Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-08 / 19. szám

Harmadik évfolyam: 19. SZ. Maros-Vásárhelyt!, 1675. május 8. Szerkesztői szállás (ideiglenesen) és kiadóhi­vatal: a szeminárium épületben: előfizetési díj: egész évre fi­­rt; félévre 3 i­t. negyedévre í­­rt 50 kr. o. é. Egyes példány ára: 15 kr­. o. é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor­, vagy térfogatának ára 0 kr.; bélyegilleték minden beigtatíisért 30 kr. o. é. GONOSZ LELKIISMERET. {Urát lílrachwit/..) ^Csókod eget, szemed ragyog; Hévvel ölel karod — Mégis‘ott ni homlokodon Egy régi bánatod. * „Szeretlek, mint völgyét az ér, Mint hullám partjait; Miként tündér a holdsugárt S a zsarut lángjait. „Szeretlek, mint fényt a világ, S még jobban, mint ezek; Szólj kedvesem, ne haragudj — Mi nyomja szivedet?“ „„Szemed ragyog, s szép termeted, Szived hő és nemes; Magasztos és dicső vagy, hölgy S vég nélkül is szeretsz. „„Im halld tehát mi homlokét» Fölött ül vész gyanánt; Szerettem egykor, régen, ét Egy kék szemű leányt „„Szerettem, mint völgyét az ér, Mint hullám partjait; Miként tündér a holdsugárt S a zsarát lángjait. „„Szerettem, mint fényt a világ, S mind­ennél jobban még; Figyelj reám — ne borzadj el. És ha még sem valék. „„Ezért borongó homlokom S nyugalmam elenyész... Te úgy szeretsz, miként én öt, S te is majd hűtlen lesz.““ Nemes Ödön. A bibornok pillangói. KRBKSZKI.KS. Irta: Jukálszty Aurél. (Koptatás.) III. A kályhafoto. E helyen kénytelenek vagyunk el­beszélésünk fonalát abban hagyni, visz­­szamenni a múltba, nehogy érthetet­lenekké váljunk. Az elmondott események előtt va­lami 35­-40 évvel, Zápolyai István szepesi gróf özvegyénél, Hedvig her­­cegasszonynál egy gyerkőc jelentette magát, hogy apródjai közé vegye fel. Az özvegy hercegnő fejedelmi ud­vart tartott, fényes életet folytatott, udvarhölgyei és számos­­szolgái között. Midőn az igénytelen kinézésű, ko­pott ruhájú fiatal embert maga elé ereszté, dölyfösen tekinté meg tetőtől talpig s aztán szigorú hangon kérdé: — Ki vagy, mit akarsz? Az ifjú szerényen viszonzá: — Szolgálattevő apródjai közé vé­tetném fel m­agamat. — Nincs szükségem­ reád. — Bármely kötelességet bíznak re­ám, pontosan teljesitni fogok. A hercegasszony merev pillantásá­val még egyszer végig mérte az ifjút s azután folytatá : — Hogy hívnak? — Ittjeszenisch György. — Hová való vagy? — Horváthországból, Kami­eisz ne­vű helységből; atyám a törökök ellen Corvin János hadában szolgált. — Es te hogy kerültél ide ? — Még nem voltam 8 éves, midőn atyám szerencsétlen halála következ­tében,­­János herceg udvarában Vajda- Hunyadra kerültem, ott nőttem fel a durva, miveletlen várőrség , és cseléd­ség között, vadon, mint a várat kör­nyező erdők csemetéi, elfelejtve, elha­gyatva mindenkitől, hiányt és szüksé­get szenvedve; oh, asszonyom! könyö­rülj rajtam, végy fel apródaid közé. — Jól van, hű, itt maradsz, de kötelességed, gondolom, meglehetősen lealacsonyító lesz reád nézve. — Két testvérem, Miklós és Má­tyás, a harcmezőn haltak el. — Ne téged olyan dicső halál nem fog érni; legfelebb kályhahűtőm lehetsz. — György vértelen arcát előbb égő pir boríta el, azután ismét halo­­ványnyá vált; azonban sikerült indu­latát elfojtani s meglehetős tisztelettel viszonzá: — Köszönettel fogadom, nagyasz­­szonyom; nincs reá okom, miért el ne fogadnám ajánlatát. E naptól fogva György Zápolya István özvegyének apródja, vagy job­ban mondva: cselédje lett. E fényes udvar­ élete, bármily alacsony helyet foglalt is el abban, nem maradhatott jótékony, ébresztő hatás nélkül az ifjú

Next