Encian, 1940 (6. évfolyam, 1-8. szám)
1940-01-01 / 1. szám
3 Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt ! A fák meztelen ágai között csillagok százai ragyogtak. Mintha a jó Isten, elhullatott lombkoronájukért csillagokkal szórta volna tele őket. A fák között, az erdő talaján, zörrent a bokor. Róka, nyúl, mókus, meg talán farkas is riadt tova a csilingelő szánok zajára. Távolban, ott ahol a hegyek széthulló domborulatai között kanyarog a Körös, falvacskák csillagszemei hunyorgattak. És mi mentünk, mentünk, a szánok után. Kényelmesen, lassan, beszélgetve. Rég nem láttuk egymást. Jól esett gondolatainkat kicserélni. Észre sem vettük, hogy megérkeztünk a kígyózó szerpentin legtetejére. A lovacskák megálltak, kifújták magukat. Mindenki felpakolt a szánok tetejére, oldalára — ki hová tudott, — én a kicsi játékszánra, aztán gyerünk lefelé ! Háttal feküdtem a szánon. Kétoldalt sötétzöld fenyőóriások övezték az utat, csak egy keskeny, csillagokkal kivert uccát engedtek látni az égből. Úgy tűnt, mintha a szán, a fenyők, egy helyben állanának és ott fenn, az a keskeny csillagos ucca, vagy gyémántszemecskékkel telehintett folyó hömpölyögne előre egy végnélküli mederben. Ébretlen meleg szoba várt. Akik előrejöttek, már kényelmesen végigheveredtek az ágyakon. Nagyon megörültek érkezésünknek, de főként csomagjaiknak. Rögtön hozzáfogtak enni és két óra hosszáig nem állt be a szájuk. Úgy látszik, turistáink arra is gondot fordítanak, hogy ne csak lábaik vegyék ki részüket a kirándulás fáradalmaiból, nyeldeklőik és hangszálaik is megfelelőképen foglalkoztassanak. Hála Istennek, hogy mindennek van határa ! Úgy hajnali két óra körül elnémult a zaj. Aludhattunk. Én azt álmodtam, hogy egy olyan hegyen síelek, amelyiken csak lefelé kell menni és csak azokat vittem magammal, akik az este a legkevesebbet kiabáltak (juj, hogy rimánkodtak a hölgyek !) Mesélnék még egyet mást az eltöltött éjszakáról, de azt mindegyikünk tudja könyv nélkül. Folytatom tehát a Remeteforrásnál, ahol reggel kilenc órakor számszerint öten, tapogattuk a havat talpainkkal. Cél : Pádis — lelkesedtünk valamennyien. Illetve csak négyen, mert ötödik turistatársunk — fiatal nős — fiatal feleségéhez lelkesedett vissza (hej, az a Kati !) Megbocsátottunk neki. Hiszen helyében mi is úgy cselekedtünk volna. Sinyomok nyújtóztak a fák között. Dobogó szívvel, lüktető életkedvvel vetkőztünk neki a meredeknek. Fenn a gerincen a január délelőtti nap minden pompájával tűzött a havasra. A Poieni kupoláján egy fenyőn zuhogtak át a sugarak. Mintha lánggal lobogó üvegből lett volna ez a fenyő. Várni lehetett, hogy a káprázatos tünemény összeomlik és az égő üveghangok bánatos zengése fogja kisérni a sírba döntött csodát. Szűz havat osztott ketté a sínyom szerpentinje. Mély volt a hó. Puha, fehér. A fenyők magasak, zöldek, havasak. Az ég kék. Az élet oly jó ! A Golgota sziklatarajos éle némán őrködött a Jozafát völgy fölött. A Kereszthegy sziklatrambulínjai üresen ugrottak a mélység fölé. Lenn a Phaeton cicomázta magát jég ékszereivel, A Bohogyé.