a mi magyar. Az egyik kijelenti, hogy az nem te­kinthető mivelt embernek, a­ki csak magyarul beszél, a másiknak, jóllehet, egy szót se ért ma­gyarul, a magyar irodalom nem tetszik, mely sze­rinte mit sem ér, mert csak fordítása a német irodalomnak. Ily eszmék, ily szellem mellett, hogy is imponálhatna a tótajku legénységnek a magyar elem. Mikor a magyarul jól beszélő tisztek, csakhogy elkerüljék fölebbvalóik neheztelését, nem mernek magyarul szólni s midőn bizalmas lakomán az őket magyarul felköszöntő önkéntesek beszéd­jére csak német nyelven adják meg a választ. Bizonyos nyomott hangulat az, mely a magyar fiukat ily társaságban elfogja. Midőn lépten-nyomon halla­­niok kell, hogy nemzetiségök akadály lesz minden további előléptetésre nézve, ha csak azt takargatni nem akarják, midőn érezniök kell minden alkalommal, hogy a legfeltűnőbb mellőz­­tetésben részesülnek, mihelyt nem hajlandók a magyarellenes tendentiáknak alávetni ma­gukat. Ezt a sajnos állapotot élénken visszatük­­röztette a legutóbbi pilisi táborozás s midőn mi e néhány megbízható kézből vett adatot e helyen most közzéteszszük, bizonyára nem azért tettük, hogy elkeseredést támaszszunk a katonai és pol­gári elem közt, melynek egyetértését nálunk senki se tartja inkább szükségesnek és kívánatosnak. Egyszerűen hírlapírói tisztünket teljesítjük, midőn rámutatunk ezen visszásságokra s ezzel alkalmat nyújtunk, hogy azok lehetőleg­ orvosoltassanak. — Deák Ferencz emlékszobrára Jalics A. F. és társa czég a főpolgármesternek ma 300 frtot küldött be. — Versenyjárás éjjel. A következő sorokat vettük: Felhívom a „Magyar Athletikai Club“ azon­t. tagjait, kik az Orczy-kertben általam tervezett 50 kilométernyi éjjeli versenyjárásra pályázni szán­dékoznak, hogy szíveskedjenek az egyleti titkársá­got ezen szándékukról még a hét folyamában ér­tesíteni. A részletes propositió­­ a legközelebbi vá­lasztmányi ülésen fognak megállapittatni. A pályát, mely egy kilométert körútban kitesz, a mai napon személyesen kimértem. A verseny julius 1-je kö­rül fog valószínűleg megtartatni. Budapest, 1880. junius 15-dikén. Gróf Esterházy Miksa s. k., elnök. — E versenyjárást illetőleg arról érte­sülünk, hogy a nemzeti casino urai közül is sokan fognak résztvenni a ritka athleta-gya­­korlat szemléletében. Este 10 órától körülbe­lül reggeli 3-ig tart s az Orczy-kertben gazdag vacsorát is terveznek, a kijelölt határidőn belül 50 kilométernyit bejáró pályázó szép jutalmat fog kapni. A részleteket különben legközelebb állapít­ják meg. E versenyjárás is némileg összefügg a Zmertych tiszteletére rendezendő ünnepélyességek­kel, amiket illetőleg közöljük, hogy az ünnepé­lyesség emelésére közreműködni kívánó tagok a club titkáránál, Császár Ferencznél jelentkezzenek. — Mac Mahon legközelebb Párisból Tren­­csénmegyébe utazik. — A nevezetes podheringi leletet, mely 12 őskori teljes broncz kardból és körülbelül 4-nek a töredékéből áll, Schönborn Erwin gróf a magyar n. múzeumnak ajándékozta. Ez a hajdú-böször­ményi után a legnevezetesebb lelet. Böszörményben ugyanis 1858-ban 16 kardot és több broncz edényt fedeztek fel, melyek egy része a nemz. múzeumba, egy része a debreczeni kollégiumba, egy része pedig magán kezekbe jutott. Szakértők állítása szerint a podheringi kardok kizárólag belföldi készítmények, a mi egykori iparunk tekintetéből igen fontos jelen-

Next