Érdekes Ujság, 1958. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-20 / 51. szám

ik a név egy­­kicsit a végzetünk is; egy­,­­ egy különösebb Vezetéknév vagy ke­ru ti tesztnév Viselőjét a gyermek társak * csúfolódása vagy rajongása lökhet ilyen k vagy olyan irányban. Bezzeg az egyszerű­­ név! Ha viselőjéhez mostoha a sors, ak­­át­kor bánat nélkül olvadhat be a szürke­­,­ségbe, ha meg szárnyára veszi a hír,­­ ad­olt rangot a közönséges, mindennapi névnek. » A legrosszabb helyzetben alighanem a­ok vannak, akik egyszerű emberek ugyan, de nagy történelmi név viselői. Utcák, terek hordozzák házfalaikon e ne­veket, történelemkönyvekben, iskolai könyveidben fordulnak elő, gyerekek ta­nulnak róluk — persze, soha nem ő ró­luk, de az életben övék e nagy név ba­bérkoszorújának száraz levele. Budapesten és az országban ,számosan viselik ma is a magyar irodalom nagy­* ^ * * 0 0 *■ * *# *t *# *t * m * 0 * 0 ZRÍNYI MIKLÓST egy budai villabérház falagsori lakásában találom. Csöndes, kevésszavú, 32 éves fia­talember. közgazdásznak f­észült, most egy ktsz-ben főkönyvelő. — Eddig legalább hatszázast­­kérdezték meg — kezdi faggatásomra a vallomást —, hogy van-e valami közöm a szigetvári hőshöz és orrnak dédunokájához, a köl­tőhöz. Hihetetlen, de alighanem bűn. 1921-ben­­kezdték a Capládban keresni a régi okmányaikat, s odáig eljutottak, hogy a család eredete Horvátországba vezet. Apám — akit egyébként szintén Miklós­­nak hívtak, aminthogy kisfiam is az —, s nagyapám is Zrínyi volt, s­­az legalább is bizonyos, hogy ez nem felvett nevünk. Erre a névre nem is lehetett magyarosíta­ni. Az egyik nagybátyámnak volt egy lánya, Zrínyi Ilonának hívták, it férje német nevét viselő egyik leszármazottja szerette volna Zrínyire magyarosítani a nevét, de nem engedték. Hogy mit jelent számomra ilyen nevet viselni? Előnyét sose éreztem, persze hátrányát se, a kü­lönböző csodálkozó kérdéseken kívül. In­kább azt mondhatnám, hogy zavart, már gyerekkoromban is. Egyszer a gimná­ziumban magyar tanárom, Gyergyai Al­bert arról beszélt, hogy a Zrínyi-család kihalt. E centmumdupma, mert bármilyen furcsa véte is, bizonyos, hogy valami tá­voli leszármazásban vagyunk a nagy Zrí­nyi­­Miklóssal. Meg olyan tréfára is gon­dolok, amilyet a János-kórhiáz orvosai csináltak, amikor 1951-ben ott feküdtem, és egy szobába tettek egy beteggel, akit történetesen Kossuth Lajosnak hívtak. — S a­­nagy hősök hatása? A katona­ság, az irodalom? — Engem annak idején katonának szán­tak a szüleim. Méghozzá éppen a Zrínyi katonai akadémiára szerettek volna be­íratni. De nekem, soha Semmi kedveim, nem volt a­­katonai pályához. Irodalom? A Szigeti Veszedelem nagy becsben állt mindig a családban. Én is többször olvas­tam. De írni? Kérem, én könyvelő va­gyok ... KISFALUDY KÁROLY nyugalmazott postamérnököt szintén egy budai villában kerestem fel. Az öreg­úr szerint a Kisfaludy-családnak több ága volt; a két költő a Győr megyei ág­ból származott, az ő családja Vasból. Szegről-végről alighanem rokonságban van hát a két nagy költő-őssel. — Egyébként úgy lettem Károly, hogy a szegedi árvíz menekültjei aznap ér­keztek Temesvárra — ahol akkor szü­leim laktak —, amikor a keresztelőm volt. A nagy zűrzavarban nem sokat gondolkoztak, s a legkézenfekvőbb ke­resztnevet adományozták nekem. Így viselem azóta is, immár nyolcvan éve a Kisfaludy Károly nevet. — Szép név ez! — szól közbe Kis­faludy Károly felesége. — Ha tudni akarja, azért is mentem hozzá, mert ilyen szép neve volt. — De talán nemcsak azért? — kér­dem kétkedőn. — Na persze ... szép szál fiatalember is volt... ötvennégy évvel ezelőtt... Aztán újra Kisfaludy Károly mondja: — Azért nem bántam volna ha még egy keresztnevem is van. Mert hogy in­kább kellemetlen volt nekem így ez a név, mint kellemes. Sokat ugrattak an­nak idején diáktársaim. Pedig nyugod­tan mondhatom: soha semmiféle irodal­mi becsvágyat nem éreztem. A regénye­ket mindig kedveltem, ma is állandóan olvasok. De a verseket soha nem is sze­rettem. — Kisfaludy Károly verseit se? Az öregúr őszintén mondja: — Fiam, azokat se. ARANY JÁNOSSAL munkahelyén, a Deák-étterem és kávé­­házban beszéltem meg a találkozót. Arany János magas, megtermett, derűs arcú 38 éves férfi. Fizetőpincér, nemrég jött haza Brüsszelből, a világkiállítás­ról, ahol ő is öregbítette a magyar ven­déglátóipar jó hírnevét. — Apám is Arany János volt, nagy­apám is — mondja. — Amikor annak idején a katonaságnál fel kellett kutatni a családi származást igazoló okiratokat, tudtam meg, hogy a nagyszalontai Arany-család és a dunántúli Aranyok — ahonnan én származom — ugyan­annak a családnak két ága. Büszke va­gyok a nagy Arany Jánosra, valameny­­nyi verse díszkötésben megvan otthon, de különösen büszke hatéves kislányom, aki már hároméves korában kívülről tudta a Családi kör első versszakát. Egyébként nekem soha nem volt iro­dalmi hajlandóságom. Inkább a könnyű műfajt szeretem, a vidám zenét. A XI. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál dolgoztam, mint kultúrvezető, s magam állítottam össze a vidám és könnyű mű­sorokat. Ilyen vagyok, kicsit bohém, szeretem a jókedélyű embereket. Tud­ja, milyen érdekes megfigyelni azt a sokféle típust, akivel az embernek dolga akad? Ezért is "választottam a pincér szakmát. Nagy költő-rokonommal kap­csolatban pedig csak egy, kissé merész vágyam volna... — Nos?­­ — Ha egyszer megfilmesítenék a Tol­dit, és volna hozzá tehetségem, én sze­retném eljátszani a főszerepet, legalábbis a figurám alapján. — Valami reálisabb dolog nincs? — Huszonötszörös véradó vagyok! * * *9 # * 0 * 0 * 0 *0 ■* 0 % # 0 % *■* *■ • *% *■ • *• * • * - - *«

Next