Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1935-09-22 / 35. szám
Válhábord előestéjén? Lélegzetvisszafojtva figyeli a világ az abessziniai konfliktus körül kerekedett nagy diplomáciai színjátékot. Mindenki tudja: a nézőkből igen hamar szereplők lehetnek. A békés polgárok ezrei, akik ma még csak az újságokból, a rádióból lesik a híreket, holnap már könnyen felhúzhatják az uniformist s menetelhetnek a frontok felé. Afrikai háború eshetőségéről már komolyan szó sem esik. Azt már a legrózsásabb optimizmus is elkönyvelte, hogy Mussolinit semmi és senki sem fogja megakadályozni abban, hogy bevonuljon Abesszíniába. Abeszszinia mögött azonban felsötétlett Anglia árnya s a konfliktus angol-olasz ellentétté szélesedett ki. Erről pedig mindenki tudja, hogy világháborút rejt magában. S ha ma két nagyhatalom a fegyverhez nyúl, úgy tettük nem maradhat elszigetelten. Velük sodródnak a többi államok is. Egyszerre felszakad egy csomó kérdés, megoldatlan vagy csak ideiglenesen megoldott probléma, aktuálissá válnak olyan dolgok, amelyekről azt hitték, hogy napirendről rég lekerültek. Ha Anglia és Olaszország között háborúig élesedik a helyzet, nem lehet kétes, hogy megismétlődik 1914 példája, amikor két nagyhatalomnak, Ausztria-Magyarországnak és Oroszországnak pillanatnyi szembekerülése Szerbia miatt, kirobbantotta a világháborút. Annak, hogy 1914-ben háborúig érett a helyzet, valójában nem is a kitörés pillanatában közvetlenül érdekelt két nagyhatalom volt a fő oka, hanem az a körülmény, hogy Anglia ismét erőteljesebben kapcsolódott be a századfordulót követő években az európai kontinentális politikába. A századforduló igen nehéz viszonyok között találta Angliát, úgy külpolitikai, mint belpolitikai szempontból. Az orosz gyarmatosítás Ázsiában, a francia Afrikában fenyegette gyarmatbirodalmát, a német ipar versenye pedig a világpiacokon addig élvezett hegemóniáját, s a lázas német flottaépítés haditengerészeti fölényét ingatta meg. Belül pedig a nagy véráldozatok árán elnyomott szudáni Máhdi-lázadás után az éppen folyó véres búr háború emésztette erejét. Szövetségesek, barátok nélkül állott Anglia. Néhány év alatt azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A búrokat letörték, a birodalom belső rendjét helyreállították s a megerősödött Anglia egycsapásra visszanyerte vezető külpolitikai pozícióját. A létrejövő antant-cordiale, amelynek az angol diplomácia volt a megszervezője, mihamar lángra lobbantotta a francia reváns gondolatát és az orosz pánszláv mozgalmat s a világ egy évtized leforgása után elérkezett a belgrádi ultimátumig. Ma némikép hasonló a helyzet. A háború utáni Angliának sok súlyos politikai és gazdasági problémája volt, ma már szinte mindezeken túljutott, kívülről, belülről ismét erős. Az ottawai konferencián szerencsés formában megoldotta a birodalom politikai szervezetének nehéz kérdését, a később létrejött sterlingblokkal pedig a gazdasági együttműködést szervezte meg a domíniumokkal. A konszolidálódott Anglia azután egyszerre más hangon szólt bele a nagy világpolitikai kérdésekbe, mint azt csak pár évvel előbb is tette. Különösen, amikor olyan elsőrendű jelentőségű problémáról van szó, mint az indiai kérdés. Mert azzal legyünk tisztában, hogy az abessziniai konfliktus mögött valójában az indiai kérdés s nem a népszövetségi egyességokmány integritásának a védelme áll. India a magja az angol gyarmati birodalommak, amelynek egész geopolitikai tagozódása Indiával kapcsolatos. A Gibraltártól Hongkongig, — Máltán, Cipruson, Szuezon, Adenen, Singaporen keresztül — kiépült vonal ennek a védelmét célozza. Ausztrália fő stratégiai jelentősége is itt rejlik. Anglia minden külpolitikai erőfeszítése természetszerűleg India körül kristályosodik ki, s amely közvetve világuralmát jelenti Hihetetlen érzékeny Anglia minden olyan kérdésben, amely csak a legtávolabbról is érinti Indiát. Olaszország befészkelése Abesszíniába könynyen olyan helyzetbe juttathatja az olaszokat, hogy övék lesz a Vöröstenger feletti hegemónia. Ezt pedig Anglia nem tűrheti s minden eszközt meg fog ragadni, hogy azt megakadályozza. S ma Anglia ismét igen erős, s éppen úgy el van szánva álláspontja makacs megvédésére, mint Olaszország. Békés megoldásra, hacsak csoda nem történik, igen kevés a kilátás. Indiáról van szó, Anglia nem engedhet. S az abessziniai konfliktus által felkavart politikai hullámokon már ott gomolyog a többi, Európa húsábavérébe vágó probléma is: a dunai kérdés, a balkáni és a balti problémák stb. mindenik egy-egy gyújtópontja a fenyegető háborúnak. Mikor lesz egy háborúból világháború?, kérdezték egyszer Walter Lipmanntól, a kiváló amerikai publicistától. „Ha a brit birodalom közbelép“ hangzott a felelet. Az abessziniai konfliktus a legjobb úton halad, hogy bebizonyítsa e mondás igazságát. Juhász-Junger József dr. Szabadság Hittecvsidotiki/inye, avaqij, mikoc a nácik Híázisé utánozzák Az emberiség évezredek óta tévhitben élt a szerelmet illetőleg. Az emberiségnek ezt a tévhitét a nagy magyar költő, Petőfi Sándor fogalmazta meg legtalálóbban: A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet, Kikelet a lány, virág a szerelem, Kikeletkor virítani kénytelen. Most megtudtuk, hogy tulajdonképpen nem így áll a dolog. Petőfi tévedett, Petőfi megbukott. .A nácizmus feltalálta a kormányozható szerelmet s törvényben tiltja meg az árjáknak, hogy ezentúl szerelmet érezzenek sémiták irányában. A Harmadik Birodalomban tehát ezentúl meg lehet tiltani a világnak azt, amiről eddig balga fejjel úgy hittük, hogy „megtiltani nem lehet“. Ez a huszadik századnak eddig a legnagyobb technikai vívmánya. Legalább is ez jut az ember eszébe az első pillanatban, mikor olvassa a németek zsidótörvényét. A második pillanatban azonban már tudja az ember, hogy ez az új találmány tulajdonképpen több évezredes múltra tekinthet vissza. Mert mintha olvastuk volna már előbb is valahol: „Sógorságot se szerezz velek, a leányodat se adjad az ő fiuknak és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak, mert elpártoltatja a te fiadat én tőlem, mert az Úrnak szent népe vagy te...“ (V. Mózes VII. fej. 3—6.) Nincs mit szépítgetni a dolgon; Hitler bizony lemásolta Mózest, a gyűlölt faj prófétáját. Lemásolt egy törvényt, amelyet egy kis nép évezredekkel ezelőtt a maga nemzeti és kulturális életének primitív fokán termelt ki magából a védelemnek. Mindenesetre boldog és írigylésreméltó ország lehet az, amelynek 70 milliós népe ma, a legszörnyűbb társadalmi és gazdasági világválság és egy új világháború fenyegetése idején nem ismer nagyobb és sürgősebb problémát a maga számára, mint azt: hogyan szigetelje el a maga életét 500 ezer megfélemlített és visszahúzódott zsidó életétől és befolyásától. (edy.) A Drasche-téglagyárak munkabáruzsorája A téglagyárak árdrágítása az utolsó hetekben sűrűn foglalkoztatta a közvéleményt. A napokban történt csak, hogy a gyárak az Árelemző Bizottság hozzájárulásával 30 pengőre srófolták fel a tégla árát, miáltal a tégla áremelkedése rövid idő leforgása alatt elérte a 40 százalékot. A közvélemény joggal hihetné, hogy a téglakartel urai előtt nem csupán a minél nagyobb haszon lebeg, de a vállalkozási kedvet alaposan lehűtő áremeléssel egyidejűleg és arányosan bérmeléssel igyekeznek javítani a téglagyári munkások helyzetén. A közvélemény azonban súlyosan téved, ha ilyesmiket hisz. A tégla ára és a munkabér között tudniillik fordított az arány. A téglaárak magasak, ezzel szemben a munkások lecsökkentett bérekből tengődnek. A legszembeszökőbb a téglaár és a munkabér közötti aránytalan ellentét a Drascheféle téglagyárakban, ahol a munkásság a múlt hónapban sztrájkkal is megpróbálkozott, hogy kétségbeejtő helyzetén javítson. Ötvenszázalékos szárcsökhesítés A Drasche-féle téglagyárakban 1931-ig, amíg Lukács volt a vezérigazgató, kielégítő volt a munkások gazdasági helyzete. Amikor azonban Sasváry vezérigazgató és Tribuszer igazgató vették át a gyár vezetését, az új vezetőség kihasználta az egyre növekvő munkanélküliséget és leszállította a munkabéreket. A bérleszállítás arányairól fogalmat adnak a következő számok. Azok a munkások, akik a nyers téglát behordják a kemencébe, azelőtt kerestek heti 30—40 pengőt, most pedig heti 18—20 pengő a keresetük. A keramitprésnél azelőtt heti 25— 30 pengő volt a munkabér, most pedig heti 18 pengő. Ugyanitt a nyersanyagot daráló munkások keresete heti 3—6 pengőre rúg. A keramitkemencéknél dolgozó munkások heti 40—45 pegős bérét 20 pengőre szállították le. A legalaposabban azonban a bányában dolgozó munkásokkal bántak el, akiknek heti keresetét 10—60 pengőről 18—20 pengőre csökkentették. Ezek a számadatok azonban nem nyújtanak eléggé tiszta képet a munkások jövedelemcsökkenéséről, vegyük még hozzá ehhez, hogy míg azelőtt lakásért nem fizettek semmit, most heti 1 pengős lakbért szed tőlük az igazgatóság, amely megszüntette a tüzelőanyag kedvezményt is, úgyhogy a hetenkint ingyen kapott 50 kg. szénért és 15 kg. fáért, most 2 pengő 25 fillért kell fizetniük a munkásoknak. Ez ugyan olcsóbb, mint a kiskereskedői árak, de ilyen alacsony fizetések mellett a munkások még ezt se bírják Lerombolják a munkásházakat Említésre méltó még a jelenlegi igazgatóság lakáspolitikája. Azelőtt a gyár minden munkásnak adott lakást. Az új igazgatóságnak azonban egyik első tevékenysége az volt, hogy több száz munkáscsaládot kitelepített és a lakásaikat leromboltatta, mert neki ez az adózás szempontjából kedvezőbb. A kilakoltatott munkások azután elárasztották a különböző fővárosi szükséglakásokat, holott ezek a lerombolt lakások sokkal különbek voltak, mint az Auguszta-telep, s a többi közismert nyomortanya lakásai. Itt mindenesetre közbe kell lépnie a fővárosnak is és meg kell akadályoznia a további rombolásokat. Ha másképpen nem lehet, akkor ki kell sajátítania a megmaradt házakat, amelyeket a gyár- Vezetőségnek szintén szándékában van leromboltatni. Jellemző a gyárvezetőség antiszociális gondolkodására, hogy a legdermesztőbb télben sem hagyta abba a kilakoltatásokat s az egyik ház lakóit januárban lakoltatták ki és rögtön utána elkezdte leromboltatni a házat. Ennek a háznak két fala még most is csonkán meredezik a levegőbe szimbólumául annak a rombolásnak, amelyet a gyárvezetőség különösen a munkabéreken végzett. — Bizony ideje volna már, hogy a „reformkormány“ az Árelemző Bizottság útján ne csak a tégla árdrágításánál asszisztáljon, de letörje a téglagyárak irgalmatlan és indokolatlan béruzsoráját is. A munkanélküliség a legjellegzetesebb tünete korunk társadalmi és gazdasági válságának. S azok az ingadozások, amelyek a számadatok roppant arányain belül mutatkoznak, ennek a mélyreható válságnak a lázgörbéi csupán. A munkanélküliek problémája a jelen társadalmi válság központi kérdése. Találóan nevez, a legújabb szociológiai kutatás ötödik rendnek a munkanélküliek állandósult osztályát. A marxizmus még a tőke és a munka harcában szemléltette az új világért folyó küzdelmet. Az volt a központi kérdése: hogyan áll elő az értéktöbblet s hogyan harcolhatja ki a munkásosztály a tőkével szemben azt a jogát, amely munkájának teljes értékét biztosítja számára. (A foreizmus néven ismert reformkapitalizmus tényleg ebben az irányban próbálkozott szociális megoldással, amikor a munkást haszonrészesévé akarta tenni az elért nyereségnek.) A kapitalizmusnak a háború után bekövetkezett válsága megmutatta, hogy korunk igazi szociális kérdése nem a munkaérték, hanem a munkához való jog problémája és hogy a szociális forradalom igazi társadalmi forrása és hordozója is elsősorban nem a munkásosztály, hanem a szemünk láttára kialakult „ötödik rend“, a munkanélküliek osztálya, akiket a kapitalizmus fejlődésének új szakasza elütött a munkában s ezzel együtt a fogyasztásban való részvétel jogától. Ezért a kor válságának megoldását is kizárólag abban az arányban kell keresni és remélni, amely a közösség minden egyes tagja számára kodifikálja a munkához való jog reális egyenlőségét, illetőleg a fogyasztásban való részvétel társadalmi jogát. Ezért kell tudnunk azt is, hogy maga az agrárválság megoldása is — megnyugtatóan és végérvényesen — csak az általános társadalmi válság megoldásának útján és keretén belül érhető el. Minden más út járhatatlan és csak új meg új zsákutcába vezet. S. P. 3 nem kell hozzá se szemeskávé se cikória'/& kg 30 fill. Az „ötödik rend“ problémája !A Magyar Statisztikai Szemle legújabb száma szomorúan, érdekes adatokat közöl a munkanélküliség nemzetközi viszonyaira vonatkozólag. Ezek az adatok, sajnos, nem egynemű forrásokból erednek , így egységes és teljes képet nem is adhatnak a világgazdaság nagy katasztrófájáról. Egyes országok adatai a szakszervezetektől erednek, másokéi a munkaközvetítő hivataloktól. Vannak adatok, amelyeket az országos biztosító intézetek közölnek s vannak, amelyek becslés alapján keletkeztek stb. A számok így is megdöbbentő adatokat közölnek a munkanélküliség világméreteire vonatkozóan. Ezek szerint a világ munkanélküleinek száma 1935 tavaszán 22,8 millióra tehető. S a munkanélküliség aránya az ország kereső népességéhez viszonyítva az Unióban és Csehszlovákiában a legkedvezőtlenebb. A munkanélküliség egyébként az 1932. év végén érte el kulminációs pontját s azóta csaknem az egész világon enyhült. (Jóllehet a Gömbös-kormány üdvös tevékenységét nem lehet mindenütt számításba venni.) Különösen feltűnő a „javulás“ Németországban, ahol 1932 végén a munkaközvetítő hivatalok még 5.8 millió munkanélkülit tartottak nyilván és ahol ez a szám 1935 közepéig 1.9 millióra esett alá. (Aki a harmadik birodalom belső viszonyaival ismerős, jól tudja, hogyan tüntette el a náci uralom a munkanélküliség magas statisztikáját.) *