Enigma, 2015 (22. évfolyam, 82-85. szám)
2015 / 82. szám
58 HÍVÓSZÓ A kilencvenes évek elején Stróbl mester epreskerti műterme, az a szép görög templom és romantikus kertje volt a pesti „széplelkek” rendes találkozó helye. Gyakran járt ott az öreg József királyi hercegünk és fenséges hitvese,akkor mintázta a művész a „Laci gyereket”, a kisjenői erdőben tragikus véget ért „szép és nagy reményt”19), az orleansi hercegi pár, Csáky Albinné, a két legszebb és legmagyarabb grófkisasszony Széchenyi Hanna és Alice (őt Toldi Piroskájában tette örökre élővé a bronz), Szapáry Ilma, Lónyay Margit, a Pejacsevics-lányok. Szóval a társaság színejava. Komoly művészi viták folytak a nemes átriumban, szellemes, bohó tréfák a romok között. Ott ismertem meg Justh Zsigát. Valami síremlék mintájához álltam. Görög ruhában, félig csupaszon. Göndör hajamat olajág-koszorú szorította körbe. Nem vett figyelembe, afféle professzionátus modellnek vélt: csak a mester velem váltott barátságos szavaira vette észre tévedését és azt nagy kedveskedéssel ütötte helyre. Estére már kivitt a szigetre vacsorázni. Kevés embert szerettem, csodáltam jobban, mint őt. Alig tanultam valakitől többet, szebbet, mint tőle, akinek szkeptikus mottója volt: „valahogy csak lesz, sehogy sohase” és akit mégis belül a legnagyobb tűz, a remeket alkotás lángja hevített... Nyolc könyvet írt: Gányó Julcsa, Faimus, Pénz legendája, Káprázatok, Delelőn, Művész szerelem, Paris elemei és a Puszta könyve, melyet Polignac Melchior herceg congeniális és intim barátja, fordított franciára. (Erről írta Eugéne Marbeau a „Le charme de l’histoire”-jában: „Távolság és idő hézagokat hagynak és tanulmányozni egy idegen faj életmódját, melynek polgárosulása más körülmények létezésével ment végbe, majdnem egyenlő a történelem megírásával. Justh Zsigmond könyve bizonyára nagy tetszést aratott korunkban, amely annyira vágyik a nem ismert új behatásokra; a munka hódolat a nagy, szép Magyarországnak, melynek nemcsak erőteljes nemzetét, hanem saját magának jellemét is olyan találóan ecsetelte.”) Nyolc könyv csak, de mind örök életű. Szinte már klasszikusak. Mérhetetlen hálával kell mindig rágondolnom. Ő volt az, aki először fogott kézen és vitt, hogy bekukkantsak a nagyvilágba. Ámulva-bámulva nyitottam kerekre nagy és kíváncsi gyerekszemeimet és akkor mindenből csak azt láttam, hogy mindenki mindenütt bálványozza őt. Már a külseje, megjelenése a nem mindennapi emberre vallott. Fajmagyar, neczpáli őseit a Xll-ik századig sorolhatta, de szlávosan szőke volt. Sovány, vékonycsontú, finom emberpéldány. Olyan, mint egy stilizált Van Dyck kép, amilyeneket az én Willy Geiger barátom festegetett Madridban. A feje, selymes hajával, akkor divatos szőke szakállával, valóságos Krisztusé. Érdekes, hogy mikor Antocolsky herceg, a nagynevű orosz szobrász mintázta,20 egy oszlopfőn ülve, ugyanakkor egy pandantját is elkészítette remekének, ugyanabban a pózban: egy faunt, s a fej azon is Justhé. Nem lehetett megmondani, melyik a jobbik portréja. 19 László Fülöp Mária Vince Habsburg-Lotaringiai főherceg (1875-1895), vadászbaleset érte az ágyai erdőben, és a kisjenői nádori kastélyban hunyt el. 211 Mark Matvejics Antokolsky (1840-1902) orosz származású Párizsban élő szobrász.