Ellenzék, 1924. december (45. évfolyam, 273-294. szám)
1924-12-12 / 281. szám
ELLENZÉK regénymelléklete. VIRÁGZÓ ÉLET ANATOLE FRANCE UTOLSÓ REGÉNYE. Marc Ribert a letűnt romantika egy késői alakja gyakran megfordult Péterék házánál s különös megjelenésével fölkelte Péterke érdeklődését. Egyszer nagy várakozással eltelve látogatóba megy hozzá Családi szalonunkban gyakorta hallottam keresztapámat Rlbert úrral vitatkozni. Ezekben a jelenetekben keresztapám Jerome Paturot színpadi alakjának a való életben megnyilvánuló hasonmása volt. Nem voltam képes figyelemmel kísérni ezeket a változásokat, s még kevésbbé tudtam az egyik, vagy másik oldalról felhozott érveknek súlyát mérlegelni, ha valóban volt valami súlyuk. Kis, ostoba fiúcska voltam , épen azért vakmerően elfogult. Keresztapámnak soha sem adtam igazat. Annyi tény, hogy ő soha sem alkalmazott szemkápráztató kifejezéseket, mint ellenfele. Ez tarka halmazban össze-vissza hányt vértingeket, vállszalagokat, sisaktarajokat, óriásokat, sárkányokat, paizshordozókat, törpéket, várurakat, apródokat, kápolnákat és remetéket Hangjának hatása alatt Noziére asszonynak kis szalonjában egész elvarázsolt világ nyüzsgött és e természetfölötti zsivajban fölharsantak az öreg romantikusnak szörnyű átkai és torka mélyéből feldübörgő gúnyos hahotái. Mily kicsinyes kereplőként hatott e szóförgetegek között szegény keresztapámnak hangja, aki ártatlan pásztorjátékokból és tanulságos polgári színműből merített érvekkel felelt, míg domború hasán a láncon függőivel izgatottan csilingelt. Mondom, képtelen volnék e vitatkozásokat hűen visszaadni. Kétségtelen, hogy épen lényegük kerülte el figyelmemet. Ha nagy megerőltetéssel igyekszem visszaadni szavaikat, az a meggyőződésem, hogy Danquin urnak ellenkezőleg azzal, mint ahogy akkor hittem, néha igaza is volt. Panaszkodott, hogy nyelvünknek hajdanában világosan érzett árnyalatai manapság elhomályosodtak s hogy az ujjak sokkal rosszabbul és sokkal homályosabban írnak, mint a régiek. Sajnálta azt is, hogy az ész az érzelmek felett elvesztette uralmát. Ezzel szemben Marc Ribert-nek megvolt az a megbecsülhetetlen előnye, hogy olyangondolatokat fejezett ki, amelyeket alig lehetett megérteni. Éppen homályosságuk tette széppé szememben. Az ember ritkán bámulja azt, ami érthető. Csodálkozásunknak szüksége van meglepetésre. Emiatt nagy lelkesültséggel hallottam a romantikus szellem meghatározását. — Ez — mondotta Marc Ribert — a forradalomnak és a fájdalomnak a műve; a végtelenség lázas keresésének vegyülése a keserű gyásszal, a legvonróbb gúny mögé rejtőző kétségbeesés. És tudom is én, még miket mondott. A kéjes borzalomtól és ámulattól remegtem. A két, annyira különböző gondolkozású és természetű ember között a politikai viták és oly hevesek voltak, mint az irodalmi csatározások, de nem nyúltak olyan hosszúra. Keresztapám a történelemből csak Napóleont ismerte; Ribert úr Gyámolatlan Lajost sajnálta. Az ő uralkodása alatt szeretett volna élni, minden szentekre esküdött. Keresztapám azt hite, hogy tréfál, pedig nagyon tévedett. Marc Ribert sofea sem tréfált és épen a komolysága, melyet i őrületében is megőrzött, magamfajta I gyerekre roppant hatással volt. Ez a gondolat, hogy jó volna Gyámolatlan I Lajos uralkodása alatt élni, annyira belerögződött elmémbe, hogy anyámnak, a derék Jusztinnak és iskolatársaimnak mindig ezzel hozakodtam elő. Egy reggeli tíz percben újabb rögeszmémet közöltem Fontaneival is, áld sokkal érettebb és emelkedettebb gondolkozása lévén, azt válaszolta, hogy ő jobban szeretett volna Szent Lajos királysága alatt élni. Marc Ribertnél, akit hosszabb idő óta ismertem, még soha sem voltam, amikor egy reggel apám, aki már nem tudom, baráti, vagy orvosi minőségben készült-e oda, engemet is magával vitt. Marc Ribert a jobbparton lakott a Duphot-utcában, a Madeleine-templom közelében. Sem az utca, sem a ház lenézésében nem volt semmi regényesség. Az épület nem Gyámolatlan Lajos korából, hanem Lajos Fülöp idejéből származott. A lépcsőház a maga nyersgyapjú szőnyegével és fehérre festett öntöttvas korlátjával Ribert úr ízlésének sehogy sem felelhetett meg; az esernyőtartóval és ruhafogassal fölszerelt előszoba nem kevésbbé. De türelem. Apám egyedül siklott át egy folyosón, amely valószínűleg Ribert úr szobájába nyílott, míg a zsirosszagú és maga is elzsirosodott szolgáló engem a kis szalonba vezetett, amelyben hímzett párnákkal és keleti szőnyegekkel letakart kerevetek álltak. A vendégszobának falán óriási kép díszelgett, amely egyszerre éreztette velem a fájdalom minden gyönyörét. A fájdalom, ha szép, a nemes kebleket sokkal mélyebben érinti. Megindult szívvel merültem el a festmény szemléletében, mely a szőke és bájos Opheliát ábrázolta, amint mosolyogva készül a halálra. Egészen megadta magát a víznek és ruhájától csak alig fenntartva úszott rajta. Vadfüves és mezei virágokkal koszoruzott feje úgy pihent a hullámokon, mint puha párnán. A pataknak és partmenti fáknak szine halvány kékes-zöld volt s ezt a fiatal lány arca visszatükrözte. Szeme az őrület együgyű csodálkozását fejezte ki. Amíg ezt a bájos és oly sok rokonszenvet ébresztő képeket bámultam, üdén csengő hangot hallottam, mely különös megszakításokkal és hirtelen szünetekkel énekelte: Ég veled, én szép hajóm! ... Ez a románc, amely talán máskor meg se indított volna, most mélyen belemarkolt idegeimbe és zokogásban törtem ki. Az ének megszakadt. Én még mindig remegtem. A hátam mögött ajtót nyitottak s én fejemet arra fordítván, az ajtó keretében fiatal lányt pillantottam meg, aki — mint Ophelia — fehér ruhába öltözve, szőke volt, mint ő és mint ő, két karja közé virágot ölelt. Mikor meglátott, halkan felkiáltott és elszaladt. Napokon át, igazán nem tudnám számbavenni, hogy hány napon át, mindig csak Opheliát láttam és azt a fiatal lányt, aki hozzá hasonlított. Elolvastam és újra olvastam, míg csak fejből nem tudtam, a királyné elbeszélését Shakespeare darabjában . „Egy fűzfa hajlik a patak felé, mely szürke lombját visszatükrözi. Ahhoz vivé eszelős füzérit: csalán-, kakukfa-, torma-, kosborát (ezt pásztoraink durvábban nevezik; holtemberujjnak szűz leányaink). Ott egy behajtó ágra koszorúját függesztené, s amint kapaszkodik, egy gonosz ág letört, s ő maga is gyom ékszerével a síró folyamba zuhant alá. Ruhája szétterülve, mint hableányt tartá fenn egy korig; régi nótákból danolt, mint ki nem is gyanítja önbaját" ... Néhány nappal, de lehet, hogy néhány héttel azután, hogy a Duphotutcai házban jártam, ahol oly mély megindulás fogott el, szüleimnek asztali beszélgetései közben egyszer arról értesültem, hogy Marc Ribert végleg elhagyta Párist, ahol többé nem tud élni és a Gironde partján kis faluba vonult vissza szőllősgazda rokonokhoz, magával vivén lányát Bérengére-t is, akinek egészségi állapota nyugtalanságra adott okot. Ez a hír nagyon levet, de nem lepett meg. Már előre éreztem, hogy erről az oldalról nagy szomorúság fog érni. Múlt az idő. A karján virágot hordó fiatal lány képe, mint Hamlet szerelmesének bájos alakja is, észrevétlenül elfoszlott emlékezetemben. Egyszer azonban, egy őszi reggel hirtelenül fölmerült az elfeledett bűvös kép, amikor édesanyámat énekelni hallottam: Ég veled, én szép hajóm !... Kérdeztem: — Anyám, mi van Marc Ribert-tel ? Öt éve már, hogy sem róla, sem lányáról nem hallottam. — Marc Ribert úr meghalt, gyermekem. Hogy lehet, hogy nem tudsz róla ... Szegény lánya megőrült Ártalmatlan, csendes őrült. Kis dobozban őriz kavicsokat, amelyeket drága köveknek és gyémántoknak hisz. Büszkén mutogatja s megajándékozza azokat, kik felkeresik. De őrülete néha különösebb módon is megnyilvánul. Azt mondja, nem tud olvasni; ha kinyit egy könyvet, alig néz bele: a betűk zümmögve fölrepülnek, mint a legyek ... Épen azért csak a virágcsokrokból akart olvasni, azokat jól megérti, mert ismeri a virágok nevét. De most már szegénykének ez sem megy. Újabban a virágok is fölröppennek, mint a pillangók. — Tudják, hogy mi vette el eszét? — Szerelmi bánat Jegyes volt Vőlegénye mikor meghallotta, hogy Ribert úr nemcsak saját vagyonát, hanem lánya kis örökségét is elvesztette, visszavonta szavát Nagyon fölháborodtam ezen. Anyám szomorúan mosolygott. — Gyermekem, sok gyáva és hitetlen ember van a világon. Ez a gondolat nagyon meglepett. Nincs benne ugyan semmi rendkívüli, de anyámtól, aki hitt az emberi jóságban, még soha sem hallottam ilyent. IX. HÍRNEVESEK. Kevéssel ezután olyan esemény történt, mely életemben korszakot alkot. Egy színházi előadáson voltam. Szüleim ritkán keresték fel a festett világot. Rendkívüli körülmények egész tömegének kellett összehalmozódnia, hogy engem oda elvigyenek: apám gondos ápolásával és tudományával egy drámaíró feleségének életét mentette meg; a drámaíró ebben az időben történelmi drámát adatott elő a Porte-Saint-Martin színházban; a hálás férj és szerző páholyjegyet ajánlott fel apámnak s ez a jegy épen szombatra, a hétnek egyetlen oly napjára volt érvényes, amikor én késő estig fennmaradhattam s amely napra különben a színházigazgatók nem szívesen szoktak színházjegyet adni; és végső, kedvező körülményként a darab olyannak látszott, amely gyermeklelkem sima felületét nem karcolja fel. Huszonnégy órán keresztül félelem és remény között hánykolódva, türelmetlen láztól kínozva vártam ezt a kivételes boldogságot, amelytől közbelépő akadály minden percben megfoszthatott volna. Utolsó pillanatig attól kellett félnem, hogy apámat beteghez hívják. Ezen a délután azt hittem már, hogy a nap soha sem nyugszik le. A vacsorából egy falatot sem tudtam lenyelni, végtelen hosszúnak találtam és halálos aggodalmat álltam ki, hogy talán későn érkezünk. Anyám nem tudott elkészülni az öltözködéssel. Noha félt, hogy megsértjük a szerzőt, ha az első jelenetekről lekésünk, azért mégis jelentékeny időt veszített el azzal, hogy keblén és haján a virágokat elrendezze. Kedves jó anyám a tükrös szekrény előtt fehér selyem ruháját, amelyet áttetsző zöld pettyekkel behintett csipke felső takart, időtlen időkig szemlélgette; roppant nagy fontosságot tulajdonított hajdiszének, a ruháján áttetsző fűzővédő vonalának, rövid ujjai csipkefodrának és öltözéke különböző részleteinek, amit én léha dolgoknak tartottam. Ez is olyan ítélet, amelyet azóta megváltoztattam. A Jusztin-rendelte kocsi a kapu előtt várakozott. Anyám levendula illatot hintett zsebkendőjére és nagy nehezen elindultunk. A lépcsőházban észrevette, hogy öltözőasztalán felejtette a sósborszeszes üveget és engem küldött vissza érte. Végre megérkeztünk , a nyitogató vörös páholyba vezetett, amely hatalmas, nyüzsgő teremre nyitott, ahonnan a zenészektől hangolt hangszerek kusza zűrzavara szállt fel. A színpadról tompán felhangzó három ütésnek ünnepélyessége és azt követő mély csend izgalmamat végsőkig fokozta. A fölemelkedő kárpit számomra valóban egyik világtól a másikba való átmenetet jelentette. És milyen tündöklő világba léptem ! Lovagok, apródok, úri hölgyek laktak itt, az élet nagyszerűbb és ragyogóbb volt, mint abban a világban, ahol születtem; a szenvedélyek félelmetesebbek és a szépség szebb. Az öltözetek, a mozdulatok s a váltott szavak ezekben a csúcsíves, hatalmas termekben ámulatba ejtettek, elragadtak és érzékemet soha eddig nem érzett gyönyörrel itatták. Nem volt számomra "már semmi más, mint ez az elvarázsolt világ, amely bámuló szemem előtt oly hirtelen megnyitott. A csalóka ábrándkép teljesen rabul ejtett és még azt is, ami nyilván elárulta, hogy színházi játékon vagyok, mint a festett deszkák, a homlokdíszek, a kékre mázolt vászon függönyök, amelyek az eget ábrázolták, a színpadot keretező függöny: minden, de minden még erősebben odaláncolt az elbűvölő tévhithez. A dráma VII. Károly uralkodásának utolsó éveiérl vitt. Nem volt egy színpadra lépő alak sem, még az éjjeli őrt s a katonai őrjárat vezetőjét sem véve ki, amely élénken bele nem vésődött volna emlékezetembe. De mikor megjelent „skóciai Margit, rendkívül zavar fogott el; a hideg és meleg váltakozva nyargaltak végig testemen s közel voltam az elájuláshoz. Szerettem őt. Szép volt. Soha sem hittem, hogy ilyen szép lehet. Sápadtan és szomorúan jelent meg az éjszakában és ezüstös sugarakat rá csak a hold vetett, melynek középkori voltát a gyászos felhőkoronáról és a megcsillogó sok toronytetőről rögtön észre lehetett venni. Emlékeim tömkelegében, már nem is tudom, milyen rendet tartsak és hogyan fejezzem be elbeszélésemet Csodáltam Margitot, amiért olyan fehér volt; azt hittem, hogy kékszemhéjai családi kiválóságának ismertető jelei. A trón várományosának, Lajosnak volt a felesége, de Raoult, a szép és fiatal ijjászt szerette. Ha finom cukorkát akar, kérjen Obilsscht! Hetedik költemény.