Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-01-11 / 2. szám
21 Melléklet az „Erdély“ 2. sz.-hoz, egyéb társaskörökben szellemileg profitírozni, s ki tudja még mit nem kívánna beölelni a főváros élvezet nyújtó tarka mezejéről !... Hja... de a ploskai törvény parancsol; egy test; egy időben, csak ugyan egy helyet foglalhat el. Mind a szini előadások, mind a jégsport, hol ma és holnap Jackson a „jégkirály“ szerepel — jövő tárcámnak lesznek főbb pontjai. Most már térjünk Fortuna, istenasszony urnája székhelyéhez, s a trónust őrző csinos gratiákhoz.......... Igen menjünk a redouteba! A szép estélyhez, s még inkább a jótékony célhoz kötöttt remények teljesültek. A nőképző-egylet bizottmánya elárulta az ügy szeretetet, az ízlésben kimutatott csint, a jegyek elárusításában, s az egész tombola-játék rendezésében azon életrevalóságot, mely a maga nagyságában rendesen csakis a nők critériuma. S míg egy részről, az itt-ott fölállított asztalkák gyöngéd érzelmű billeteur-ei, bár kissé genirozva, pazarkodtak a sorsjegyek elárusításával, másrészről a sors kegye, sok sóvár szív kívánságával nagyon mostohán bánt. Kiosztott és meghatározott szerepkörében, minden factor, positív industriát fejtett ki. Ha az ország kül- és belviszonyai is ily finor mértéken mehetnének, még a János pap országa sem lenne boldogabb, a mi édes magyar hazánknál! No, de ne menjünk messze a tribunától. Hosszú asztalok, tarka-barka nyeremény tárgyakkal, várják a feloldás pillanatát , midőn a concentrált massából, singularitól boldogítva, vagy inkább csak örvendeztetve meg a vendégeket, functiojukat pici kezekre átruháztathatják. De halljuk! A clamans, vagy a kihúzott számokat fölkiáltó egyleti bérenc, elfoglalva a helyzet magaslatát, hírt ad, hogy a sorshúzás megkezdődik. Van mozgás a széles terem minden zugában. Szende női arcok, bájos kis leánykák főúri és válogatott, előkelőbb osztályok vidám képviselői, versenyezve tolulnak az ambo, terno, qua és quinterno, végül pedig a tombola asztalokhoz meglátni, hogy vájjon igaza volt-e az énekes Csokonai Vitéz Mihálynak, midőn a „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remég“ komoly phantasiáját trillázta, gyakorlott lantja merengő húrjain ? Bizony, bizony a lyrikusok is beszélnek sok valót. Reális alapot szerettek volna szerezni sokan, a mai est emlékének. Az idealizmus országában, hányan és hány különböző tárgynak voltak képzelt birtokosai, a remény ki- és elsajátítási intézetében ?! Csaknem három óra hoszat (7—10-ig) tartott a speratus és desperatus hangulat, míg az egyes darabok új helyet és tulajdonost szereztek maguknak. Minden egyes húzásra és kiáltásra feszült figyelemmel nézte a publikum táblácskáját, s a nyeremény lehetősége a „Lotto“ elméletén épült fel, igen könnyen és hamar mehetett, mind a rangjelzés, mind a controlleria, mind a nyeremény kézbesítése. Minek említeném, hogy a salonvilág csillagai közül sokan, igen sokan tündöklöttek a maguk csillámló fényében ? Könynyebb volt Keplernek kiszámítani a bolygók útját; Herschelnek meghatározni Venusnak, vagy az Orion-csoportozatnak távolát, vagy Newtonnak természeti törvényt állítani fel, mint e szép számú és díszes körből meghatározni, kik voltak a legbájosabbak ? Hadd dobja be Eris almáját a fővárosi sajtó, a maguk fölényét féltő istenasszonyok közé; vidéki tárcaíró nehezen vállalkozik Páris szerepére! A tombola játék előtt, katona után népzenekar működött, válogatott műsorozattal. Holnap már a gazdasszonok által rendezett, viszont sorsjátékkal öszszekötött álarcos bál csalogat karnevál termeibe. Bepillantunk oda is. Csak kigyőzhessük a dicsőséget, annyi felé kínálkozik a főváros elvnyujtó farsangi saisonja! Igyekezni fog válogatott virágokból fűzni össze az „Erdély“ kedves olvasói számára, a fővárosi koszorút, a kertészséget ezennel elvállalt Kerekes S. Kolozsvári levelek. II. Farsang van. E két szót mottóul kellene ma előrebocsátanunk s elszánni magunkat Carneval herceg szerencsés megérkeztének örömemlékére, egy köteles serenádra. Azonban, mivel ezt nem tartjuk oly elmaradhatlannak, mint némelyek tartják a megyegyüléseken a főispánt magasztaló diszbeszédet, ezúttal adósok maradnak a serenáddal. Pedig hány ifjú szív telt el reményekkel, a rövid farsang megérkeztének örömére! De hány tata- meg mama-zseb ürül meg e boldog remények kiaknázása által! Ez utóbbi csak anyagi dolog, fel sem említhető hát az előbbivel egy sorban Azt pedig méregetni, hogy a vérmes reményeket, vagy a farsang végén benyújtott kontót tegyük-e előbb, nem tartozhatik tisztünkhöz. Annyi igaz, hogy a remény táplál, a kontónak meg más előnyei vannak, s a végén is: minden roszban van valami jó. Ily scrupulosus gondolatokkal s következetlen következtetésekkel fogadtuk mi a farsangot. Pedig mennyit kell farsangolnunk néhány hét alatt; hányszor kell elvándorolnunk a heti események mekkájába, a redouteba ?! Üres, puszta lesz minden egyebütt; csak ott találjuk fel társadalmi életünk minden mozzanatát; a walzerek, cepperlik, galoppolkák fényes, síkra vixolt mezején. Csárdást azért nem említünk, hogy az ma nem járja, vagyis, hogy azt ma nem járják. Jól is teszik. Nagyon okosan gondolkodnak, hogy a frakk billegő végével nem kívánják karikírozni e nemzeti táncot is. Elég karikatúra már maga a magyar ember frakkban. Nem is kellene tán megírnunk, hogy nálunk ma vakmerő bátorság kell ahoz, hogy valaki frakk nélkül jelenjen meg a redouteban, de nem hallgathatjuk el ez újabb nemzeti vívmányt. Olvassák a vidékiek is és lelkesüljenek a vonzó példa iránt. Csak rajta, jámbor vidéki, szabasi attiládból — mert kitelik — frakkot, s te se maradj el a világtól; mert e nélkül nem lehetünk soha civilizált nemzet. Mi ezt komolyan mondjuk, mert nálunk nem lehet tréfálni a frakkal; te pedig — ha úgy tetszik — vedd komolyan, vagy tréfának, s a szerint lelkesülj, e lelkes buzdításra. Most volt az új megyeszervezés, újra kell hát szervezni vidéken is a divatot. Milyen jól fog állni a frakkhoz, a kócsagtollas kalpag, meg diszkard, mikor testületileg a főispánhoz kell menni tisztelegni! Mi ezt mind el tudjuk képzelni itt a távolban is, azért ragadtatunk — s csupa jó szándékból — ily lelkes felhívásokra. De hasztalan úgy is minden buzdításunk, vagy tán jobban mondva: följajdulásunk. A Duna árjának hasztalan igyekszünk egy arasznyi deszkával ellentállni. Mégis kiönt az és elsöpri martalékait. Itt anélkül, hogy legalább is egy sántikáló hasonlatot kellene használnunk, önkényt rákerült a sor, hogy megemlítsük a farsang legelső bálját, melyet szombaton este a helyi vasúti mérnöki kar, a redoutéban pazar fénynyel, s csak általuk hordozható százakra s tán ezerekre menő kiviteli költséggel rendezett. Amit különben az estélyre nézve mondhatunk, az el van mondva, e három utóbbi sorban. Furcsa az embereknek azon különös hajlama, hogy néhány órai ambitiosus élvezetért, készek százakat kidobni addig, míg a szerencsétlen, elhagyatott özvegy anya árváival könyörtelenül esik az éhség és hideg martalékává, mint ennek szomorú példáját láthattuk a múlt hetekben. S mikor lapjaink az ilyen szerencsétlenek számára adakozásra szólitnak fel, az adakozók névsorában hiába keressük az ilyen közpénzűek neveit, kiknek egy százas kevesebb, mint az adakozónak, adott egy forintja. Tegnap tarta a „Hilária“ nevű dalegylet ez évi első dalestélyét. A 14 számból álló műsor első számát a Kölcseyhymnus tölte ki, meglehetősen előadva. Mi ezt egy kis reflexiónak vettük, lapjaink azon többszörös állításaira, hogy a „Hilária“ nem magyar törekvésű. Reflexiónak elég elmés és ügyes, hanem mi mindaddig megmaradunk állításunk mellett mégis, míg az ellenkezőről nem tudunk magunknak meggyőződést szerezni. Miért tekintik például hallgató közönségüket anynyira nem magyarnak, hogy ha valamit jelenteni, vagy közölni kívánnak vele, azt nem magyarul, hanem németül teszik ? Ez nagyon egyszerű dolog, de mégis sokat jelent és sokat árul el. Túl tehetnék már magukat az afféle semmi becscsel nem biró német coupleteken is, milyenekkel előadásról-előadásra Szépey úr szokta magát bemutatni, ki — közben legyen mondva — különben nagyon jól beszéli a magyar nyelvet is. Az egyes darabok előadásán valami szokatlan bágyadtság mutatkozott ez este.