Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)

1928-01-07 / 6. szám

— Emlékezés Sipos Domohosra — ina: HOLIER KAROLY Fájdalmas ismertetője és erénye: kisvárosi ember. Az erdélyiség jelképe a kisváros, melyben három nyelven melegednek egymáshoz az egyszintüek és három nyelven kiséri biztatás, bí­rálat, vagy sanda gyanú, akinek emelt hangja mögött szárnyak csattogása hallik. A politikus, aki a {okosnyél helyett a bankjára támaszkodik, a va­gyonáért szorongó nemes és az urféle kisember, valamennyien zsörtölődve rég érezték: Sipos Domokos rendkívülit és nyugtalanítót fejez ki az Írásaiban: a iompatényü transsylvanizmust. Ennek az izmusnak nincsen még elmélete, csak ösztöne, nincsen még bölcsője, csak vajúdása, nincs bölcseleté, csak agitáciöja, ebből az eszmemagból vi­­liarntag is, meg kalász is kelhet, nem lehet megélni belőle, csak élni-halni lehet érte. Az irö érte élt és jórészt miatta hait meg, szent megszállottsága harchelyén, láztól rózsás lélekkel, egy „vidéki forradalom“ szellemtörténelmi elkülönülése idején. S mig e lorrada­­lom első halottja, Balogh Endre, békés olrfalraállással szégyenitette meg az erdélyi önálló igazságban kétkedőket, ijtpog Domokos az ellenséges közöny, sűrűjébe vágott, sértett és sérült, fájt" és íájdított, folyton portyázva, apró csatározásokban, készült a döntő cse­lekedetére, mig tulkora halálában vi­tézzé vívta az „erdélyi“ nevet... Harctéri halálát számításba . vette. Fegyverét, az irótollát a hősi célnak ez ellátása tette éléssé, elevenbevágóvá, türelmetlenné és épen az ú harcmo­dora miatt is éreztük jónéhányan a mások Irontmögötii erőgyűjtését ha­bozó hadgyakorlatnak, vagy elkésett művészi pionirmunkának. Sipos ott kereste a mondanivalót az élet leg- i előretolíabb lovészárkaiban, a halál I szélén járók, a roham előttiéi: leple­zetlen őszinteségében, a magasztos nembánom lyrájában, az ég pártján szóló földi szenvedők kísérteties köny­­nyelmfiségébcn, Egy felelet nélKüii kornak folyton hánytorgatta a kérdezni­­valóját. Erdély báját beszélő novellái, könyveimé, címlapja, a tornyokat, min­den hi't lórmajizmusát ingató rettenet, harcból a világ leglelkét. a békét kö­nyörgő ifjú mennynek forduló orcái kérdik: „Istenem, hol vagy?“ S a fe­leletre garázda minden emberi válasz, legalább is gyöngédtelen és a pusz­tai vándorlásra emlékeztető bálvány­hódolat. Valamicske vigasz talán csak a „TemplomrablÓ“-nak adott jézusi bocsánatból csillog felénk s ez is a Názárettii elméletében, nem pedig ál­­keresztény rendünkben leli télérik ma­gyarázatát. A mértékünket megszégyenítő sze­rétéiből revoUátt a Sipos Domokos te­hetsége. Akik eihivatottságát.nem érez­tek, azért féltek a rombolásától, mert iskolaivá hazudták immár a szociális közhelyet: gyüngeség a tuinagy sze­retet ! Sípos látta e gyakorlati tétel ve­szélyét es torradal mának lényege ez áligazság ellen lázadt. Ezért annyi az apró barrikád Sipos minden írásában, a szeretetlenség ostromára szurony­szegezö hajlam, az űröm az örömé­ben, a duskálás a keserűségben, azért a fekete fény a lelke lapján, melyen intarzia, halványan másszinü kocka­változat csupán némely vidám emlék, vagy a vérnek sötétbibor, érzéki játéka. S az élet napos oldalán látott örö­mökre Irta „Veletlenség“ cimü szug­­gesztiv elbeszélését, mely a szélgő bo­csánatra adott tragikus ellenvélemény: a végzetnek ott is akadt büntetnivalója, ahol mi csak megszokott emberit, eset­leg a sablon szükségletét látjuk. Fino­man, erőltetés nélkül szerkesztett, verista novellái, vagy regénytöredékJ.i jó ha könnybe lágyilják a mesemenetet és nem torkoljanak a kétségbeesésbe, a természetünk láncai ellen való riadóba. „Édes Istenem, hol vagy.?“ cimü D03- tojevsky-söhája, vagy Richepin-szerü paraszthistóriája, a „Pitymäüafkor“, megdöbbentő „Kastélytető föllángo!“ című minapi fényképe, s még egy-kél mélységesén szociális novellája nagy példákra utalnak, vagy ezek bátor magyar megfelelőitől nyerték az in­díttatást: de Sipos nem ezek által not*, ama különös „erdélyi emberré“, akinek megszerettük. Tränssylvan for­radalmát, legalább is ennek bujkáló csiráját, már a „Székely tölgy és a spanyol gránátaimáVirág“ cimü elbe­szélésében sejttette, a „Vidéki forra­daloméban körvonalazta, de már jóval előbb, az első zűrzavarban is tartós formában fogalmazta meg: „Hazafelé“ cimü korai, hymnikus pró­zájában. A székely bakát hozzánk, haza hajtja a föld ölébőf fakadó impera­tivus, mert „ez a föld nélküle már nem az a föld, ami volt“ Mikor ez a novella keletkezett, sokan fáztak tőle, vakmerőnek és koraszülöttnek, kárté­konyán pacifistának bélyegezték, de­struktívnak és demagóg mellékizünek. S rövid idő múlva alapigazsággá, sajtópropagandává lett az Író lázálma, szenvedésünkben kiegyenesítő Jelszóvá, az erdélyi együvétartozás görcsösen ismételt, közös veszélyben megszen­telt szólamává. Minden megaláztatáson túl itthon vagyunk! — toppantotta da­cosan Sipos és fittyet hányva az írói miiformajátéknak, tettnek vallotta a miivészi termést. S bár Jókai nem azért iró, mert megjósolta a repülő­gépet, Sipos nem azért erdélyi ifó, mert magáénak vallotta a sokfelől zaklatott igazságot, hogy Erdély népei történelmi te'tvérek, — mégis e költői takarodó, hallatára, a „ Hazafelé" meg­jelenésekor figyelt föl mindcuki ennek a Hutai öneszinéltetőnck a" munkájára. E nein sóvén, de miiképpen és szeb­ben magyar capisüártg hallatára Szö­vetkeztek az Idegenbe szakadt nép' szóvivők, a tudatos erdélyiek arra a tennivalóra, mely fontosabb volt a politikánál: ocsúdásnak éreztük az ájulásból. Egyszerre gyarapodott az erdélyi magyar figyelem az Áprily — Reményük — Tompa féle transsylvan hegedüszóra is és a próza bátrabbjai, lelkesedve fogtak az egykori s lassan­ként a mai Erdély földolgozásához. Ez volt a lélek első reflexe, egy lát­szólagosan radikális mozdulat, mely lényegében csak folytatása volt az örökkévaló élet magyar válfajának: élni annyi, mint változni. Hőkölve álltak meg az álmodni szeretők, józa­­riltó volt az iródobta kesztyű és ma már világosan látható, hogy botrán­­koztató és botránkozók közül Sipos szerette jobban a fajtáját. E rövid Írói pályafutásban természe­tes tempó a rapszódia. Aki emlékszik a „Templomrabló“ töredezett, új­szerű proletár-észjárására, érthetőnek fogja találni a siető, bűnös emberfiá­nak azt a kalaplengető tiszteletét amaz ország felé, ahol a Hosszu-türés lakik. A földön a veszteség-oldalra vezetett lelkek sietve és kihagyásos logikával élik a jámbor nyársfiak világát: túl,vár a terített asztal! Sipos a halál árnyé­kában mindenkinél bátrabban vállalta az egészségesek munkáját: gyakorla­tivá tenni a jóság filozófiáját ! Qájta? lanul rohant e küldetése utján. Egy­szerre-váratlanul versben-szólalt tneg, mint aki nem bírja el a kötetlen -rideg,\ séget, hanem az intimitás szabadsa­gára vágyik. S megírja egyik legmeg­rázóbb gondolatat: a lázadó emberét, aki összetöri az orgonákat, aufiéit a Halál neüícsalí reá, hanem utódaira is jogot tő’wliál. Ez a múlandóság rap­szódiája, egyike ama kemény dokumen­tumoknak, melyekkel az erdélyi iroda­lom egyetemessége is bizonyítható. Önzetlen jóságát a halál determinálta, mintha szerepével is megerősítette volna a föltevést, hogy nincs e vilá­gon gonoszabb élő, mint amilyen volna a halhatatlan ember, jó csak a halandó lehet. Ami jó az emberből, az passzív, múlandó és gyermeki, vagy művészi: a halandóságból kivenni való, meg­örökítendő. így rajzolta meg Sipos egyik legérettebb írásában, mely Csehov szá^ razdaika-téniájánál könnyesebb, bár kevésbé ideges — a suszterinas kálvá­riáját, melyet a házba lopózó Jézus édesit meg. Szociális elmélyülésé vitte a történelmi területekre is, meri pálya­díjnyertes novellájában, a „Vajúdó idők küszöbén“ címűben, a r.ugkinzott Er­délyt emelge.i ki dédelgetett hősévé. Megérdemelné ez a komoly erdélyi Íéröfevaüíis, hogy mint az uj belga költészetben a vallón és flamand köz­vélemény teszi egymás tehetségeivel, az erdélyi lomán és szász irodalmi íu­­qát is meghálálja Síposnak a magya­rul feléjük sugárzó jószivet. E köítő halála csak művészi szem­pontból be nem váltott ígéret. Em­beri s faji programmja teljes a kivi­telben és az erdélyi embernek példa­mutató uttörés. A magyar olvasó ösz­­szességnek természetesen artista szem­­pqntból is érzékeny veszteség: elve­szhettük egyik legérdekesebb, tüzes mesemondónkat. Ezt a jószemü rea­listát, aki Babits figyelmét is fölkeltette s aki néhány alakját a teremtés üst­­iébél frissen mentette elő és olyan lehelletet fújt beléjük, mintha ember­i4 AZ. ' Á\ , -n*-— í A *­­'i, VW -* - Л 1гг-*л**С* * ^АЛА*. А» г— £*;, , i+jjl р ‘л ргт*Г*^' л •** kxf ’U+J.d*, tj£ .«>/ «...A. i / А. 'КлааЖ* *^L^y (foX. Mu^A., U'< /< ^ju-Лу f '** fi*#1 /uilb* .Í « C. .^1 imty 'if - /á Ui-4- &4VMA OC+. L ъ 2. •А*Л- / ivjtA e / Uirt , в. 1 '■kfd- ле^м. vudLtC f vrty*4i ? HÖFEF дувртеИ hintőpor, сбои lila dobozban yalddi.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék