Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-16 / 20. szám
Második évfolyam. 20. SZ. Maros-Vásárhelyit, 1872. május 16. Szerkesztői szállás és kiadóhivatal: a szeminárium épületben; előfizetési díj : egész évre1 frt; félévre 3 frt; negyedévre 1 frt 50 kr. o. é. Hirdetmények dija: háromszor hasábozott garmondsor vagy térfogatának ára 6 kr. bélyegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. © IMM EMJEST. — ELBESZÉLÉS. — Irta: Jmrém József. (Folytatás.) A nap leszállt a szőlőhegyek mögött , a felhőcsoport mind szélesebb és sötétet!) alakot öltött. Végre a hegy aljához értünk s lépést haladtunk fölfelé. Matild visszahajtá fátyolát s rám mosolygott. — Nemsokára a présháznál leszünk, — mondám vidáman, a csősz bámulni fog rajtunk. Matild suhogtatott lovag-est órával. — Bár csak már csónakban ülnénk, — mondá. — Az is meglesz. Miklós talán már útban van. A szép hölgy önkénytelenül hátrafordult. Én példáját követtem, de csak Jakabot láttuk, ki örvendetes arccal mosolygott ránk. Tovább haladtunk szótlanul, de bizva a sikerben. A jobbra-balra elterülő szőlők gazdagon megrakott gyümölcsfáikkal szép látványt nyújtottak. Az egész tájon mély csönd uralkodott s csak lovaink prüszkölése s egy-egy magányos pacsirta egyhangú fütyje hallatszott. Elmerültem a tájon s bánatos érzés fogott el. A fekete lovagnő mellettem haladt s szintén elmerült. Gondolataim előre szárnyaltak, ő bizonyosan vissza-vissza gondolt a szülői házra s a gyűlölt jegyesével élet-halál-harcot vivő kedvesre! Olyan szép, olyan szánandó, olyan kedves volt ez órában!... „Istenem! — sóhajték föl, — ez a nő föláldozza szülői szeretetét, széttép minden köteléket, mely gyermekkora szinhelyéhez köti s kockára teszi becsületét: mert a boldogságot mindezeknél jobban szereti!“ — Soha olyan mély, olyan édes-bús érzés nem gyötörte lelkemet, mint e lovaglás alatt. Eszembe jutott minden óra, minden perc, melyet otthon szüleinek házában töltöttem vele; — éreztem hiú küzdéseim, csalódásom s lemondásom fájdalmait !... Mily boldogtalan voltam Andrásfalván!... Mennyit vilasztottam a remény és mennyit a csalódás miatt! S most itt halad mellettem e nő! Rám van bizva; őre és vezére vagyok. Egy más férfi karjai közé vezetem, a kit epedve várunk s kinek élete kockán forog!... Hah! mily szánandó, mily nyomorult és mégis! mily nemes és önfeláldozó hivatás ez reám nézve!.. E percben föllobogott ismét szivemben erőszakkal kioltott szerelem lángja: éreztem, hogy e nő megbírná adni lelkemnek azt, mit eddig hiába kerestem a nőknél, s ha megtaláltam is rövid, nagyon rövid idő alatt ismét elvesztem; tudtam, hogy e nő megadhatná nekem a boldogságot... Hiú ábrándozásomat ostorsuhogás szakítá félbe. Matild hetykén csapkodott a levegőben. Mintha varázsvessző lett volna az az elefántcsont-gombos nádszál: egy pillanat alatt föleszméltem ismét. — Ah! mily elragadó kegyed! — mondám lelkesedve. — No lám, hát ezen gondolkodott oly soká! — Csak tréfáljon, kínozzon, — mondám nyugodtan, — oh ha tudná, mily édes még kínzása is! — Ugyan, Józsi! — ne pazarolja bókjait, különben rácsapok--------nem önre, hanem paripámra! — Ne higgje, hogy bókot mondtam. Én e cukorkákkal csak olyan nőket traktálok, kik elrontották a szájuk izét, a sok korholásban, melylyel engem traktáltak, azért elég kegyetlen voltam nem dicsérni őket. — Hát rajtam, mit dicsérhetne most? — Most ! Éppen semmit! — Hogy-hogy? — Azért, mert, amit dicsérhetnék kegyetlen , azt a dicséret által csak gúnyolnám, — mert fölül van minden dicséreten ! — Mondom, Józsi rácsapok — de előbb önre-------aztán a lovamra. — S hiszi, hogy nem érném utól? — Elhiszem, mert nem akarok megszökni öntől! — Csupán — Imrétől, ugye? Matild fölemelte ostorát s lovára akart csapni, de ismét letette. — Most hamarjában mondjon valami szellemdúsat, különben megharagszom ez izetlen éleért! — Tudja mit, — mondám nevetve, — engedje, hogy megcsókoljam. Azt mondják,