Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1928-09-02 / 25. szám

(5. közlemény.) A nándorfehérvári hadjárat. Elérkeztünk a nagy Hunyadi legutolsó hadmű­veletéhez, az 1456. évi nándorfehérvári hadjárat­hoz. Az eddigi hadakozásból már elegendően kitűnt, hogy bármily súlyos csapásokat is mért Hunyadi a törökre, a fennforgó erőviszonyok szerint csak egész Európa egyesült hatalma tudott volna ellene döntő eredményt kivívni. A nyugati hatalmak azonban a pápák minden erőfeszítése dacára sem hozták meg a lehetséges pénz- és véráldozatot, sőt Velence, mely abban az időben a legerősebb hajóhaddal rendelkezett és melynek bőségesen volt pénze arra, hogy a török ellen hatalmas zsoldos sereget állítson fel, a török birodalommal kereske­delmi előnyöket nyújtó szövetségi szerződést kö­tött, így mindezideig némi, többé-kevésbé fegyelme­zetlen keresztes hadak és a török veszedelem által közvetlenül fenyegetett szerbek, oláhok, bosnyákok és albánok támogatták időnként Hunyadi hadakozá­­rását, a művelt Nyugat csak pénzt adott és csu­pán a burgundi-olasz egyesült flotta nyújtott néha kétes értékű­­ segítséget. Ez volt az oka annak, hogy Hunyadi minden hadjáratában oly óriási túlerővel állt szemben, ame­lyet még az ő hadvezéri zsenialitása sem tudott mindig kiegyensúlyozni. Azonkívül szerencsétlensé­günkre éppen Hunyadi János idejében rendkívül tetterős szultánok ültek a török trónon. Előbb II. Murad, a várnai hadjárat győztes vezére, aztán a Bizáncot meghódító II. Mohamed, kiknek eleme volt a harc. Előbbi csak a balkáni fejedelmeket akarta hűbéreseivé tenni. Mohamed már magasabbra tört. Ő a Balkánt akarta birodalmába bekebelezni.» Minthogy csupán Hunyadi vezérsége tette a török­nek a Balkán végleges birtoklását vitássá, Hunyadit kellett az útból eltávolítani. Az ő kezében volt a nándorfehérvári magyar végvár. Ez volt a Balkán és egyben dél felől Magyarország kapuja, ez al­kotta azt a hadműveleti alapot, melyre a magyarok eddig oly eredményesen támaszkodtak. Ezért cé­lozta a törökök 1456. évi támadó hadjárata Nán­dorfehérvárnak elfoglalását. A szultán nagyarányú előkészületeit e hadi vál­lalatra már a tél folyamán megkezdte. A csapatok Ruméliában gyülekeztek. Az ostromló ágyukat a szul­tán az 1455 folyamán török kézre került szerb Kru­­sevác ágyúgyárában öntette. Mintegy 300 ostromló­­lövegből állott a török ágyupark, köztük 22 drb. még soha nem látott nagyságú 5 hüvelyes űrméretű ágyú, aztán oly kaliberű mozsarak, melyek torkola­tában egy ember kényelmesen ülhetett. A fenyegető veszélyre 1456. január havában a magyar országgyűlés összeült. Jellemző a hadi ké­szülődéssel a déli határon elfoglalt Hunyadi nehéz helyzetére, hogy az országgyűlésen március havá­ban csak királyi menlevéllel és ekkor is csak ha­talmas fegyveres kísérettel jelenhetett meg, mert jo­gosan tartott attól, hogy az ellenséges királyi ud­var életére tör. Tudjuk, hogy fiát, Lászlót az udvar már következő évben kivégeztette. Az országgyűlésen a pápa követe bejelentette, hogy az egyesült bur­gundi-olasz flotta megint a Dardenellákhoz fut ki és kilátásba helyezte a külföldi keresztes hadak be­érkeztét. A rendek megszavazták a hadiköltséget, azzal, hogy a múlt évi rossz termésre tekintettel a hadviselés aratás előtt nem kezdhető meg. A tanácskozás még folyt, midőn április 7-én az a megdöbbentő hír terjedt el, hogy a szultán nagy sereggel Bulgárián keresztül és hatalmas hajóhad­dal a Dunán elindult Nándorfehérvár felé. Erre a rendek még felszólították a németeket, olaszokat és albánokat, hogy segélyhadakat küldjenek, az­tán az országgyűlés feloszlott. A királyi udvar Bécs­­be menekült, a faurak hazaszéledtek, míg a majd­nem magára maradt Hunyadi néhány személyes hí­vével Nándorfehérvárra ment. Szégyen, de igaz, hogy úgy a magyar főpapság, mint a zászlósurak, ettől a nehéz hadjárattól távolmaradtak, így Hu­nyadi az első időben csak a saját költségén szer­vezett csapatokra és a magyar keresztes hadakra számíthatott. Utóbbiakat Kapisztrán barát Szege­den gyülekeztette, katonai értékük azonban igen cse­kély volt, amit legjobban bizonyít az, hogy Hunyadi, a vele együtt Nándorfehérvárra egy ily had élén meginduló pápai követet felszólította a visszatérésre. Nem is lehettek jók, mert fegyverzetük silány volt és az idő rövidsége folytán nem is lehetett őket harc­­szerű katonai alakulatokba szervezni. Zsoldosok félfogadására az országgyűlés által megszavazott pénzen oly módon, hogy azok rögtön a Délvidéken alkalmaztassanak, a szultán gyors elő­nyomulása elegendő időt nem engedett. Hunyadi Nándorfehérváron a védőrséget saját embereivel megerősítette, a vár tüzérségi fölszerelé­sét más várakból vett anyaggal kiegészítette, a vár parancsnokságát sógorára, Szilágyi Mihályra bízta, s miután így a legszükségesebbekről gondoskodott, Péterváradra ment vissza, hogy a bizonyára szüksé­gessé váló felmentő sereget ott megszervezze. A török hadsereg 150.000 főnyi erőben június elején ért Nándorfehérvár alá és azt minden oldal­ról körülzárolta. A 200 gályából és naszádból álló hajóhad Zimonytól északra lehorgonyozva zárta el a védőrséget a Dunától. A vár védőrsége ebben a vészes időben mintegy 3—4000 főre rúghatott. Magát a várat a város körül a déli vonalon hú­zódó kettős várfal, aztán fellegvár gyanánt a mai Kalimegdánon épült megerődített kastély, végül az északi, Duna-Száva menti oldalon levő erődítési mű­vek alkották. Mialatt Hunyadi Péterváradon szervezkedett, kezdetét vette az ostrom. A szokatlanul nagyszámú és nehéz tüzérségnek a vár falai nem tudtak ellenállni. A külső várfalat a törökök pár nap alatt teljesen szétlőtték és előre látható volt, hogy a belső vár­fal is hamarosan erre a sorsra jut. Még szeren­csének volt mondható, hogy a török oly nehéz lö­­vegeket alkalmazott, melyeknek állásbahozása és állásváltoztatása nagyon időtrablónak bizonyult. Ebben a válságos helyzetben érkezett meg Hu­nyadi a Péterváradon sebtében megalakított kis­ded felmentő sereggel. Ennek egyik része, Hunyadi zsoldos gyalogosai és a keresztes hadak válogatott harcosai a Dunán 200 vizijárművel — köztük csak egyetlen hadigálya, a többi dunai csónak — eleség­­gel és hadianyaggal megrakva, a sereg másik része, a lovasság, keresztesek zöme és a tüzérség a Duna jobb partján gyalogmenetben vonultak a vár felé. Ez a szedett-vedett flotta július 14-én a Zimonytól északra lehorgonyozott és láncokkal összekötött, sok­kal erősebb török flottát megtámadta és áttörte, míg a felmentő sereg tüzérsége a Duna partjáról,, a vár dunai flottája pedig — 40 naszád — házuk­ról támogatta a támadást. Az ekként kifejlődött 5 órás »tengeri« csatában a török flotta súlyos ve­reséget szenvedett. Három hadigálya 500 főnyi személyzettel e­lsülyedt, négy fogságba esett, a többi erősen megrongált állapotban elmenekült. A szul­tán ezeket a hajókat a vár alatt, a török tábor Hunyadi János írta: Julier Ferenc ny. vk. alezredes.

Next