Szabadság, 1938 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1938-01-02 / 1. szám
tere bpbst 5. Újévi szám r- ‚ ■ x. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN POSZERKESZTŐ) BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE SZERKESZTISEGES KIADÓHIVATAL, BUDAPEST. IV. PETŐFI SÁNDOR U. IL • TELEFON: 189—108. . ÉVI.i. sz. 1938 Januari FELELŐS SZERKESZTŐ) SERÉNYI GUSZTÁV ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY EVRE 5. P. FELEVRE 2.50 P. KÜLFÖLDÖN EGY ÉVRE I».- P EGYES SZÁMÁRA 10 F. POSTATAKARÉKPENZTÁRI CSEKKSZÁMLA: «1126 Konjunktúrafordulat Amerikában MAGYAR ÚJÉV Irta: BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE Az újesztendőt nem kezdhetjük azzal, hogy begubózunk a magunk csonka magyar törpeségébe s megállapítjuk, hogy semmit sem lehet tenni mást, mint várni. Az újesztendőt csak azzal kezdhetjük, hogy kitágítjuk szemhatárunkat egyfelől a magyar nemzet teljességének mértékére, azok felé a magyar milliós tömegek felé is, melyek kívül élnek a csonka ország határain, másfelől egész Európára, melynek összebonyolódott problémái között ott szerepel mint egyike a legfontosabbaknak, a mi kérdésünk, a magyar kérdés, a dunavölgyi kérdés. Ha a magyar nemzet elszakított millióira tekintünk az újév küszöbén, első gondolatunk önkéntelenül is Erdély s első gondunk az erdélyi magyarság, amely éppen az elmúlt napokban csodálatos hősiességgel egyedül állott ki önállóan és öntudatosan, külön listával a rommániai választásokon Míg a többi kisebbségek, elsősorban a romániai németség, elárulva a közösen viselendő kisebbségi sorsot és a közösen vívandó kisebbségi önvédelmet, olcsó és sunyi alkuba bocsátkozott a román hatalommal s a totalitással kacérkodó kisebbségellenes román kormány politikai szárnyai alá húzódott. A magyar kisebbség ebben az elhagyatottságában is erősnek mutatkozott, aránylag igen szép választási eredményt ért el, de a román kormánypolitika új válságával és a vasgárda s általában a túlzó román nacionalizmus megerősödésével újból súlyos megpróbáltatások elé érkezett. Mélységes szeretettel és együttérzéssel tekintünk feléjük, elsősorban feléjük a kisebbségi magyarok közül, mert ők vergődnek a legszorongatottabb helyzetben, ők hozzák a legnagyobb áldozatokat minden magyarok között, s közben ők villantják felénk a legtisztább magyar szellemiség föl-fölcsapó lángjait s ők őrzik a magyar hősiesség legigazibb hagyományait vérükben és küzdelmeikben. Az erdélyi magyarság sorsa, sorsának alakulása, mint általában az elszakított magyar kisebbségeké, belejátszik már a nagy európai kérdésekbe. Fölvetődik benne a mi viszonyunk a német birodalomhoz is. Mindenki nagyon jól tudja, hogy ma, amikor a külföldi németség problémája olyan rendkívül élénken foglalkoztatja a harmadik birodalom politikai vezetőit, hogy e kisebbségek ügyeinek központi intézője, Bohle úr, a birodalmi külügyminisztériumban államtitkári rangot és az elsők között való vezetőhelyet tölt be: az erdélyi német kisebbség mögött is ott áll a birodalom irányító keze, akarata, anyagi ereje. Ha tehát ez az erdélyi német kisebbség újból, Isten tudja hányadszor, elárulja azt az oly sokat emlegetett magyar-német állítólagos sorsközösséget, akkor ebben a lépésben lehetetlen észre nem venni a birodalmi vezetők kezenyomát. S ha a Codreanu-féle vasgárdista, magyar nyomorgató, túlzó nacionalista román szárny megerősödése akkora ujjongást vált ki a német birodalomi sajtóban, azon ujjonganak, amin mi csak sírni tudunk és reszketni magyar véreink bizonytalan sorsán, akkor önkéntelenül fölmerül az újévi kérdés: hol marad ilyenkor az a német-magyar sorsközösség, amire mi még mindig a magyar külpolitikát építjük? Olyan kérdés ez, amelyre az új esztendő eseményeinek valamiképen felelniük kell. Annál inkább felelniük, minél inkább érik nyugaton, Franciaországban és Angliában elsősorban, a jobb megértés sorsunk és európai küldetésünk iránt. Végre is nem engedhetjük el a fülünk mellett azt a tényt, hogy, míg a német birodalmi sajtó Codreanuék megerősödésén s a közelgő román diktatúra lehetőségén ujjong, azalatt Churchill, a legnagyobb tehetségű és a legszabadabb szellemű angol államférfiú, a trianoni békeszerződés nagyobb igazságtalanságait hangsúlyozza ki a Versailles- szerződés mellett Sem azt a másik tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy immár a francia sajtó bevallása szerint is Delbos külügyminiszter a felvidéki magyar kisebbség kérdését is felvetette legutóbb Prágában. Sem azt a harmadik tényt, hogy a francia kormány legelőkelőbb félhivatalosa, a Le Temps, vezércikkben jelenti meg a francia politika közéigy irányváltozását a Népszövetség hitelének s a Népszövetséghez kapcsolt eddigi francia szövetségi rendszernek megrendülése folytán ... Nekünk magyaroknak itt a csonka országban, az új esztendőben két dolgot kell feltétlenül megvalósítanunk: a titkos választójognak becsületes és nem jogfosztáson épülő új rendszerét s vele a magyar parlamentarizmus modern kiépítésének alapvetését a hozzá fűződő nagy szociális kérdések napirendre tűzésével, s ugyanakkor a magyar kérdés tisztázását a Duna-völgye és egész Európa felé. Vezető államférfiazok, azok is, akik kormányon vannak, azok is, akik az ellenzék élén állanak, nem térhetnek ki az 1938-as esztendő e történelmi feladatai elől. A „viharsarok“ ■eggyósyffisa Ilia: SERÉNYI GUSZTÁV Június folyamán cikket írtam ti Szabadságban Illyefalvi Lajos hallatlanul érdekes statisztikai térképgyűjteményéről, amely Budapest székesfőváros áruforgalmát, illetve a vidéki termeléssel való fogyasztói kapcsolatait tünteti fel. Felhívtam az illetékesek figyelmét arra, hogy ez a térképalbum nem kevesebbet árul el nekünk, mint azt, hogy Budapest fogyasztóképességével hogyan tudjuk újjáépíteni, egyenletesebb lendületbe hozni Magyarország vidékeit. Mert ma az a hatóerő, amelyet Budapest a vidékre gyakorol, mint leghatalmasabb vásárlója az országnak (évente közel 100 millió pengő értékű ennivalót igényel a főváros az ország gazdaközönségétől!) nem oszlik el egyenletesen az ország területén, hanem egyes területeket láthatóan favorizál, másokat pedig elhanyagol. Az utóbbi területek tudnak magukon segíteni, ha közel feküsznek az exportpiacokhoz, vagy pedig az azok felé irányuló vonalakon helyezkednek el. De az országnak déli és délkeleti részei, amelyek Budapest felé nem tudnak kellő mennyiségű árutömegeket indítani, a vámhatárok felől (Románia és Szerbia irányából) pedig inkább a verseny, mint a piaci lehetőség érinti őket, gyengülőben, satnyulóban vannak s ez adja a magyarázatát annak, hogy itt alakul ki a gazdasági lehetetlenülés területe: a „viharsarok". Az alsótiszai vidékről, ha Illyefalvi térképeit tanulmányozzuk, alig mutatkozik budapesti piacra gravitáló áruforgalom. A vasúton áramló ennivalóküldemények térképe olyan polipkarokat mutat, amelyek a budapesti fejből izmosan indulnak ki öt főirányban, de aztán hirtelen — 100 kilométeren belül — vékonyodni kezdenek és a vastag artériavonalak viszerekké vékonyulnak, amelyek az ország határait alig-alig érik el. Hol az új Baross Gábor? Mikor fél évvel ezelőtt felhívtam az illetékesek figyelmét erre a feltűnő körülményre, meg voltam győződve, hogy történni fog valami, abból a célból, hogy az árukereslet és forgalom óriási hatóerejévé felkarolják a mostohább helyzetben levő országrészeket. Mert hiszen a forgalmat nagyon könnyű irányítani. Látjuk, hogyan csinálta ezt a zseniális Baross Gábor, akinek vasútpolitikája — főleg a személyformat&U) szempontjából — az ország legtávolibbi területeit a fővároshoz legközelebb esőkkel egyenlő forgalmi rangra emelte. Például Budapesttől Fiuméig a személyvonat II. osztályán Baross előtt 27 forint SO krajcárt kellett fizetni — az új rendszerben pedig, csak 5,80 forintot. Brassóig a gyorsvonat II. osztályán 32 forint 70 krajcár volt az útiköltség s ez 7 forintra szállott le. Baross megteremtette az úgynevezett „végtelen zónát“, amely lehetővé tette, hogy 225 kilométeren túl bármely távolságot ugyanazért az összegért lehetett megtenni. Ennek volt köszönhető, hogy míg a zónatarifa első évében csak 1,6 millió forint volt a MÁV tiszta bevétele, ez hat év alatt 15 millió forintra ugrott fel s az utasforgalom tüneményes arányban megnövekedett. Az embernek, ha Illyefalvi térképgyűjteményét nézi, és a viharsarokbal feszülő nyomorúság elkeseredésére gondot, az jut az eszébe, hogy most is szükség volna egy Baross Gáborra, aki, ha kell részrehajlani, de mindenesetre vaskövetkezetességű elhatározással az ország legtávolabbi részeiből, de elsősorban a válsággal küzdő délkeleti részekből — az ottani viharsarok meggyógyítása érdekében — olyan tarifákat léptetne életbe, amelyek az itteni termelést épúgy ösztönöznék, felkarolnák és érvényesítenék, illetve hozzájuttatnák a budapesti piac élvezetéhez, mint ahogy hozzájuttatják például Fehér- és Komárom megyéket, Hatvan vidékét, sőt ezeknél távolabbi országrészeket is, amelyek bizonyos áruszállításoknál (például sertés, burgonya stb.) már ma is különleges vasúti kedvezéseket agitáltak és harcoltak ki maguknak. öngyilkos politika Valamire rá akarok itt leplezetlenül mulatni! Budapest hatalmasabb fogyasztóerejét olyan vidékek is csőstül élvezik, amelyek századokon át meg akarták őrizni nyelvi különállásukat, élvezik pedig szinte a verseny kizárásával ama kedvező körülmény folytán, hogy földrajzilag sokkal közelebb feküsznek Budapesthez, mint a színmagyar és a magyarság gerincét tevő távolabbi vidékek elhanyagoltabb, küzdőbb tömegei. Ha nem volna olyan szommi, gúnyt űzhetnénk önmagunkból, látva, hogy az Alsó-Tisza vidékének leggyönyörűbb, legszebb, legmagyarabb fajtájú tömegei — nem tudnak megélni, nem tudnak vagyonosodni s a kivándorlásra gondolnak, ugyanakkor, amidőn a magyarosodásban is lassan előbbrehaladó országrészek teljes mértékig élvezik Budapest többszázmilliós fogyasztásának gazdasági alátámasztását, jólétben gyarapodnak, a telepítő akciónál elsősorban jelentkeznek a felosztásra kerülő földekre s azokon a vidékeken, ahol az egyke tizedeli a magyarságot, állandó gyarapodással vásárolják ki a haldokló őslakosokat házukból és telkükből. És mégis megesik, hogy éppen ezek a jólétben úszó tömegek hajlanak rá, hogy visszatérjenek az elemi iskolákban a német oktatási nyelvre. Ha mi ezt elnézzük, ha ez ellen nem teszünk, ez öngyilkos politika. Ez a nemzeti rétegek meggyöngítésére, kiirtására, kivándorlására fog vezetni. Ha van őrültség, amelyet önmagunk ellen elkövethetünk — hát ez az! Váljon hasznát-e ezzel szemben az, ha az úgynevezett „falukutató“ íróknak lázadozó mozgalma ennyi meg ennyi büntetést von maga után? Hiszen ezek az írók éppen arra figyelmeztetnek bennünket, hogy bajok vannak, amelyeket gazdasági eszközökkel orvosolni kellene. De kérdem, hogy a bírói ítéleteken túl és azokkal párhuzamosan állított-e össze már tanulmányozó bizottságot a kormány, amely megvizsgálná, hogy Budapest fogyasztása, illetve ennek hatása egyenletesen és igazságosan oszlik-e el az ország területein? /) Országos konzíliumot a „viharsarok** betegágya mellé! Hiába mutattam rá, hogy Budapest fogyasztása az ország 3400 községe közül csak 750-re gyakorol serkentő hatást, azóta mindössze egyitlen intézkedés történt, hogy t. i. a belügyminisztérium — amelynek nem éppen ez a feladata — tanulmányi bizottságot küldött ki Makó vidékére s ott különböző helyi jóléti akciókat indított el. Szép és dicséretes, hogy ez megtörtént, de hol van a kereskedelmi minisztérium, a földmivelési minisztérium és a vasút? Miért nem tartanak ezek egy országos konzíliumot a viharsarok problémájának betegágya körül? A főváros már kezdeményezi az országmentő munkát, amidőn megalkotta viackozati intézményét s vizsgálni kezdi, hogy a Budapestre kerülő áruk honnan származnak és milyen módon kerülnek fel Budapestre. Ezt a munkát is Illyefalvi indította el, aki most bejelenti, hogy az új piackutató szerv részletes és teljes statisztikát készít a főváros