Ellenzék, 1929. január (50. évfolyam, 1-24. szám)

1929-01-04 / 2. szám

4. oldal. ELLTSNZER 50. 4., 2. szám. mozisztár VÁLASZTÁS­­ a színház szilveszteri kabaréján ---♦♦♦--­ Tagja voltam a választózsű­rinek. — Elküldjük a fényképeket Hollywoodba Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósító­jától.) Hiába, nagy varázsereje van a mozi rejtélyes világának. Alig van ember, aki ne gondolna irigységgel a filmek körülcsodált és jól dotált hő­seire, akiknek neve diadallal járja be a világot. Nem csoda, hogy na­gyon sok embernek a fejében meg­fordult a gondolat. Milyen jó is volna eljutni Hollywoodba, az álmok tündérvárosába. Csak néhány héttel ezelőtt tette közzé egyik kolozsvári filmvállalat az itteni színházi lap hasábjain, hogy „tehetségfelfedező versenyt“ hirdet, Szilveszter estéjén pedig a Magyar Színház kabaréelőadásának egyik slágerszáma volt a moziszínészek felfedezése. Némi büszkeséggel kell kijelentenem, hogy Izsó Miklós fő­rendező jóvoltából magam is mozi­­sztárs­zakértő lettem. Kellett ugyanis egy bizottság, amely megállapítja, hogy külső megjelenés szempontjá­ból kik volnának alkalmasak arra, hogy mozicsillagok lehessenek. Izsó Miklós felfedezte, hogy a ka­baréelőadás alatt ott diskurálok a színfalak mögött Kondor Ibolyával, akinek mellesleg Imre Sándor, a színház dramaturg rendezője is csapta a szelet. Szegény Izsónak épen na­gyon főtt a feje, mert elfelejtett te­hetségfelfedező zsűriről gondoskodni. Boldogan csapott a homlokára ami­kor minket meglátott. Hiszen Imre Sándor drámai rendező, tehát termé­szetes, hogy ért — a filmhez. Engem az a tény avatott szakértővé, hogy írtam már mozikritikákat és körül­belül ismerem a filmszínészek neveit. De még egy tag kellett. Bevontuk a bizottságba Selmeczit, aki nagy mozi­kedvelő és kellő ünnepélyességgel helyet foglaltunk a rivalda fényében a zsűri számára elhelyezett asztal mellett. Tömegek jönnek Izsó Miklós bekonferálta, hogy itt vagyunk mi, a nagy felfedezők, lehet jelentkezni és ezzel a verseny meg is kezdődött. A nézőtérről lépcső vezetett a színpad mindkét oldalára és ezen vonultak fel a színpadra a jövendő csillagai. Izsó Miklós megrettenve nézett végig a felvonulók tömegén. Különösen akkor ijedt meg, amikor Imre Sán­dor azt indítványozta, hogy minden jelentkező tegyen néhány mozdula­tot előttünk. — Az Istenért — súgta nekünk Izsó — hajnalig sem leszünk ké­szen, ha így akarjátok csinálni, itt fog érni az új év és Janovics direk­­torékhoz sem tudunk elmenni a szilveszteri mulatságra. Majd csiná­lok én itt rendet. Ezzel előzetes sorozás alá vette a jelentkezőket, nagyobb részt fiatal­embereket, akik már benépesítették a színpadot. Izsó szigorúan szembe­nézett minden jelentkezővel és már intett is, hogy mehet. Bizony az önkritika nem nagyon virád­­­zott a jelentkezők között, mert a legtöbbjüknek alig lehetett jámbor reménysége, hogy elhomályo­sítják a Harold Lloyd tekintélyét. Mintegy hatvan férfijelentkező közül a a következőket bocsátotta elénk Izsó, Falk József, Orosz Albert, Had­­házy Béla, Zentay Gyula, Aszlán Jó­zsef­, Finsler László és Simion Pop. Egyöntetűleg megállapítottuk, hogy esélyei Hadházy Bélának, Zentay Gyulának és Finsler Lászlónak lehet­nek. Miután azonban a megállapodás az volt, hogy csak két fényképet küldhet ki a színház Hollywoodba, szavazattöbbséggel Finster Lászlónak és Hadházy Bélának ítélte a bizott­ság a pálmát. A valóságos grófné és társai A hölgyek között már könnyebben ment a választás. Itt ugyanis kevés volt a jelentkező és már az első pil­lanatban mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a nyertes, a szép kis Oldofredi-Bartelli grófnő, született Kimpián Ilonka lesz, akit mint te­hetséges táncosnőt vett feleségül egy Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósító­jától.) Hajdanában, abban a korban, amit manapság a régi jó időknek szoktunk nevezni, a tél elmaradha­tatlan örömei közé tartozott a szán­kózás. Az első hó hullására gyer­mek és felnőtt egyaránt örvende­zett a pillanatnak, amikor a csilin­gelő szánkó tova siklik és utasai a bundák és lábzsákok meleg fészké­ből élvezik a tél tiszta frissességét. A szánkázási kedv az időjárás meg­változásán múlik — mondják sokan. Az idén azonban immár szinte har­madik hete kitűnő szárnyak hívo­gatnak mindenfelé Erdélyben váro­sokon s azokon kívül s mégis mit látunk: még a kolozsvári egyesek sem sietnek rozoga bárkáikat köny­­nyű szánjaikkal kicserélni, s kocsi­jaik fázósan felhúzott tetőkkel fa­gyoskodnak a szomorú standokon. Mi az oka hát annak a jelenség­nek, amely semmiesetre sem nagy jelentőségű, de ugyanakkor aligha nélkülözi a jellemző vonásokat. A társaságbeli szakértő Kulturhistóriai nyomozásaink so­rán, mellyel a felvetett kérdésre vi­lágosságot akartunk deríteni, az első kérdést egy társaságbeli idősebb úr­hoz intéztük, aki ma is rendületle­nül hű a régi szokáshoz, s mihelyt az első hő leesik, lovait csilingelő szánszerszámba öltözteti és szánkón teszi meg mindennapos útjait. — Hogy miért nem szánkóznak az em­berek szórakozásból vagy sportból mint régen ? — mélázott el a kérdezett — ezen gondolkozni igazán még nem volt időm, de valószínűleg elsősorban éppen azon múlik, hogy mostanában nem igen van idejük ilyesmire az embereknek. Az­tán meg arról se feledkezzünk el, hogy az agrárreform kiadásán gondoskodott arról, hogy minél kevesebb ember le­gyen abban a helyzetben, hogy fogatot tarthasson magának, akinek pedig anyagi körülményei az ilyen fényűzést még ma is megengedik, az természetesen már ré­gen felcserélte a lovak vonóerejét a mo­toréval. Hej, pedig régen, még az én időmben is, milyen kedves mulatság volt egész vidám társaságokkal csengős szá­nokon végigsiklani a szép erdélyi ország­utakon. Valami egészen különös hangulat fogott el ilyenkor mindenkit, melyet soha egyetlen más szórakozásnál sem találtunk fel. Még régebben pedig, apáink korában éppen Kolozsvár volt a leghíre­sebb téli szánkázások városa, ahol estén­ként egész szánsorok vitték szórakozni a társaságokat a fáklyafény mellett. Ér­zem, hogy szánkómmal eleven anakro­nizmus vagyok ebben a korban, olyan plusz mágnás és kétség kívül a leg­jobb film arca volt a jelentkezők kö­zül. Indiszkréciót követek el, ami­kor megírom, hogy Selmeczi erősen kardoskodott úgy Hoffer Mellette, mint Antal Mária és Kis Margit mellett. Az volt az álláspontja, hogy miért ne küldjünk ki mind­járt tíz fényképet Hollywoodba, mi azonban leszavaztuk és második­nak a kis Wojtecky Elvirát javasoltuk lefényképezésre. Ezzel véget is ért a bizottság munkája, amelynek ered­ményét Izsó Miklós ígérete szerint íme közölte az Ellenzék, a nyertesek a színház költségén fényképeztessék le magukat a Fotofilm műtermében és ugyancsak közölni fogják képei­ket a Színház és Film című hetilap­ban is. A képeket Janovics direktor elküldi Hollywoodba, hogy ott is bí­rálják meg a szakértők. A kollé­gáink. (V. j.) régimódi földbirtokos, amilyenekről az orosz regényekben olvasunk megható dol­gokat A szakmabeli Ez a melankolikus válasz azon­ban nem derített fényt arra, hogy miért nem használnak az emberek legalább akkor szánt, amikor is köz­lekedési eszközt vesznek igénybe ujjaik gyorsítására. Ezzel a kérdés­sel ahhoz a bérkocsifuvaroshoz fordultunk, aki már több ízben szol­gált felvilágosítással a kolozsvári „egyes“­társadalom problémáinak ál­lásáról. — Csodálkozni tetszik azon, hogy nem fogunk szánba s inkább a felhúzott tetejű nehéz kocsikkal álldogálunk itt, mintha csúf esős idők járnának? — válaszolt kérdéssel a kérdésre az Öreg fuvaros, aki szemtanúja lehetett az emlegetett régi jó időknek. Magam is nem egyszer csodálkozom azon, hogy a közönségnek nem kell szánkó s szívesebben húzódik be a döcögős kocsik sarkaiba. Pedig ugye, a szánkó gyorsabban halad, hiszen a lovainknak a munkáját nagyon meg­könnyíti. Mert kérem egyszerűen ezen múlik: a vendégeknek nem kell a szánkó. Hogy miért nem, fáznak és mindig rossz­kedvűek. Ezeket mondták azok, akiktől szakértő hozzászólást vártunk. Hogy azonban a korkép teljessé váljék, gondoljunk kettőre. Először arra, hogy a téli sport kedvelőinek sze­mében a jámbor szánkózás sportsze­rűtlen mulatság: ezek skielnek, kor­csolyáznak, s ha éppen siklani akar­nak, hát ródliznak és maguk húz­zák a szánkót. Másodszor pedig arra, hogy akik a tél könnyebb szó­rakozásait keresik, azok inkább a jazz hangjaira a parketten siklanak tova. Hiába, a rádió és repülőgép korá­ban lassan-lassan egészen bealkonyo­­dik a régi romantikának s helyet ad az újnak, amely Lindbergnek uj­jong és akkor lesz szentimentális, ha amatőr rádióján titokzatos ét­er­ zö­rejeket sikerül kifognia. (n. r.) Csilingel a szánkó ----------------­ Miért nem szánkóznak Kolozsvárt az emberek? I­lMailu DKjv! vásár , SZABÓ JENŐ divatkilönlegességek nagyáruházában,­ Cluj.­­ Újévi ajándékul­­ egy ruhára való kelmét adok minden­­ vevőnek, aki 1000 tejes készpénz- t , ■ vásárlást eszközöl. Fetinti kedvezmény 1 11 vidéki utánvételes megrendelésekre \ % is érvényes! □□□□□□□□□□□□□ □ tegye jóvá ami! сила- П □ lasztott □ □ Vegye meg az új karácsonyi Г*1 □ zenealbumot. Moravetz, Bárd,­­ Nádor és Rózsavölgyi albumai «-J » között válogathat minden könyv- a jei kereskedésben. Kötetje 175 Li. r­i Li Főbizományos: MORAVETZ LJ Timisoara.­­ □□□□□□□□□□□□a Vegyileg fest, tisztit CZJUK, Cluj! 20 százalék engedmény! Párisban is visszhangja támadt az Ellenzék nyomora kólójának Az Armeé du Saint 100 frankot küldött özv. Farkas Sándorné segélyezésére Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójá­tól.) Pár nappal ezelőtt ismételten foglalkozott az Ellenzék Farkas Sán­dor kolozsvári tanárjelölt tragikus sorsával, aki amellett, hogy pár hét­tel ezelőtt egy baleset következté­ben hosszabb időre munkaképtelen lett, a Munkásbiztosító Pénztár hibá­jából most az elé az alternatíva elé kellett álljon, hogy vagy megfi­zeti 10.000 lejt felemésztő szanatóriumi költségét, vagy pedig ennek fejében Özvegy édesanyja bútorait bocsátják árverés alá. Egyben gyűjtést indítottunk a szo­morú sorsú család részére, amely csak az erdélyi segélyezők nagylel­kűségéből is jelentős összeggel eny­hítette Farkas Sándorék helyzetét. Most pedig örömmel állapítjuk meg, hogy az Ellenzék nyomorakciójának hangja még Párisba is eljutott. Ugyanis a napokban Özv. Farkas Sándorné címére 100 frank pénzküldemény érke­zett a párisi Armeé du Salut-tól. A párisi Üdv Hadseregének nemes gesztusa már csak azért is dicsé­retre méltó, mert a segélyezett csa­lád az Üdv Hadseregével semmiféle kapcsolatot nem tartott fent s ami­kor 100 franknyi segélyüket elküld­ték, bizonyosan csak az a cél lebe­gett előttük, hogy egy távoli ország­ban tűrhetőbbé tegyék egy nagy szükségben élő úricsalád ünnepeit. ITK­ a panasza? A nagyszebeniek régi panaszát ké­pezik azok a tarthatatlan állapotok, amelyek a nagyforgalmú szomszé­dos kiskapusi vasúti állomáson meg­­honosultak. Már memorandummal, deputációval járultak az illetékes fó­rum elé, de nemhogy a mizériák megszűntek volna, hanem ellenkező­leg: a helyzet még rosszabodott. A nevezett vasúti állomáson a vá­rótermek tisztátalanok és nem tiszta az állomási vendéglő sem, holott az árak a nem éppen elsőrendő ételek és italok ellenében, horribilisek. A hosszas várakozásra utalt utasok, különösen a téli hidegben szenved­nek sokat, mert a dögletesszagú vá­rótermekben kénytelenek meghú­zódni, vagy pedig a hasonló állapotú vendéglő méregdrága kotyvalékát fogyasztani, amíg vonatba szállhatnak. A nagyszebenieknek eddig az az előnyük volt, hogy a fővonalról ki­szállva, nyomban a reájuk várakozó nagyszebeni szerelvénybe szánhat­tak. Most ettől is el lettek tiltva, minden indokolás nélkül. Azon reményben kérjük a tekin­tetes Szerkesztőségtől e sorok köz­lését, hogy azokat elolvasva, a CFR igazgatósága végre meg fogja szün­tetni a kiskapusi vasúti állomásnál levő tarthatatlan állapotokat. Az Ellenzék több nagyszebeni olvasója.

Next