Érdekes Ujság, 1958. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-20 / 51. szám
ik a név egykicsit a végzetünk is; egy, egy különösebb Vezetéknév vagy keru ti tesztnév Viselőjét a gyermek társak * csúfolódása vagy rajongása lökhet ilyen k vagy olyan irányban. Bezzeg az egyszerű név! Ha viselőjéhez mostoha a sors, akátkor bánat nélkül olvadhat be a szürke,ségbe, ha meg szárnyára veszi a hír, adolt rangot a közönséges, mindennapi névnek. » A legrosszabb helyzetben alighanem aok vannak, akik egyszerű emberek ugyan, de nagy történelmi név viselői. Utcák, terek hordozzák házfalaikon e neveket, történelemkönyvekben, iskolai könyveidben fordulnak elő, gyerekek tanulnak róluk — persze, soha nem ő róluk, de az életben övék e nagy név babérkoszorújának száraz levele. Budapesten és az országban ,számosan viselik ma is a magyar irodalom nagy* ^ * * 0 0 *■ * *# *t *# *t * m * 0 * 0 ZRÍNYI MIKLÓST egy budai villabérház falagsori lakásában találom. Csöndes, kevésszavú, 32 éves fiatalember. közgazdásznak fészült, most egy ktsz-ben főkönyvelő. — Eddig legalább hatszázastkérdezték meg — kezdi faggatásomra a vallomást —, hogy van-e valami közöm a szigetvári hőshöz és orrnak dédunokájához, a költőhöz. Hihetetlen, de alighanem bűn. 1921-benkezdték a Capládban keresni a régi okmányaikat, s odáig eljutottak, hogy a család eredete Horvátországba vezet. Apám — akit egyébként szintén Miklósnak hívtak, aminthogy kisfiam is az —, s nagyapám is Zrínyi volt, saz legalább is bizonyos, hogy ez nem felvett nevünk. Erre a névre nem is lehetett magyarosítani. Az egyik nagybátyámnak volt egy lánya, Zrínyi Ilonának hívták, it férje német nevét viselő egyik leszármazottja szerette volna Zrínyire magyarosítani a nevét, de nem engedték. Hogy mit jelent számomra ilyen nevet viselni? Előnyét sose éreztem, persze hátrányát se, a különböző csodálkozó kérdéseken kívül. Inkább azt mondhatnám, hogy zavart, már gyerekkoromban is. Egyszer a gimnáziumban magyar tanárom, Gyergyai Albert arról beszélt, hogy a Zrínyi-család kihalt. E centmumdupma, mert bármilyen furcsa véte is, bizonyos, hogy valami távoli leszármazásban vagyunk a nagy ZrínyiMiklóssal. Meg olyan tréfára is gondolok, amilyet a János-kórhiáz orvosai csináltak, amikor 1951-ben ott feküdtem, és egy szobába tettek egy beteggel, akit történetesen Kossuth Lajosnak hívtak. — S anagy hősök hatása? A katonaság, az irodalom? — Engem annak idején katonának szántak a szüleim. Méghozzá éppen a Zrínyi katonai akadémiára szerettek volna beíratni. De nekem, soha Semmi kedveim, nem volt akatonai pályához. Irodalom? A Szigeti Veszedelem nagy becsben állt mindig a családban. Én is többször olvastam. De írni? Kérem, én könyvelő vagyok ... KISFALUDY KÁROLY nyugalmazott postamérnököt szintén egy budai villában kerestem fel. Az öregúr szerint a Kisfaludy-családnak több ága volt; a két költő a Győr megyei ágból származott, az ő családja Vasból. Szegről-végről alighanem rokonságban van hát a két nagy költő-őssel. — Egyébként úgy lettem Károly, hogy a szegedi árvíz menekültjei aznap érkeztek Temesvárra — ahol akkor szüleim laktak —, amikor a keresztelőm volt. A nagy zűrzavarban nem sokat gondolkoztak, s a legkézenfekvőbb keresztnevet adományozták nekem. Így viselem azóta is, immár nyolcvan éve a Kisfaludy Károly nevet. — Szép név ez! — szól közbe Kisfaludy Károly felesége. — Ha tudni akarja, azért is mentem hozzá, mert ilyen szép neve volt. — De talán nemcsak azért? — kérdem kétkedőn. — Na persze ... szép szál fiatalember is volt... ötvennégy évvel ezelőtt... Aztán újra Kisfaludy Károly mondja: — Azért nem bántam volna ha még egy keresztnevem is van. Mert hogy inkább kellemetlen volt nekem így ez a név, mint kellemes. Sokat ugrattak annak idején diáktársaim. Pedig nyugodtan mondhatom: soha semmiféle irodalmi becsvágyat nem éreztem. A regényeket mindig kedveltem, ma is állandóan olvasok. De a verseket soha nem is szerettem. — Kisfaludy Károly verseit se? Az öregúr őszintén mondja: — Fiam, azokat se. ARANY JÁNOSSAL munkahelyén, a Deák-étterem és kávéházban beszéltem meg a találkozót. Arany János magas, megtermett, derűs arcú 38 éves férfi. Fizetőpincér, nemrég jött haza Brüsszelből, a világkiállításról, ahol ő is öregbítette a magyar vendéglátóipar jó hírnevét. — Apám is Arany János volt, nagyapám is — mondja. — Amikor annak idején a katonaságnál fel kellett kutatni a családi származást igazoló okiratokat, tudtam meg, hogy a nagyszalontai Arany-család és a dunántúli Aranyok — ahonnan én származom — ugyanannak a családnak két ága. Büszke vagyok a nagy Arany Jánosra, valamenynyi verse díszkötésben megvan otthon, de különösen büszke hatéves kislányom, aki már hároméves korában kívülről tudta a Családi kör első versszakát. Egyébként nekem soha nem volt irodalmi hajlandóságom. Inkább a könnyű műfajt szeretem, a vidám zenét. A XI. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál dolgoztam, mint kultúrvezető, s magam állítottam össze a vidám és könnyű műsorokat. Ilyen vagyok, kicsit bohém, szeretem a jókedélyű embereket. Tudja, milyen érdekes megfigyelni azt a sokféle típust, akivel az embernek dolga akad? Ezért is "választottam a pincér szakmát. Nagy költő-rokonommal kapcsolatban pedig csak egy, kissé merész vágyam volna... — Nos? — Ha egyszer megfilmesítenék a Toldit, és volna hozzá tehetségem, én szeretném eljátszani a főszerepet, legalábbis a figurám alapján. — Valami reálisabb dolog nincs? — Huszonötszörös véradó vagyok! * * *9 # * 0 * 0 * 0 *0 ■* 0 % # 0 % *■* *■ • *% *■ • *• * • * - - *«