Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-05-08 / 19. szám
Harmadik évfolyam: 19. SZ. Maros-Vásárhelyt!, 1675. május 8. Szerkesztői szállás (ideiglenesen) és kiadóhivatal: a szeminárium épületben: előfizetési díj: egész évre firt; félévre 3 it. negyedévre írt 50 kr. o. é. Egyes példány ára: 15 kr. o. é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor, vagy térfogatának ára 0 kr.; bélyegilleték minden beigtatíisért 30 kr. o. é. GONOSZ LELKIISMERET. {Urát lílrachwit/..) ^Csókod eget, szemed ragyog; Hévvel ölel karod — Mégis‘ott ni homlokodon Egy régi bánatod. * „Szeretlek, mint völgyét az ér, Mint hullám partjait; Miként tündér a holdsugárt S a zsarut lángjait. „Szeretlek, mint fényt a világ, S még jobban, mint ezek; Szólj kedvesem, ne haragudj — Mi nyomja szivedet?“ „„Szemed ragyog, s szép termeted, Szived hő és nemes; Magasztos és dicső vagy, hölgy S vég nélkül is szeretsz. „„Im halld tehát mi homlokét» Fölött ül vész gyanánt; Szerettem egykor, régen, ét Egy kék szemű leányt „„Szerettem, mint völgyét az ér, Mint hullám partjait; Miként tündér a holdsugárt S a zsarát lángjait. „„Szerettem, mint fényt a világ, S mindennél jobban még; Figyelj reám — ne borzadj el. És ha még sem valék. „„Ezért borongó homlokom S nyugalmam elenyész... Te úgy szeretsz, miként én öt, S te is majd hűtlen lesz.““ Nemes Ödön. A bibornok pillangói. KRBKSZKI.KS. Irta: Jukálszty Aurél. (Koptatás.) III. A kályhafoto. E helyen kénytelenek vagyunk elbeszélésünk fonalát abban hagyni, viszszamenni a múltba, nehogy érthetetlenekké váljunk. Az elmondott események előtt valami 35-40 évvel, Zápolyai István szepesi gróf özvegyénél, Hedvig hercegasszonynál egy gyerkőc jelentette magát, hogy apródjai közé vegye fel. Az özvegy hercegnő fejedelmi udvart tartott, fényes életet folytatott, udvarhölgyei és számosszolgái között. Midőn az igénytelen kinézésű, kopott ruhájú fiatal embert maga elé ereszté, dölyfösen tekinté meg tetőtől talpig s aztán szigorú hangon kérdé: — Ki vagy, mit akarsz? Az ifjú szerényen viszonzá: — Szolgálattevő apródjai közé vétetném fel magamat. — Nincs szükségem reád. — Bármely kötelességet bíznak reám, pontosan teljesitni fogok. A hercegasszony merev pillantásával még egyszer végig mérte az ifjút s azután folytatá : — Hogy hívnak? — Ittjeszenisch György. — Hová való vagy? — Horváthországból, Kamieisz nevű helységből; atyám a törökök ellen Corvin János hadában szolgált. — Es te hogy kerültél ide ? — Még nem voltam 8 éves, midőn atyám szerencsétlen halála következtében,János herceg udvarában Vajda- Hunyadra kerültem, ott nőttem fel a durva, miveletlen várőrség , és cselédség között, vadon, mint a várat környező erdők csemetéi, elfelejtve, elhagyatva mindenkitől, hiányt és szükséget szenvedve; oh, asszonyom! könyörülj rajtam, végy fel apródaid közé. — Jól van, hű, itt maradsz, de kötelességed, gondolom, meglehetősen lealacsonyító lesz reád nézve. — Két testvérem, Miklós és Mátyás, a harcmezőn haltak el. — Ne téged olyan dicső halál nem fog érni; legfelebb kályhahűtőm lehetsz. — György vértelen arcát előbb égő pir boríta el, azután ismét haloványnyá vált; azonban sikerült indulatát elfojtani s meglehetős tisztelettel viszonzá: — Köszönettel fogadom, nagyaszszonyom; nincs reá okom, miért el ne fogadnám ajánlatát. E naptól fogva György Zápolya István özvegyének apródja, vagy jobban mondva: cselédje lett. E fényes udvar élete, bármily alacsony helyet foglalt is el abban, nem maradhatott jótékony, ébresztő hatás nélkül az ifjú