Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1935-09-22 / 35. szám

Szabadság Zavaró ielenségek az úi iobboldalíságban No ide legyünk előzékenyek s füg­gesszük fel végső ítéletünket ebben a kérdésben addigra, míg Antal István vagy valaki más világosan meghatá­rozza a jobboldaliságot vagy baloldali­­ságot, de legalább is elárulja, mit mél­­tóztatnak ők érteni ezeken a szava­kon. Mi szegény laikusok egyelőre kény­telenek vagyunk bizonyos tényekből következtetni s ezek a tények — mi tagadás — kissé zavarják « könnyű tájékozódást. Mert, ugyebár, ha Antal István a politikában csak két frontot ismer: jobboldalit és baloldalit, akkor nyilvánvaló, hogy a jobboldaliságot vagy teljesen a NÉP számára igényli kitűnő sajtófőnökünk, vagy legalább is túlnyomórészt a NÉP számára, ha arra gondolunk, hogy választás előtt a Független Kisgazda Pártot s talán a Keresztény Pártnak egy részét is szí­vesen foglalták bele ,a jobboldaliság egyedül üdvözítő aklába. Még ez utóbbi, kevésbé ortodox és előzéke­­nyebb felfogás szerint is kétségtelen, hogy mindenekfelett a NÉP képviseli és testesíti meg a magyar jobboldalisá­got Antalék elgondolásában. Termé­szetesen nemcsak a NÉP mint pro­gram, Hanem a NÉP mint párt, „par­lamenti frakció“ és szervezet is. De kérdem: hol van a megfogható határa annak a fenkölt, lelkileg és világnéze­tileg egységes, a nemzeti egység gon­dolatát nemzeti, faji, népi, szociális, gazdasági, külpolitikai szempontból egyaránt megtestesítő jobboldali frontnak, melynek egyik hívőjét és harcosát Mecsér Andrásnak, másik hívét és harcosát Ledermann Mórnak hívják. Miért konstruktív és pozitív magyar „a 95 pont jegyében“ ez a jeles Lédermann, aki bizony aligha lelkesedik a hitleri eszmékért és for­mákért s nem is hiszem, hogy részt vett volna kuruc Mecsér András ve­zetése alatt a nürnbergi pártnapon; és miért vagyok például én negatív és destruktív magyar és megbélyeg­zett „baloldali“, holott, ha más meg­gondolás alapján is, mint Léder­mann képviselő űr, de levonom a kö­vetkezését a német nemzeti szocializ­mustól való undorodásomnak és a német imperializmustól való félel­memnek. A végtelenségig lehetne folytatni a leggroteszkebb ellentmondások fel­sorolását, ha az embernek egyéb gondja és célja sem volna, mint a parádés kosztümökből kivetköztetni az ellenfél ösztövér érveit és megpör­getni azt a kacsalábon forgó mese­beli várat, melyet NEP-nek hívnak s melynek zordon őrségét Marton uram toborozza és vezényli, némileg a Fliegende Blätter régi számaira emlékeztető kacagtató zordonsággal. De nem ez a célom. Sokkal inkább néhány komoly szót szeretnék Antal Istvánhoz intézni, egykori megbe­csült párthívemhez és barátomhoz, aki valamikor nagyon közel állott az én gondolkozásomhoz. Kérem őt: hagyjunk békét a nagy szavaknak és az ország mai belső és külső állapo­tához nem méltó nagy és semmit­mondó gesztusoknak. Én az októberi forradalmat, úgy ahogy az jelentke­zett és megvalósult, kezdettől fogva elítéltem. Mint korszakot és rend­szert ma sem ítélem meg lényegében másképpen. De odáig már nem me­gyek, mert azt igazságtalanságnak és egyben ostobaságnak tartanám, hogy segítsek öröknek szánt bélyeget sütni az októberi forradalom résztvevői közül azokra a magyarság, hazafiság és tehetség szempontjából egyaránt jeles férfiakra, akik jószándékkal és tiszta lelkiismerettel próbáltak abban a nehéz korszakban valamit tenni az összeomlott Magyarországért. Antal István pedig nem egy ízben volt lel­kes szereplője azoknak az időknek. S mikor előttem ezt kifogásként emel­ték ellene, kereken visszautasítot­tam. Számomra nem kisebb értékű hazafi és magyar akár Antal István; akár Juhász-Nagy Sándor, akár Nagy Vince azért, mert jóhiszemüleg és tiszta szándékkal szerepet vállaltak, ha nem is szerencsés kézzel, egy ösz­­szeomló korszak után a mentési munkálatokban. Furcsának csak azt tartom, hogy éppen Antal István fo­galmazza meg a legkíméletlenebb és legortodoxabb módon a jobboldali­ság fogalmát és ő, iaki valóban a bal­oldalról indult cl, a jobboldálisf g1 bunkósbotját fogja most nemcsak azokra, akikkel annak idején együtt lelkesedett az októberi forradalom eszméiért, hanení rám is, pártomra és más hasonló gondolkodású poli­tikusokra és politikai irányokra, akik bizony 1918-ért igazán soha sem lel­kesedtünk. Baráti szavak Antal Istvánhoz Antal Istvánról még ellenségei sem állíthatják, hogy tehetségtelen ember. Annál inkább és a NEP-ben való különleges és kimagasló helyzeténél fogva is, de állásánál fogva is na­gyobb a felelőssége, mint amennyi betüszerint megilletné. Felelőssége akkora, amilyen a szellemi befolyása a mai rendszerre, ami pedig nyilván­való. Az az üres propagandizmus, amelynek már nem sokáig lesz ele­gendő ereje ahhoz, hogy elleplezze a kormány gondolatszegénységét, re­formok terén való bátortalanságát és tehetségtelenségét: előbb-utóbb csü­törtököt fog mondani. És hiábavaló­nak bizonyul majd az a német min­tára berendezkedő újmagyar politikai talmudizmus is, melynek egyik riasztó jele és jelensége ez az újon­nan meghirdetett jobboldali front. Az értelmes magyarok csak nevetni fog­nak az olyan keresztrejtvényeken, hogy ki a jobboldali és ki a baloldali. Hanem annál félreérthetetlenebbül fel fogják adni a leckét: mi a vélemé­nyed a földkérdésről, a birtokreform­ról és a telepítésről? Mi a vélemé­nyed az ipar és a mezőgazdaság in­tézményes összefüggéseiről, mi a vé­leményed a földteherrendezésről, a vámpolitikáról, az agrárollóról, a me­zőgazdasági szövetkezeti kérdésről, a gazdasági élet autonómiájának és szabadságának a nemzeti és állami kollektivitásával való összefüggései­ről? Mi a véleményed a magyar mű­velődési politika belső és külső tájé­kozódásáról, az ősi alkotmányos ala­poknak a nemzeti önkormányzat és a modern parlamentarizmus irányában való továbbfejlesztéséről? És mi a vé­leményed a magyarság külpolitikai Vezetői, hanem világosan és becsülete­sen vallott elvek és programok sze­rint. Antal István egyszer a Nemzeti Ra­dikális Pártban szép, lelkes és meleg beszédben igen komoly érvekkel üd­vözölte P. Ábrahám Dezsőt. Most a jobboldaliság bunkóját fogná rá? Vagy én és barátaim valami megfog­hatatlan jobboldali misztikába rög­ződve utasítsuk el az elvi, bajtársi és baráti együttműködést olyan értékek­kel, mint amilyen Juhász Nagy Sán­dor vagy Nagy Vince? Holott egy­más becsületességében, jó magyarsá­gában, tiszta szándékában, „jobbol­dali“ és „baloldali“ múltúnkat illető­leg is, meg vagyunk győződve, a jö­vőre vonatkozólag pedig, ami a leg­fontosabb, a legfőbb alapvető külső és belső kérdésekben egyetértünk? Botorság és lelkiismeretlenség volna egyszerre. És felforgatása a magyar politikai élet, ősi, tiszta racionaliz­musának. Mert az igazi magyar politika a múltban sokkal kevésbé volt érzelmi, mint ahogy azt a magyar múlt és a magyar hagyományok kicsinyes gyű* lölete beállítani szereti. A magyar po­litika értelmi politika volt mindig* amelynek csak szárnyat adott a ma­gyar képzelet, de a tiszta magyar ész, Ítélőképesség, logikai erő, biztos ösz­tönnel támogatott átható értelem nem engedte ezt a politikát egészségesebb és szerencsésebb korszakaiban lég­üres terek felé kalandozni. Ez a ma­gyar politikai géniusz nem halhatott meg, mindegyre látom, mennyire mélyről parázslik a magyar néplélek­­ben, csak alkalomra vár, hogy lángra lobbanjon. És akkor el fogja per­zselni ez a láng a papirosromantika papirosvirágait, a német szellemű tal­­mudizmust, minden beteg idegen su­gallatot és annak minden írmagját. Antal Istvánhoz szólok, a régi ba­ráthoz, egykori értékes munkatársam­hoz: forduljon vissza azon a végzetes úton ifjú társaival együtt, amelyen ma „halad“, míg nem késő. helyzetéről és jövendő tájékozódásá­ról? Mi a véleményed a magyar kö­zéposztályban a törzsökös magyarság nagyobb érvényesítéséről, a magyar parasztság és a középosztály viszo­nyáról és jövendő fejlődéséről? Mi a véleményed a munkáskérdés s általá­ban a szociális kérdés legközelebbi és távolabbi feladatairól? Mi a vélemé­nyed a Német Birodalomhoz való vi­szonyunkról, nemzetünknek és or­szágunknak, Olaszországhoz, Ausz­triához, a kisantant országaihoz, Lengyelországhoz, a katolikus jellegű Középeurópához való viszonyáról, mi a véleményed a magyarság duna­­völgyi, középeurópai és európai sze­repéről, régi és új feladatairól, a ma­gyar művelődés önállóságáról és mai betegségeiről, holnapi hivatásáról a dunai széles térben? ... Igen, ezeket vagy hasonlókat fog kérdezni tőlünk mindannyiunktól a nagyobb felada­taihoz lassan hozzákomolyodó és hozzáérő új magyar politikai közélet. S ezek elől a kérdések elől nem lehet majd a jobboldaliság ócska, idegen­szerű és rozoga tetője alá húzódni. Ezekre a kérdésekre felelni kell. És kinek-kinek azokkal kell összeállania és együttmennie, akik ezekben az alapvető kérdésekben egyetértenek, egyet akarnak, vagy legalább is ha­sonlót. Elérkezünk lassan ahhoz az időponthoz, ahol mindenkinek valla­nia kell. nem lesz elég az érvényesü­léshez a mások jószándékában, vagy talán hibás utakra tévedt, de becsüle­tes múltjában való gáncsoskodás, amikor majd nem fantasztikus és együgyű szólamok, meg pillanatnyi érvényesülési lehetőségek szerint ta­gozódnak a magyarság természetes Irta: KODOLANYI JANOS Sokan talán nem tartják fontosnak, hogy amikor annyi baj, gond és veszély nehezül az ország életére, amikor életbe­vágó fontos kérdések merednek elénk, sort kerítünk olyan problémákra, amelyek nem kapcsolódnak szorosan mindennapi életünk létkérdései közé. Ám, akik így gondolkodnak, tévednek. Mert az ország és a magyar nép megújulásának feltéte­leit nem lehet elsőrendű vagy másod­rendű feltételekre bontani. Egy és egész az, oszthatatlanul és bonthatatlanul, mint amilyen egy és egész maga az élet, fizi­kai, szellemi megnyilvánulásaiban és fel­tételeiben. Az ország kultúrélete kihat anyagi életére is, — és fordítva. Ezért nem lehet közömbös egy olyan hatalmas város kultúréletének pangása vagy fellen­dülése, egészséges vagy beteg irányban való fejlődése, mint amilyen város Sze­ged, Budapest után legnagyobb városunk. Akik Szeged zenei kultúráját figyelem­mel kísérik, mar régóta lemondóan és ke­serűén szemlélik annak szomorú vergő­dését, a magyar kultúrától való eltávolo­dását, a Bartók-Kodály által kezdeménye­zett és világszínvonalra emelkedett népi zenekultúrától való elszakadását s egy mérhetetlenül káros, beteg szellem elha­­talmosodását. Á városi zeneiskola fel­adata lett volna ennek a nagy magyar kö­zösségnek a modern népi zenekidtúrába való bekapcsolása, ennek azonban éppen­­az ellenkezője történt. Szerte az ország­ban felcsendüllek az új magyar zene év­ezredes melódiái és ritmusai, gyermek­­kórusokba tömörült tiszta lelkek énekel­ték a magyarság leikéből kisarjadt dalla­mokat, egyik város a másik után nyitotta meg kapuit és szívét az önmagára talált új zenekultúra előtt s a kezdeményezés inár régen európai magasságokba fejlő­dött, meghajlásra késztetve azokat a nemzeteket is, amelyek a klasszikus ze­nében örök értékeket teremtettek. Csak Szeged állott mereven és hajt hatatlanul, beleburkolózva a dilettantizmus és a Ge­sangtafel ködös szellemébe s akik erejü­ket megfeszítve változtatni akartak ezen a csúfos helyzeten, mindig szembentalál­­ták magukat a szegedi hivatalos zenei kö­rök ellenállásával, s König Péter zeneis­kolai igazgató kijelentésével: „Bartókot és Kodályt nem engedem be Szegedre!“ A derék König Péter, — aki még magya­rul sem tanult meg tisztességesen ■— min­den befolyását latbavetette a modern népi zene érvényesülésének megakadályo­zására, s hogy milyen eredménnyel, azt bizonyították az idei szegedi ünnepi hét zenei eseményei. Erre az ünnnepi hétre Mascagni Parasztbecsülete tette fel a ko­ronát, a maestro személyes részvétele mellett. Ez túlságosan is népszerű, üres, hibrid zenei alkotás. Sőt a vendég Mascagni még arra is ve­temedett, hogy szokásos fölényeskedő, fe­negyerekes és felszínes modorában kirúg­jon a modern zene ellen! Nem beszé­lünk ezúttal a szegedi ünnepek egyéb ze­nei baklövéseiről és félrecsúszásáról... Most a derék König Péter nyugalomba vonul. Elérkezett hát az ideje, hogy azok, akiknek beleszólásuk van Szeged kultú­­rális életébe, gyökeres irányváltozást kö­veteljenek s a városi zeneiskola igazgatói székébe olyan férfiút ültessenek, aki a ráváró fontos, korszerű feladatoknak mindenben meg tud és meg is akar fe­lelni. Olyan férfiút, aki tisztában van a magyar kultúra szellemével, történelmi zenei élete válaszúton helyzetünk követelményeivel, a népi zene országreformáló erejével és lélekátalakító hatalmával. Olyan férfiút, aki bebizonyí­totta, hogy méltó egy százezres magyar, város kultúrájának irányítására, kifejlesz­tésére és a nagy egészbe való bekapcsolá­sára. A Szabadság már foglalkozott Szeged zenei életében küszöbön álló változással és országos pályázat kiírását követelte a zeneiskola igazgatói állására. Tudtunkkal hárman pályáznak a megüresedő igazga­tói székre. Kettőt közülök nem ismerünk, — ami magábanvéve is elég sajnálatos a pályázók szempontjából. Ellenben annál inkább ismerjük a kiváló Vásárhelyi Zol­tánt, a harmadik pályázót, ö volt az első, aki a vidéki zeneélet újjászületését meg­indította Kecskeméten a népi magyar zene és a klasszikus zene jegyében. Ne­véhez számtalan klasszikus és modern magyar zenemű olyan bemutatása fűző­dik, amely nemcsak az országban, hanem egész Európában visszhangot keltett. Em­lékszünk például néhány angol lap ko­moly méltatására. Bemutatta például Jos.quin „Pange lingua“-miséjét, Schütz „Máté-passióját“ és „Karácsonyi oratóri­umát“, a leghíresebb angol operának, Purcell „Dido és Aeneas“-ának bemutatá­sával úttörő munkát végzett. S együtt lel­kesedtünk Kodály legújabb kórusainak bemutatóján nemcsak egész Kecskemét­tel, hanem az ország minden részéből odaérkezett idegenekkel is. Ki hitte volna, hogy olyan rövid idő alatt, mint azt Vá­sárhelyi tette, Kecskemétet, ezt a valaha álmos és közönyös alföldi várost zenei középponttá lehet fejleszteni? Vásárhelyi szívós, kitartó és lelkes munkával meg­­cselekedte a lehetetlennek látszót is. És megmutatta, hogy a magyar vidék alkal­mas az ősi zenei kultúra és klasszikus zene befogadására. Ezenfelül megszervezte Vásárhelyi a zeneiskolai kórust, vegyeskarrá alakította a Kecskeméti Városi Dalárdát s mind a kettőt olyan magas színvonalra emelte, hogy a legnehezebb zenei feladatokat meg tudják oldani. Amikor pedig a Kecske­méti Városi Dalárda Budapesten vendég­szerepeit, egyhangúlag a legnagyobb si­kert és elismerést aratta. Hozzá kell még tennünk az elmondot­takhoz, hogy Vásárhelyi mint hegedűpe­dagógus is kiváló. Most készülő újrend­szerű hegedűiskoláját nagy érdeklődéssel várják a szakemberek. Mint tanár tehát mindenképpen alkalmas egy olyan fontos pozíció betöltésére, mint amilyen a sze­gedi zeneiskola igazgatói állása. Kíváncsian várjuk, mi fog történni Szegeden. Vájjon befellegzik-e végre a sógorság-komaság-atyafiság szempontjá­ból való mérlegelésnek, befellegzik-e a magyar kultúrával homlokegyenest ellen­kező, sőt azt romboló dilettantizmusnak a korszaka Szegeden. Vájjon új kultúrá­­lis erők támadnak-e ott, vagy továbblart a hosszú tespedés, züllés, mérhetetlen ká­rára az egész magyarságnak. Vájjon ta­núi leszünk-e a vidéki zeneélet újabb elő* retörésének, vagy keserűen várjuk azt az időt tovább is, amely végetvet a dilettan­tizmus szellemgyilkos uralmának. Vigyáz­zunk! Egy ország kultúrájának a szeme csüng most Szegeden. S egy új nemzedék szeme, olyan nemzedéké, amely szenvedé­seken át szívta magába népünk megújho­dásának reményét s amely ma már egyre erőteljesebb ütemben érvényesíti ország­építő szándékait az élet mindert yonalán.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék