Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457
Bevezetés - I. Program, előzmények, források
Különösen riasztó – de éppen ezért munkára is ösztönző – példaként hatott rám annak idején Hóman Bálint Magyar története, amelyben szemre impozáns, valójában azonban hézagos ismeretekre, téves és pontatlan adatokra épített és tökéletesen hibás képet kapott az olvasó az Anjou-és főleg a Zsigmond-kor politikai viszonyairól. Végül is ez a megfigyelés indított arra, hogy ilyen irányú kutatásokat folytassak, de közvetlen ösztönzőként Fügedi Erik 1970-ben megjelent úttörő jelentőségű munkája hatott, melynek inspiráló hatását ma sem tudom eléggé hangsúlyozni. (Mint alább kitűnik, e munka archontológiai függelékét vettem mintául az adatközlés módszerében is.) A kiinduláshoz nagy segítségemre volt a régiek közül Wertner Mórnak a kor színvonalához mérten egyedülállóan gondos összeállítása a 14. század tisztségviselőiről2. A Hunyadi-kori várnagyok összegyűjtésében később kitűnő hasznát vettem Kálniczky László jelentős levéltári anyagot megmozgató, gazdag adattárának 3, a keleti országrész Anjoukori várnagyait illetően pedig Adrian Rusu gondos és hiánytalan összeállításának4. Az aula tagjainak igen fontos, de addig szinte ismeretlen politikai szerepére húsz évvel ezelőtt Kurcz Ágnes disszertációja irányította rá a figyelmemet, és a rájuk vonatkozó adatok gyűjtését idővel az ő hatására kezdtem el. Valamivel később vontam be az anyaggyűjtésbe a relációs jegyzetekben, illetve bírótársként szereplő személyeket, majd – sajnos már csak a 80-as években – az Anjou-kori udvar ún. speciális kiküldöttjeit. Ami a megyei archontológiákat illeti, használható előzményekről alig lehet beszélni. Akadnak ugyan alapos, jó színvonalú munkák is (példaként a régiek közül Holub Józsefet és Reiszig Edét, a legutóbbi időből Borsa Ivánt és Havassy Pétert tudom idézni), de ritkák, mint a fehér holló. Annak a bőséges termésnek a zöme, amely a múlt század utolsó negyedében a Századokban, a Magyarország vármegyéi és városai c. sorozatban és másutt napvilágot látott, egy-két adattól eltekintve hasznavehetetlennek bizonyult, és szomorú volt tapasztalni, hogy az egyik fő hibaforrás – Lehoczky András 18. század végi Stemmatographiája, amelyben valósággal hemzsegnek a légből kapott „adatok” – még olyan magas színvonalú kézikönyvbe is bevonulhatott forrásműként, mint Csánki Dezső történeti földrajza. Mindezt látva, bevallom, nem törekedtem rá, hogy a hazai és külföldi kiadványokban megbúvó archontológiai szakirodalmat felkutassam, noha bizonyos, hogy itt-ott találhattam volna bennük értékes adatokat is. Úgy gondoltam, talán gyümölcsözőbb, ha a rendelkezésemre álló, amúgy is szűken mért időt néhány még felderítetlen levéltár átnézésére fordítom. A jelen munkának leplezetlen célja, hogy mintegy „tiszta lapot” teremtsen a korszk archontológiai kutatásában. Más szóval: egy bizonyára nem teljes, de legalább viszonylag megbízható alapot nyújtson, amelyre a továbbiakban újabb és újabb adatokat lehet építeni, de amely nem hurcolja tovább nemzedékek egymásra hagyományozott téves adatait. Ezért különös súlyt helyeztem a más feldolgozásokban közölt adatok ellenőrzésére. 3. Az eltelt idő alatt összeállítottam több száz család leszármazását 1450 tájáig, és több ezer személyre vonatkozóan gyűjtöttem adatokat. Fontos azonban leszögeznem, hogy távolról sincs szó teljességről, már csak azért sem, mert a tekintetbe veendő adatok köre, mint láttuk, fokozatosan bővült, vannak tehát olyan oklevélkiadások és levéltári állagok, amelyeket annak idején még hiányos ismeretekkel és korlátozottabb érdeklődéssel néztem át. A legkönnyebb dolgom természetesen azokkal a levéltárakkal volt, amelyek anyaga nyomtatásban is – legalább regesztákban – hozzáférhető. A Zsigmond-kori anyagról viszonylag alapos, bár teljesnek távolról sem mondható áttekintést kaptam Mályusz Elemér jóvoltából, aki még 1974 táján rendelkezésemre bocsátotta oklevéltárának 1437-ig terjedő anyaggyűjtését. Ami az Anjou- és a Hunyadi-kort illeti, azokon az állagokon kívül, amelyeket az Országos Levéltár időrendi regesztái tettek hozzáférhetővé, aránylag kevés az olyan nagyobb levéltári állag, amelyről azt állíthatom, hogy – legalábbis elvben – hiánytalanul feldolgoztam (ilyen pl. a Dr. „stock”, a leleszi konvent Acta annorum és Acta Bercsényiana sorozata, valamint magánlevéltára, az Andrássy, Berzeviczy, Draskovich, Kapy, Kende, Pálffy, Perényi, Semsey, Szinyei Merse, Usz, Uzsovics családok levéltárai, a hajdani Liptói Múzeum feloszlatott levéltára). Vannak fontos állagok, amelyeknek csak nagyobb hányadát sikerült áttekintenem (a hajdani Múzeumi törzsanyag, amelynek OL-beli regesztái sajnos nem helyettesíthetik a darabonkénti átnézést; a szepesi és pozsonyi káptalan hiteleshelyi levéltára, a leleszi levéltár Statutoria sorozata, a pannonhalmi levéltár Capsarium sorozata, a prímási levéltár Acta radicalia része, a Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest, 1988. (Vitája 1976-ban volt a fiatalon elhunyt szerző – egyetemi évfolyamtársam – halálos ágyánál. Megírása közben a felmerült genealógiai kérdésekben többször cseréltünk eszmét. 1 A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapes, 1970. 105-124. 2 Adalékok a XIV. századbeli magyar világi archontologiához. TT. 7 (1906) 583-609. 8 (1907) 1-69, 161-198, 327-354. 3 Várnagyok és várkapitányok a Hunyadiak korában. Tudományos Diákköri Füzetek 11 (1982) 81-162. 4 Castelani din Transilvani în secolele XIII-XIV. Anuarul Institutului de Istorie și Arheologie Cluj-Napoca 22 (1979) 83-93. 6 Zala megye története a középkorban. I. Pécs, 1929. 454 skk. 7 Vas vármegye tisztikara a középkorban. Kőszeg, 1940. 8 Somogy megye középkori alispánjai. Somogy megye múltjából 13 (1982) 9-14. 9 Heves megye középkori tisztségviselői. Eger, 1986. 2