Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1935-09-22 / 35. szám

V­álh­ábord előestéjén? Lélegzetvisszafojtva figyeli a világ az abessziniai konfliktus körül kere­kedett nagy diplomáciai színjátékot. Mindenki tudja: a nézőkből igen ha­mar szereplők lehetnek. A békés pol­gárok ezrei, akik ma még csak az új­ságokból, a rádióból lesik a híreket, holnap már könnyen felhúzhatják az uniformist s menetelhetnek a frontok felé. Afrikai háború eshetőségéről már komolyan szó sem esik. Azt már a legrózsásabb optimizmus is elköny­velte, hogy Mussolinit semmi és senki sem fogja megakadályozni abban, hogy bevonuljon Abesszíniába. Abesz­­szinia mögött azonban felsötétlett An­glia árnya s a konfliktus angol-olasz ellentétté szélesedett ki. Erről pedig mindenki tudja, hogy világháborút rejt magában. S ha ma két nagyhata­lom a fegyverhez nyúl, úgy tettük nem maradhat elszigetelten. Velük sodród­nak a többi államok is. Egyszerre felszakad egy csomó kérdés, megoldat­lan vagy csak ideiglenesen megoldott probléma, aktuálissá válnak olyan dolgok, amelyekről azt hitték, hogy napirendről rég lekerültek. Ha Anglia és Olaszország között háborúig élese­dik a helyzet, nem lehet kétes, hogy megismétlődik 1914 példája, amikor két nagyhatalomnak, Ausztria-Ma­gyarországnak és Oroszországnak pil­lanatnyi szembekerülése Szerbia miatt, kirobbantotta a világháborút. Annak, hogy 1914-ben háborúig érett a helyzet, valójában nem is a kitörés pillanatában közvetlenül ér­dekelt két nagyhatalom volt a fő oka, hanem az a körülmény, hogy Anglia ismét erőteljesebben kapcsolódott be a századfordulót követő években az európai kontinentális politikába. A századforduló igen nehéz viszonyok között találta Angliát, úgy külpoliti­kai, mint belpolitikai szempontból. Az orosz gyarmatosítás Ázsiában, a fran­cia Afrikában fenyegette gyarmatbiro­dalmát, a német ipar versenye pedig a világpiacokon addig élvezett hege­móniáját, s a lázas német flottaépítés haditengerészeti fölényét ingatta meg. Belül pedig a nagy véráldozatok árán elnyomott szudáni Máhdi-lázadás után az éppen folyó véres búr­ háború emésztette erejét. Szövetségesek, bará­tok nélkül állott Anglia. Néhány év alatt azonban gyökeresen megválto­zott a helyzet. A búrokat letörték, a birodalom belső rendjét helyreállítot­ták s a megerősödött Anglia egycsa­­pásra visszanyerte vezető külpolitikai pozícióját. A létrejövő antant-cordiale, amelynek az angol diplomácia volt a megszervezője, mihamar lángra lob­­bantotta a francia reváns gondolatát és az orosz pánszláv­ mozgalmat s a világ egy évtized leforgása után el­érkezett a belgrádi ultimátumig. Ma némikép hasonló a helyzet. A háború utáni Angliának sok súlyos politikai és gazdasági problémája volt, ma már szinte mindezeken túljutott, kívülről, belülről ismét erős. Az otta­wai konferencián szerencsés formá­ban megoldotta a birodalom politikai szervezetének nehéz kérdését, a később létrejött sterlingblokkal pedig a gaz­dasági együttműködést szervezte meg a domíniumokkal. A konszolidálódott Anglia azután egyszerre más hangon szólt bele a nagy világpolitikai kérdé­sekbe, mint azt csak pár évvel előbb is tette. Különösen, amikor olyan első­rendű jelentőségű problémáról van szó, mint az indiai kérdés. Mert azzal legyünk tisztában, hogy az abessziniai konfliktus mögött való­jában az indiai kérdés s nem a nép­­szövetségi egyességokmány integri­tásának a védelme áll. India a magja az angol gyarmati birodalommak, amelynek egész geopolitikai tagozó­dása Indiával kapcsolatos. A Gibral­tártól Hong­kongig, — Máltán, Cipru­son, Szuezon, Adenen, Singaporen ke­resztül — kiépült vonal ennek a védel­mét célozza. Ausztrália fő stratégiai jelentősége is itt rejlik. Anglia minden külpolitikai erőfeszítése természet­szerűleg India körül kristályosodik ki, s am­ely közvetve világuralmát jelenti Hihetetlen érzékeny Anglia minden olyan kérdésben, amely csak a leg­távolabbról is érinti Indiát. Olaszor­szág befészkelése Abesszíniába köny­­nyen olyan helyzetbe juttathatja az olaszokat, hogy övék lesz a Vörös­­tenger feletti hegemónia. Ezt pedig Anglia nem tűrheti s minden eszközt meg fog ragadni, hogy azt megaka­dályozza. S ma Anglia ismét igen erős, s éppen úgy el van szánva álláspontja makacs megvédésére, mint Olaszor­szág. Békés megoldásra, hacsak csoda nem történik, igen kevés a kilátás. Indiáról van szó, Anglia nem enged­het. S az abessziniai konfliktus által felkavart politikai hullámokon már ott gomolyog a többi, Európa húsába­­vérébe vágó probléma is: a dunai kérdés, a balkáni és a balti problémák stb. mindenik egy-egy gyújtópontja a fenyegető háborúnak. Mikor lesz egy háborúból világhá­ború?, kérdezték egyszer Walter Lip­­manntól, a kiváló amerikai publicis­tától. „Ha a brit birodalom közbelép“ hangzott a felelet. Az abessziniai kon­­fliktus a legjobb úton halad, hogy be­bizonyítsa e mondás igazságát. Juhász-Junger József dr. Szabadság Hittecvsidotiki/inye, avaqij, mikoc a nácik Híázisé utánozzák Az emberiség évezredek óta tévhitben élt a szerelmet illetőleg. Az emberiség­nek ezt a tévhitét a nagy magyar költő, Petőfi Sándor fogalmazta meg legtalálób­ban: A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet, Kikelet a lány, virág a szerelem, Kikeletkor virítani kénytelen. Most megtudtuk, hogy tulajdonképpen nem így áll a dolog. Petőfi tévedett, Pe­tőfi megbukott. .A nácizmus feltalálta a kormányozható szerelmet s törvényben tiltja meg az árjáknak, hogy ezentúl sze­relmet érezzenek sémiták irányában. A Harmadik Birodalomban tehát ezentúl meg lehet tiltani a világnak azt, amiről eddig balga fejjel úgy hittük, hogy „megtiltani nem lehet“. Ez a huszadik századnak eddig a leg­nagyobb technikai vívmánya. Legalább is ez jut az ember eszébe az első pilla­natban, mikor olvassa a németek zsidó­törvényét. A második pillanatban azon­ban már tudja az ember, hogy ez az új találmány tulajdonképpen több évezredes múltra tekinthet vissza. Mert mintha ol­vastuk volna már előbb is valahol: „Só­­gorságot se szerezz velek, a leányodat se adjad az ő fiuknak és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak, mert elpártoltatja a te fiadat én tőlem, mert az Úrnak szent népe vagy te...“ (V. Mózes VII. fej. 3—6.) Nincs mit szépítgetni a dol­gon; Hitler bizony lemásolta Mózest, a gyűlölt faj prófétáját. Lemásolt egy tör­vényt, amelyet egy kis nép évezredekkel ezelőtt a maga nemzeti és kulturális éle­tének primitív fokán termelt ki magából a védelemnek. Mindenesetre boldog és írigylésreméltó ország lehet az, amelynek 70 milliós népe ma, a legszörnyűbb társadalmi és gazdasági világválság és egy új világ­háború fenyegetése idején nem ismer nagyobb és sürgősebb problémát a maga számára, mint azt: hogyan szigetelje el a maga életét 500 ezer megfélemlített és visszahúzódott zsidó életétől és befolyá­sától. (edy.) A Drasche-téglagyárak munkab­áruzsorája A téglagyárak árdrágítása az utolsó he­tekben sűrűn foglalkoztatta a közvéle­ményt. A napokban történt csak, hogy a gyárak az Árelemző Bizottság hozzájáru­lásával 30 pengőre srófolták fel a tégla árát, miáltal a tégla áremelkedése rövid idő leforgása alatt elérte a 40 százalé­kot. A közvélemény joggal hihetné, hogy a téglakartel urai előtt nem csupán a mi­nél nagyobb haszon lebeg, de a vállal­kozási kedvet alaposan lehűtő áremelés­sel egyidejűleg és arányosan bérmeléssel igyekeznek javítani a téglagyári munká­sok helyzetén. A közvélemény azonban súlyosan téved, ha ilyesmiket hisz. A tégla ára és a munkabér között tudni­illik fordított az arány. A téglaárak ma­gasak, ezzel szemben a munkások le­­csökkentett bérekből tengődnek. A leg­­szembeszökőbb a téglaár és a munkabér közötti aránytalan ellentét a Drasche­­féle téglagyárakban, ahol a munkásság a múlt hónapban sztrájkkal is megpróbál­kozott, hogy kétségbeejtő helyzetén ja­vítson. Ötvenszázalékos szárcsökhesítés A Drasche-féle téglagyárakban 1931-ig, amíg Lukács volt a vezérigazgató, kielé­gítő volt a munkások gazdasági hely­zete. Amikor azonban Sasváry vezér­­igazgató és Tribuszer igazgató vették át a gyár vezetését, az új vezetőség kihasz­nálta az egyre növekvő munkanélkülisé­get és leszállította a munkabéreket. A bérleszállítás arányairól fogalmat adnak a következő számok. Azok a munkások, akik a nyers téglát behordják a kemen­cébe, azelőtt kerestek heti 30—40 pengőt, most pedig heti 18—20 pengő a kerese­tük. A keramitprésnél azelőtt heti 25— 30 pengő volt a munkabér, most pedig heti 18 pengő. Ugyanitt a nyersanyagot daráló munkások keresete heti 3—6 pen­gőre rúg. A keramitkemencéknél dolgozó munkások heti 40—45 pegős bérét 20 pengőre szállították le. A legalaposabban azonban a bányában dolgozó munkások­kal bántak el, akiknek heti keresetét 10—60 pengőről 18—20 pengőre csökken­tették. Ezek a számadatok azonban nem nyúj­tanak eléggé tiszta képet a munkások jö­vedelemcsökkenéséről, vegyük még hozzá ehhez, hogy míg azelőtt lakásért nem fizettek semmit, most heti 1 pengős lak­bért szed tőlük az igazgatóság, amely megszüntette a tüzelőanyag kedvezményt is, úgyhogy a hetenkint ingyen kapott 50 kg. szénért és 15 kg. fáért, most 2 pengő 25 fillért kell fizetniük a munkásoknak. Ez ugyan olcsóbb, mint a kiskereskedői árak, de ilyen alacsony fizetések mellett a munkások még ezt se bírják Lerombolják a munkásházakat Említésre méltó még a jelenlegi igaz­gatóság lakáspolitikája. Azelőtt a gyár minden munkásnak adott lakást. Az új igazgatóságnak azonban egyik első tevé­kenysége az volt, hogy több száz mun­káscsaládot kitelepített és a lakásaikat leromboltatta, mert neki ez az adózás szempontjából kedvezőbb. A kilakoltatott munkások azután elárasztották a külön­böző fővárosi szükséglakásokat, holott ezek a lerombolt lakások sokkal külön­bek voltak, mint az Auguszta-telep, s a többi közismert nyomortanya lakásai. Itt mindenesetre közbe kell lépnie a fővárosnak is és meg kell akadályoznia a további rombolásokat. Ha másképpen nem lehet, akkor ki kell sajátítania a megmaradt házakat, amelyeket a gyár- Vezetőségnek szintén szándékában van leromboltatni. Jellemző a gyárvezetőség antiszociális gondolkodására, hogy a leg­­dermesztőbb télben sem hagyta abba a kilakoltatásokat s az egyik ház lakóit januárban lakoltatták ki és rögtön utána elkezdte leromboltatni a házat. Ennek a háznak két fala még most is csonkán meredezik a levegőbe szimbólumául an­nak a rombolásnak, amelyet a gyárve­zetőség különösen a munkabéreken vég­zett. — Bizony ideje volna már, hogy a „reformkormány“ az Árelemző Bizottság útján ne csak a tégla árdrágításánál asszisztáljon, de letörje a téglagyárak ir­galmatlan és indokolatlan béruzsorá­­ját is. A munkanélküliség a legjellegzetesebb tünete korunk társadalmi és gazdasági válságának. S azok az ingadozások, ame­lyek a számadatok roppant arányain be­lül mutatkoznak, ennek a mélyreható válságnak a lázgörbéi csupán. A munkanélküliek problémája a jelen társadalmi válság központi kérdése. Talá­lóan nevez,­ a legújabb szociológiai kuta­tás ötödik rendnek a munkanélküliek állandósult osztályát. A marxizmus még a tőke és a munka harcában szemléltette az új világért folyó küzdelmet. Az volt a központi kérdése: hogyan áll elő az érték­­többlet s hogyan harcolhatja ki a munkás­­osztály a tőkével szemben azt a jogát, amely munkájának teljes értékét biztosítja számára. (A foreizmus néven ismert re­­formkapitalizmu­s tényleg ebben az irány­ban próbálkozott szociális megoldással, amikor a munkást haszonrészesévé akarta tenni az elért nyereségnek.) A kapitaliz­musnak a háború után bekövetkezett vál­sága megmutatta, hogy korunk igazi szo­ciális kérdése nem a munkaérték, hanem a munkához való jog problémája és hogy a szociális forradalom igazi társadalmi forrása és hordozója is elsősorban nem a munkás­osztály, hanem a szemünk láttára kialakult „ötödik rend“, a munkanélkü­liek osztálya, akiket a kapitalizmus fejlő­désének új szakasza elütött a munkában s ezzel együtt a fogyasztásban való rész­vétel jogától. Ezért a kor válságának megoldását is kizárólag abban az arányban kell keresni és remélni, amely a közösség minden egyes tagja számára kodifikálja a munkához való jog reális egyenlőségét, illetőleg a fogyasztásban való részvétel társadalmi jogát. Ezért kell tudnunk azt is, hogy maga az agrárválság megoldása is — megnyugtatóan és végérvényesen — csak az általános társadalmi válság megoldásá­nak útján és keretén belül érhető el. Min­den más út járhatatlan és csak új meg új zsákutcába vezet. S. P. 3 nem kell hozzá se szemes­­kávé se cikória'/& kg 30 fill. Az „ötödik rend“ problémája !A Magyar Statisztikai Szemle legújabb száma szomorúan, érdekes adatokat közöl a munkanélküliség nemzetközi viszonyaira vonatkozólag. Ezek az adatok, sajnos, nem egynemű forrásokból erednek , így egységes és teljes képet nem is adhatnak a világgazdaság nagy katasztrófájáról. Egyes országok adatai a szakszervezetek­től erednek, másokéi a munkaközvetítő hivataloktól. Vannak adatok, amelyeket az országos biztosító intézetek közölnek s vannak, amelyek becslés alapján kelet­keztek stb. A számok így is megdöbbentő adatokat közölnek a munkanélküliség világméreteire vonatkozóan. Ezek szerint a világ munk­anélk­ü­leinek száma 1935 tavaszán 22,8 millióra tehető. S a munka­nélküliség aránya az ország kereső népes­ségéhez viszonyítva az Unióban és Cseh­szlovákiában a legkedvezőtlenebb. A munkanélküliség egyébként az 1932. év végén érte el kulminációs pontját s azóta csaknem az egész világon enyhült. (Jóllehet a Gömbös-kormány üdvös tevé­kenységét nem lehet mindenütt számí­tásba venni.) Különösen feltűnő a „javu­lás“ Németországban, ahol 1932 végén a munkaközvetítő hivatalok még 5.8 millió munkanélkülit tartottak nyilván é­s ahol ez a szám 1935 közepéig 1.9 millióra esett alá. (Aki a harmadik birodalom belső viszonyaival ismerős, jól tudja, ho­gyan tüntette el a náci­ uralom a munka­nélküliség magas statisztikáját.) *

Next