Ellenzék, 1924. december (45. évfolyam, 273-294. szám)

1924-12-12 / 281. szám

ELLENZÉK regénymelléklete. VIRÁGZÓ ÉLET ANATOLE FRANCE UTOLSÓ REGÉNYE. Marc Ribert a letűnt romantika egy késői alakja gyakran megfor­dult Péterék házánál s különös megjelenésével fölkelte Péterke ér­deklődését. Egyszer nagy várakozással eltelve látogatóba megy hozzá Családi szalonunkban gyakorta hal­lottam keresztapámat Rlbert úrral vi­tatkozni. Ezekben a jelenetekben ke­resztapám Jerome Paturot színpadi alakjának a való életben megnyilvá­nuló hasonmása volt. Nem voltam ké­pes figyelemmel kísérni ezeket a vál­tozásokat, s még kevésbbé tudtam az egyik, vagy másik oldalról felhozott érveknek súlyát mérlegelni, ha valóban volt valami súlyuk. Kis, ostoba fiúcska voltam , épen azért vakmerően elfogult. Keresztapámnak soha sem adtam iga­zat. Annyi tény, hogy ő soha sem al­kalmazott szemkápráztató kifejezéseket, mint ellenfele. Ez tarka halmazban össze-vissza hányt vértingeket, vállsza­lagokat, sisaktarajokat, óriásokat, sár­kányokat, paizshordozókat, törpéket, várurakat, apródokat, kápolnákat és re­metéket Hangjának hatása alatt No­­ziére asszonynak kis szalonjában egész elvarázsolt világ nyüzsgött és e termé­szetfölötti zsivajban fölharsantak az öreg romantikusnak szörnyű átkai és torka mélyéből feldübörgő gúnyos ha­hotái. Mily kicsinyes kereplőként hatott e szóförgetegek között szegény kereszt­apámnak hangja, aki ártatlan pásztor­­játékokból és tanulságos polgári szín­műből merített érvekkel felelt, míg dom­ború hasán a láncon függőivel izga­tottan csilingelt. Mondom, képtelen volnék e vitatko­zásokat hűen visszaadni. Kétségtelen, hogy épen lényegük kerülte el figyel­memet. Ha nagy megerőltetéssel igyek­szem visszaadni szavaikat, az a meg­győződésem, hogy Danquin urnak el­lenkezőleg azzal, mint ahogy akkor hittem, néha igaza is volt. Panaszko­dott, hogy nyelvünknek hajdanában vi­lágosan érzett árnyalatai manapság el­homályosodtak s hogy az ujjak sokkal rosszabbul és sokkal homályosabban írnak, mint a régiek. Sajnálta azt is, hogy az ész az érzelmek felett elvesz­tette uralmát. Ezzel szemben Marc Ribert-nek megvolt az a megbecsülhe­tetlen előnye, hogy olyan­­gondolato­kat fejezett ki, amelyeket alig lehetett megérteni. Éppen homályosságuk tette széppé szememben. Az ember ritkán bámulja azt, ami érthető. Csodálkozá­sunknak szüksége van meglepetésre. Emiatt nagy lelkesültséggel hallottam a romantikus szellem meghatározását. — Ez — mondotta Marc Ribert — a forradalomnak és a fájdalomnak a műve; a végtelenség lázas keresésének vegyülése a keserű gyásszal, a legvon­­róbb gúny mögé rejtőző kétségbeesés. És tudom is én, még miket mondott. A kéjes borzalomtól és ámulattól re­megtem. A két, annyira különböző gondolko­zású és természetű ember között a po­litikai viták és oly hevesek voltak, mint az irodalmi csatározások, de nem nyúl­tak olyan hosszúra. Keresztapám a tör­ténelemből csak Napóleont ismerte; Ribert úr Gyámolatlan Lajost sajnálta. Az ő uralkodása alatt szeretett volna élni, minden szentekre esküdött. Ke­resztapám azt hite, hogy tréfál, pedig nagyon tévedett. Marc Ribert sofea sem tréfált és épen a komolysága, melyet i őrületében is megőrzött, magamfajta I gyerekre roppant hatással volt. Ez a gondolat, hogy jó volna Gyámolatlan I Lajos uralkodása alatt élni, annyira­­ belerögződött elmémbe, hogy anyám­nak, a derék Jusztinnak és iskolatár­saimnak mindig ezzel hozakodtam elő. Egy reggeli tíz percben újabb rög­eszmémet közöltem Fontaneival is, áld sokkal érettebb és emelkedettebb gon­dolkozása lévén, azt válaszolta, hogy ő jobban szeretett volna Szent Lajos ki­rálysága alatt élni. Marc Ribertnél, akit hosszabb idő óta ismertem, még soha sem voltam, amikor egy reggel apám, aki már nem tudom, baráti, vagy orvosi minőségben készült-e oda, engemet is magával vitt. Marc Ribert a jobbparton lakott a Duphot-utcában, a Madeleine-templom közelében. Sem az utca, sem a ház lenézésében nem volt semmi regényes­ség. Az épület nem Gyámolatlan Lajos korából, hanem Lajos­ Fülöp idejéből származott. A lépcsőház a maga nyers­­gyapjú szőnyegével és fehérre festett öntöttvas korlátjával Ribert úr ízlésé­nek sehogy sem felelhetett meg; az esernyőtartóval és ruha­fogassal fölsze­relt előszoba nem kevésbbé. De türe­lem. Apám egyedül siklott át egy fo­lyosón, amely valószínűleg Ribert úr szobájába nyílott, míg a zsirosszagú és maga is elzsirosodott szolgáló en­gem a kis szalonba vezetett, amelyben hímzett párnákkal és keleti szőnyegek­kel letakart kerevetek álltak. A ven­dégszobának falán óriási kép díszel­gett, amely egyszerre éreztette velem a fájdalom minden gyönyörét. A fájda­lom, ha szép, a nemes kebleket sokkal mélyebben érinti. Megindult szívvel merültem el a festmény szemléletében, mely a szőke és bájos Opheliát ábrá­zolta, amint mosolyogva készül a ha­lálra. Egészen megadta magát a víz­nek és ruhájától csak alig fenntartva úszott rajta. Vadfüves és mezei virá­gokkal koszoruzott feje úgy pihent a hullámokon, mint puha párnán. A pa­taknak és partmenti fáknak szine hal­vány kékes-zöld volt s ezt a fiatal lány arca visszatükrözte. Szeme az őrület együgyű csodálkozását fejezte ki. Amíg ezt a bájos és oly sok rokonszenvet ébresztő képeket bámultam, üdén csen­gő hangot hallottam, mely különös megszakításokkal és hirtelen szünetek­kel énekelte: Ég veled, én szép hajóm! ... Ez a románc, amely talán máskor meg se indított volna, most mélyen belemarkolt idegeimbe és zokogásban törtem ki. Az ének megszakadt. Én még mindig remegtem. A hátam mö­gött ajtót nyitottak s én fejemet arra fordítván, az ajtó keretében fiatal lányt pillantottam meg, aki — mint Ophelia — fehér ruhába öltözve, szőke volt, mint ő és mint ő, két karja közé vi­rágot ölelt. Mikor meglátott, halkan felkiáltott és elszaladt. Napokon át, igazán nem tudnám számbavenni, hogy hány napon át, mindig csak Opheliát láttam és azt a fiatal lányt, aki hozzá hasonlított. Elolvastam és újra olvas­tam, míg csak fejből nem tudtam, a királyné elbeszélését Shakespeare da­rabjában . „Egy fűzfa hajlik a patak felé, mely szürke lombját visszatükrözi. Ahhoz vivé eszelős füzérit: csalán-, kakukfa-, torma-, kosborát (ezt pász­toraink durvábban nevezik; holtember­­ujjnak szűz leányaink). Ott egy behajtó ágra koszorúját függesztené, s amint kapaszkodik, egy gonosz ág letört, s ő maga is gyom­ ékszerével a síró fo­lyamba zuhant alá. Ruhája szétterülve, mint hableányt tartá fenn egy korig; régi nótákból danolt, mint ki nem is gyanítja önbaját" ... Néhány nappal, de lehet, hogy né­hány héttel azután, hogy a Duphot­­utcai házban jártam, ahol oly mély megindulás fogott el, szüleimnek asz­tali beszélgetései közben egyszer arról értesültem, hogy Marc Ribert végleg elhagyta Párist, ahol többé nem tud élni és a Gironde partján kis faluba vonult vissza szőllősgazda rokonokhoz, magával vivén lányát Bérengére-t is, akinek egészségi állapota nyugtalan­ságra adott okot. Ez a hír nagyon le­vet, de nem lepett meg. Már előre éreztem, hogy erről az oldalról nagy szomorúság fog érni. Múlt az idő. A karján virágot hordó fiatal lány képe, mint Hamlet szerel­mesének bájos alakja is, észrevétlenül elfoszlott emlékezetemben. Egyszer azonban, egy őszi reggel hirtelenül fölmerült az elfeledett bűvös kép, ami­kor édes­anyámat énekelni hallottam: Ég veled, én szép hajóm !... Kérdeztem: — Anyám, mi van Marc Ribert-tel ? Öt éve már, hogy sem róla, sem lá­nyáról nem hallottam. — Marc Ribert úr meghalt, gyer­mekem. Hogy lehet, hogy nem tudsz róla ... Szegény lánya megőrült Ár­talmatlan, csendes őrült. Kis dobozban őriz kavicsokat, amelyeket drága kö­veknek és gyémántoknak hisz. Büsz­kén mutogatja s megajándékozza azo­kat, kik felkeresik. De őrülete néha különösebb módon is megnyilvánul. Azt mondja, nem tud olvasni; ha ki­nyit egy könyvet, alig néz bele: a betűk zümmögve fölrepülnek, mint a legyek ... Épen azért csak a virág­csokrokból akart olvasni, azokat jól megérti, mert ismeri a virágok nevét. De most már szegénykének ez sem megy. Újabban a virágok is fölröp­pennek, mint a pillangók. — Tudják, hogy mi vette el eszét? — Szerelmi bánat Jegyes volt Vő­legénye mikor meghallotta, hogy Ri­bert úr nemcsak saját vagyonát, hanem lánya kis örökségét is elvesztette, visszavonta szavát Nagyon fölháborodtam ezen. Anyám szomorúan mosolygott. — Gyermekem, sok gyáva és hitet­len ember van a világon. Ez a gondolat nagyon meglepett. Nincs benne ugyan semmi rend­kívüli, de anyámtól, aki hitt az em­beri jóságban, még soha sem hallot­tam ilyent. IX. HÍRNEVESEK. Kevéssel ezután olyan esemény tör­tént, mely életemben korszakot alkot. Egy színházi előadáson voltam. Szü­leim ritkán keresték fel a festett vilá­got. Rendkívüli körülmények egész tömegének kellett összehalmozódnia, hogy engem oda elvigyenek: apám gondos ápolásával és tudományával egy drámaíró feleségének életét men­tette meg; a drámaíró ebben az idő­ben történelmi drámát adatott elő a Porte-Saint-Martin színházban; a há­lás férj és szerző páholyjegyet ajánlott fel apámnak s ez a jegy épen szom­batra, a hétnek egyetlen oly napjára volt érvényes, amikor én késő estig fennmaradhattam s amely napra kü­lönben a színházigazgatók nem szíve­sen szoktak színházjegyet adni; és végső, kedvező körülményként a darab olyannak látszott, amely gyermeklelkem sima felületét nem karcolja fel. Huszonnégy órán keresztül félelem és remény között hánykolódva, türel­metlen láztól kínozva vártam ezt a ki­vételes boldogságot, amelytől közbe­lépő akadály minden percben meg­foszthatott volna. Utolsó pillanatig at­tól kellett félnem, hogy apámat beteg­hez hívják. Ezen a délután azt hittem már, hogy a nap soha sem nyugszik le. A vacsorából egy falatot sem tudtam lenyelni, végtelen hosszúnak találtam és halálos aggodalmat álltam ki, hogy talán későn érkezünk. Anyám nem tu­dott elkészülni az öltözködéssel. Noha félt, hogy megsértjük a szerzőt, ha az első jelenetekről lekésünk, azért mégis jelentékeny időt veszített el azzal, hogy keblén és haján a virágokat elrendezze. Kedves jó anyám a tükrös szekrény előtt fehér selyem ruháját, amelyet át­tetsző zöld pettyekkel behintett csipke felső takart, időtlen­ időkig szemlélgette; roppant nagy fontosságot tulajdonított hajdiszének, a ruháján áttetsző fűző­­védő vonalának, rövid ujjai csipkefod­rának és öltözéke különböző részletei­nek, amit én léha dolgoknak tartottam. Ez is olyan ítélet, amelyet azóta meg­változtattam. A Jusztin-rendelte kocsi a kapu előtt várakozott. Anyám leven­dula illatot hintett zsebkendőjére és nagy nehezen elindultunk. A lépcső­házban észrevette, hogy öltözőasztalán felejtette a sósborszeszes üveget és engem küldött vissza érte. Végre meg­érkeztünk , a nyitogató vörös páholyba vezetett, amely hatalmas, nyüzsgő te­remre nyitott, ahonnan a zenészektől hangolt hangszerek kusza zűrzavara szállt fel. A színpadról tompán fel­hangzó három ütésnek ünnepélyessége és azt követő mély csend izgalmamat végsőkig fokozta. A fölemelkedő kárpit számomra valóban egyik világtól a másikba való átmenetet jelentette. És milyen tündöklő világba léptem ! Lo­vagok, apródok, úri hölgyek laktak itt, az élet nagyszerűbb és ragyogóbb volt, mint abban a világban, ahol születtem; a szenvedélyek félelmetesebbek és a szépség szebb. Az öltözetek, a mozdu­latok s a váltott szavak ezekben a csúcsíves, hatalmas termekben ámu­latba ejtettek, elragadtak és érzéke­met soha eddig nem érzett gyönyörrel itatták. Nem volt számomra "már sem­mi más, mint ez az elvarázsolt világ, amely bámuló szemem előtt oly hirte­len megnyitott. A csalóka ábrándkép teljesen rabul ejtett és még azt is, ami nyilván elárulta, hogy színházi játékon vagyok, mint a festett deszkák, a hom­lokdíszek, a kékre mázolt vászon füg­gönyök, amelyek az eget ábrázolták, a színpadot keretező függöny: minden, de minden még erősebben odaláncolt az elbűvölő tévhithez. A dráma VII. Károly uralkodásának utolsó éveiérl vitt. Nem volt egy színpadra lépő alak sem, még az éjjeli őrt s a katonai őr­járat vezetőjét sem véve ki, amely élén­ken bele nem vésődött volna emléke­zetembe. De mikor megjelent „skóciai Margit, rendkívül zavar fogott el; a hideg és meleg váltakozva nyargaltak végig testemen s közel voltam az el­­ájuláshoz. Szerettem őt. Szép volt. So­ha sem hittem, hogy ilyen szép lehet. Sápadtan és szomorúan jelent meg az éjszakában és ezüstös sugarakat rá csak a hold vetett, melynek középkori voltát a gyászos felhőkoronáról és a megcsillogó sok toronytetőről rögtön észre lehetett venni. Emlékeim tömke­legében, már nem is tudom, milyen rendet tartsak és hogyan fejezzem be elbeszélésemet Csodáltam Margitot, amiért olyan fehér volt; azt hittem, hogy kékszemhéjai családi kiválóságá­nak ismertető jelei. A trón várományo­sának, Lajosnak volt a felesége, de Raoult, a szép és fiatal ijjászt szerette. Ha finom cukorkát akar, kérjen Ob­ilsscht! Hetedik költemény.

Next