Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)

1928-01-07 / 6. szám

13. oldal. ELLENZÉK 49. év, é. szám. Boldog idők Sípos Domokos, Sípos Domokos annak a regény­vázlatának mottójául irta ezt, amelybe diákköri élményeit gyűjtötte volna össze. Talán senkise szerette jobban diák-korát, mint ő. Annak emlékei ad­ták neki feleségén és kisfián kivül élete legédesebb örömeit. Ha gondolatai elé dobodott diákkora, vagy gondjai utján erre a bűvös pihenőre ült, mindig visszaesőkön a múltba emberek és dolgok fel^ visszahozhatatlan édessé­gekért. Mindig olyan szívesen beszélt erről a semmiről; szemei boldogan, gyermekes örömben ragyogtak fel. Mo­solya és szavai nyomán felrajzolódott Enyed az ősi kollégiummal, az Őrhegy, a Bükkös, a Farkaspatak, titkos diák­kocsmák, emberek, tanárok, diákok, lányok, a magyar-utcai gesztenye-sor; édes és heves izgalmak az Almamater nyugalmas és gondos szárnyai alatt Egy egész tündérváros és tündérvi­lág, amely valóság volt. De amikor tündérisége nyilvánvaló lett, akkor már emlék volt, egy drága, kedves kicsi em­ber emléke, aki riadtan és feszülő iz­mokkal küzködött életéért kihajítva egyedül a sors piacára. Amikor Sipos Domokos mögött érettségije után az enyedi kollégium nagy kapuja becsu­kódott, édes, feiedhetetlen tündérmese lett az az egész elmúlt világ, az élet boldog szigete, ahova visszahajózni többé nem lehet S talán nem is hitte többé, hogy ő volt az, aki ott járt; ott nyitotta ki szemeit a világ titkai felé; ott ölelt eszméket magához lelkes ön­zetlenséggel; ott volt gondtalan ur, hogy ne legyen aztán az soha többé; emelkedett és biztos ember, aki elin­dult, hogy rövidesen rendbehozza a világot. óh, annak az életnek mennyi édes romantikája volt! Mikor róla irt, címül e#t írta: „Boldog idők“. S amikor én most az emlékeim között kutatok, ame­lyek Sipos Domokost ölelik elém, min­denikre rá kell fűznöm a fekete gyász­­szallagoí, mert Sipos Domokos "egész élete egy fájdalmas-édes nagy emlék lett csupán. A lélek megvillanó, gaz­dag csokra, belehajitva a halál sodró, nagy vizébe ... Tudom, hogy nekem most meg kel­lene rajzolnom annak a kezdődő em­bernek az arcát, aki 1902 és 1910 kö­zött az enyedi kollégiumban fejlődött és ért az életnek. Azokat a csirákat kellene felkutatnom, amelyek maguk­ban hordták egy nagyszerű erdélyi em­ber és igazi irótehetség későbbi élet­­mozdulatait. Egy képnek kellene meg­adnom a vázlatát... De csak apró, boldog ködbe vesző képek villannak elém, amelyeken mozdul és él egy drága ember, aki ma halott. Bennem az élet küzd most a halállal, az élet mozdulatait látom, egy kis diák s egy életnek kibontakozó ifjú ember életiz­mainak gondtalan, kedves játékát... Hisz annyi fátyolt dobtak azóta kiáltó, nagy valóságok közénk és a közé a boldog idő közé, amelynek kettős csendjében tisztán és hittől ragyogóan emelkedett a lelkünk biztos és szép emberi jövendő felé. Az ifjúságunk és az ősi kollégium csendjéből belelő­­kődtünk egy forrougó világba. Aztán mindjárt a háború jött, uj arcokkal és uj tragédiákkal. És jött a fajtánk és nemzetünk tragédiája. S ez a sok min­den mind azokra az édes emlékekre hullt, mind mélyebben és mélyebben lemette azokat el. Ezektől a véres em­lékektől valóságokba kivaditott ember alig talál már rá azokra az édes és tiszta mozdulatokra, vagy azokra az arcokra, amelyek akkor jártak keresz­tül az életünkön. De mégis látom Sipos Domokost fe­lejthetetlenül néhány kedves képen át- Csöpp, a földből alig kilátszó, friss szőke emberpalánta. Édes, huncutság­gal aláfestett, emberekre nyíló, mo­solygó kék szem; szögletében apró nadozássa) az élet érthetetlenségei felé. i „Pityergő szájjal anyámtól búcsúzom, j az enyedi diák „ Mesélek arról a semmiről, mi koporsódig megaranyozza életed.“ — írja első napjáról az enyedi kollé­giumban — a régi várfal mellett szi­pogva majszolok ráncosodó besztercei szilvát, délben egy félcipót gyömöszö­lök kicsiny zsebembe, este egy ezer­szer összeiaricskáit publika mellett négy-öt hozzám hasonló, álmélkodó báránykával Ismerkedem s szent áhí­tattal bámulom a cigarettázó primá­­riust.“ Emlékszem egy apró kis tragédiára, amire édes könnyeket ejt az emléke­zés... Nem volt még akkor a kollé­giumban vízvezeték. Kis napos „fikák“ hordták kancsókkal a vizet a kúria közepére állított hordóból. És a kicsi Sipos Domokos, amint a lépcsőkön vitte fel a vizet, a cserépkorsókat be­­leütötte a lépcsőfokokba és összetör­tek ... Milyen komoly, szociális tra­gédiája volt ez annak a szegény, árva kis diáknak 1... Hogy lecsüngött tőle feltörő életkedve, mint egy jéggel súj­tott kicsiny virágnak... Két eltört csvépkorsó miatt... És később, amikor már kinyílt a szeme abban a biztos, külön kis világ­­n — csínyekre emlékszem vissza... is ott volt abban a kis összeeskü­vésben, amely felborította a „Mari mama“ gyümölcsös sátorát... A sát­rat körülvette a kis diákcsapat, az apró lábak között egyik a sátor lábát spár­gával megkötötte, a spárgát végigvitte a piacon be a vár kapuján és onnan rántotta meg, hogy felborult a sátor apró gyümölcs-csomóival... S a hir­telen zűrzavarban a zsebekbe tűntek el a guruló almák, szilvák és diók... Csínyre felragyogó vidám kék sze­mére emlékszem, amikor rekordot csi­nált a „felpakolással.“ Ez a bosszan­tásnak egy módja volt akkor: aki nem voltol'thon, annakvagy az asztalát, vagy 1921 január 15-ére tűzte ki a maros­vásárhelyi Zord Idő második irodalmi pá­lyázatát, miután az első pályázat Nyíró József és Tompa László nevét emelte fényre. A második bíráló bizottság, melynek tag­jai Dékáni Kálmán, Moher Károly és Berde Mária voltak, a következő jelentést adta ki az eredményről: „A kisnovella pályázat legkiválóbb da­rabjának az Októberi forradalom jeligéjű pályázó Templom-rabló c. novelláját tart­juk. A gondolat — minden bizarrsága mel­lett is, — az átlag morálnál mélyebben gyökerezik az igazi humánus krisztus-fel­fogás talajában, hogy t. i. a Megváltó ott is megbocsát, ahol mi már megbocsátha­tatlan bűnre gondolunk. Kiválóan sikerült a szerzőnek az éhes, kisemmizett ember problematikus lényének megoldása : a ci­nikus rabló és Isten-hivö, vallásfélő-ember jellemrugóinak összeegyeztetése. A stilus rövid tömörsége a kapkodó indulatoknak jó eszköze. Egyáltalán nem annyira a téma, mint a megtalált erőteljes és hatásos ki­fejezési mód indítanak reá, hogy a szer­zőben kifejtendő elismert írót lássunk cs így a pályadijat neki odaítéljük. Neve: Sipos Domokos. (Dicsőszentmárton.)“ A nagynovella pályázatnak dátuma egy hónappal későbbre volt kitűzve. A bírálók figyelmét ezzel az alkalommal egészen más karakterű írás kötötte le. Szemben a fff Templomrabló sűrített drámaiságával ez a másik mű a széles, csobogó epikum med­rében folydogált. Mesélni, Pihenni, ez volt a jeligéje is, éppen ellentéte az előbbié­nek! A bírálók bizonyosra vették, hogy egy már jóliemert kolozsvári írónak nevét fogja felfedni a jeligés levélke, íme a bírálat szövege: „l egharmónikusabb alkotás я Mesélni, az ágyát „felpakolták.“ Ráhordták min­denéi a legmesterségesebb rendetlen­séggel. Egyik diákpajtása ágyát igy pa­kolta fel egyszer Sipos Domokos. Szék, asztal, kihúzott fiók, láda került egy­más fölé, s e fantasztikus torony leg­tetejébe egy vízzel tele mosdótálat rakott... Ragyogó kedvű, eleven eszü, drága kis diák volt, aki éppen úgy benne élt a fegyelmet rágcsáló, tanár-bosszantó, kedves diák-csinyekben, mint azokban a nagyszerű komolyságokban, amilye­nekben csak egy gyermekifju él benne igazán. Jól tanuló, friss eszü, jeles diák volt. Tettereje és szive lelkesen állt minden „közügy“ szolgálatába. Vezér lett hamar. Legkisebb volt a nagydiákok között, de a tekintélye oda nőtt mindenik fölé. VII—Vili. osztályos korában diák-mozgalmak vezetője volt. S hogy az önképzőkör elnöke nem ő lett, annak csupán — amint emlék­szem — az volt az akadálya, hogy növésre nagyon kicsi volt. Féltünk, hogy nem lesz elég „reprezentáns“ alak. De 6 volt a „Haladjunk“ szer­kesztője. Oda irta novelláit, vezércik­keit. Ez az ifjúsági lap rejti Írott ha­sábjain tolla első tapogatózásait. Eze­ken a lapokon kereste először kifeje­zését az az élet, amelyet 6 látott ti­tokzatosan felragyogva szemei előtt. Ezeken a lapokon indult útjára az a nemes lendület, amely meg akarta ja­vítani, egy ifjú szép álmai felé vinni a körülötte levő életet. Ezeken a la­pokon élte csira-életét az a humor, amelyben a kritikus csipkedő kedve és egy öreg bölcs szelíden elterülő mosolya volt. Az életnek ilyen hites, bizó és fö­lényes mozdulatai voltak ezek! Egy kis varázskalitkából nézve a buta nagy, valóság... Látom, amint ott áll a nagyterem pódiumán a nagyságos fejedelem arca előtt, vagy március tizenötödikén a diákemléknél a sétatéren, vagy a január nyolcadik! vértanuk sírjánál a vár oldalán és beszél... Lelkes szivét sza-Pihenni jeligéjű, Boldog Idők cimü. Ér" deme, hogy mai sivár világnézetű, fáradt irodalmunkba belelopja legragyogóbb éveink aranyát, hogy igazi couieur locale-t, mégpedig erdélyit adott tárgyának, azaz abból vette tárgyát, bár ebben nem uj csapáson jár. Stílusa üdítően könnyed. A világkatasztrófa előtti meddő, de roman­tikus diákpolitizálás erkölcsi megvilágítása komoly igazságként szól hozzánk. Hátrá­nya a műnek, hogy néha hétköznapivá lapul el a nyelve és hogy némileg szét­folyó meséjével, jobban mondva szorosan vett „mese“-nélkü!iségével éppen az hi­ányzik belőle, ami az igazi novella sajátja: a drámaian sűrített egység.“ Őszinte meglepetésére a bírálóknak : a felmetszett borítékból ismét S:pos Domo­kos neve bukkant elő. A pályadij ezúttal kétfelé oszlott, de a koszorú elsősorban a boldog Időknek szólott. A rövidesen rá megszűnt Zord időnek már nem állott módjában leközölni a má­sodik novellát. De a kitüntelás, amely érte, jó utravalónak bizonyult, mint a mesebeli hamupogácsa az utrakelö legénynek. Sipos Domokos célba ért az utón, amelyen el­indult vele az elismertség télé. Felejteni pedig sohasem telejtette cl ezt az első biztatást, amely altkor a legtöbb volt, amit egymásnak adhattunk e íöldön: bajtársi kéznyujtás az erdélyi életért való küzde­lemben. Most, amikor utolérte őt az annyiszor ismétlődő erdélyi végzet: a célnál való összeroppanás : amikor nyájas, szép fiatal feje a koporsó párnáin pihen, igaz test­véri gyásszal ujitjuk. frissítjük meg rajta a szerény erdélyi koszorút, amellyel olyan szép remények felé láttuk elindulni R, Berde Mária vain kihordja hallgatói elé és emelke­detten érzi, hogy fajtája és nemzete mint lendül minden megpróbáltatáson át győzelmesen az élet fölé. Szavában boldogan cseng a múlt minden ragyo­gása, s bizó, szilárd jelen meg elkép­zelt fényes jövendő dacoskodik a tör­ténelem csüggesztő emlékei nyomán... Kitűnő diák-szónok volt, friss és nagy beszédkészséggel. Lelkes „függetlenségi párti* volt, szivéből lenézte a „pecsovicsokat*. Egy regényvázlatában elbeszéli azt a nagy heccet, amit mint nyolcadikosok, ren­deztek az 1910-es választás alkalmával az igazgató előzetes tilalma dacára. Amikor künn kortesíogatok száguldoz­ták be a várost, ellenkortest pofoztak meg, lázas izgalomba tüzelték a diá­kokat s kifordítva a kaput sarkaiból, kiöntötték a diáksereget a választástól zajgó és izgatott utcára ... Vagy látom, amint Torockón a sor elé lép egy kiránduláson az akkori igazgató, Molnár Károly szigorú szeme elé. Mögötte a Székelykö emelkedik fehéren az égi kupoláig. Józan meg­riadással hallgatja a feddö és fenye­gető beszédet, amit a torockói polgá­rokkal történt mulatás miatt társaival kapott. A kollégium egyik legkitűnőbb diákja volt, de kirobbanó életkedve konllik­­tusokba kergette sokszor az iskolai fe­gyelemmel. Ember volt, gúzsba nehe­zen szorítható, szabadszárnyu lélek. Pajtásai és a szép eszmék felé jósá­gosán és lelkesen ölelő. Kedves, egész ember, aki ott az ősi kollégiumban nőtt szép reménységekkel az életnek. És Sipos Domokos, drága, érett lelkű ember, amikor Enyedtől meg kellett válnia, érezte és tudta, hogy mit hagy el. A sétatéri kis pavillonból, ahol az érettségi láz mámoros lármája zúgott, félrevonult a csöndes fák alá és be­burkolva a júniusi éjszaka sötétjébe, sírt, sirt. Tudta, hogy a gond tépő, fekete útjára lép, amikor kilép az ősi enyedi kollégium kapuján. Azóta min­dig gyöngéd virágokat nyitott ajkán a szó, ha Enyedről beszélt. Egy 1922-ben megjelent írását igy kezdi el: „Oh! vén kollégium és első ifjúsá­gom édes városa: Enyed. Tizenkét esztendő messzeségéből sóhajtok felé­tek és a sóhajtással kérem számon a keserves élettől mindazt, mit azóta ki­cseréltek a napok szivem tele kalá­szából. Most tágra nyitom szemem, mint húsz évvel ezelőtt, mikor először láttam meg a méltóságos Marost, a Kakasdombot, messzi zöldjét a Bük­kösnek, nekem akkor roppant monu­mentális tornyodat — öreg kálvinista templom — s a kollégium bámuló cse­repes tetejét. Belebámulok az elmúlt esztendők medrébe s keresem az örökké változó homokban egy szegény kis diák lábnyomát“ ... És keresem én is lelkemben az em­lékek között lépkedő Sípos Domokost. Látom, amint az életbe indul frissen, vidáman, csorduló tele szivvel... Az emlékeim között, a távol boldog, gondtalan ködében, mert máshol már hiába keresném... Csak a régi Enye­­den... Vagy kis fia szemében és Írá­sai szép felvillanásaiban ; egy zseniál­­lis ígéretben, amely már maga meg­valósulás volt. .. Kovács László. KOSZORÚ

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék