Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-02 / 1. szám

önt abban meg, hogy a telet Délen töltse? teszem fel Nizzában. - Ezen út célszerűségéről már gondol­kodtam is és nagyon örülök, hogy e pont felett önnel értekezh­etem. De miért épen Nizza és nem valamely más város? — Azért mivel ezen éghajlat nagyon üd­vös, kivált azon embereknek, kiknek egy kissé gyenge mellék van. — De nekem elég erős mellem van... legfeljebb én úgy hiszem. — vágott közbe Duquesnoy, a­ki az orvos szemébe nézett nyughatatlankodván. Kétség kívül, én nem is állítom az ellenkezőt, viszontá az orvos komoly hangon; ezen oldalról nincs is semmi tényleges indok az általam nyújtott tanácsra, de az előre látás soha sem volt ártalmas, és előnyösebb megelőzni a bajt, mint azt bevárni. — Ön tehát azt hiszi, hogy engemet mellbetegség fenyeget, szóla elsáppadva a­­ házas férj, ki mint látható saját személyéhez a legélénkebben ragaszkodott. — Erről egy szót se szólottam, — vála­szolt Magnian, ki bensőleg megbánta, hogy anynyit beszélt. — Akarja ön tudni, hogy miért mondtam Nizzát ? Önzésből. Lehet, hogy a tél egy részét magam is ott töltöm, és ha ön ott lesz, úgyszinte neje is, az ottani idő­töltés rám nézve bizonyosan sokkal kelleme­sebb lesz. — Tehát majd meglátjuk, a dolog úgy üthet ki. — válaszolt Duquesnoy, ki az orvos­tól gondolkozóbban ment ki, mint a mint oda belépett, mert a nyugtalanság, a­melyet neki a párviadalral kilátás okozott, most inkább elrémítette, mint az oly gyakran veszélyes betegség, melyre még eddig nem is gondolt k­lönbség a mai és akkori Deés között! Hol akkor alig vegetált pár kis ke­reskedés, ma már egész verseny fejlett ki e téren.) K­­ur­garton ember volt, s így az új vendég semmi alkalmatlanságot nem szerze a háznál. Nemsokára minden rendben volt. Az asztalon sajt, szalonna, szalámi és jó asztalibor állott a honvédtiszt előtt, ki mohó étvágygyal kezdett falatozni. Beszélgetés, poharazás közt az ir­­cés üveg hamar kiürült. Nincsen-e egy potrohosabb bátyja ez üvegnek, mert ez a fiatal portéka gyönge szolgálatot teh­et számunkra? — Szolgálok uram, mert hála Is­ten ! csak a pincéig kell fáradni érte. Hadd lám a lelkit! Szeretnék meg­birkózni vele, mert Debrecentől eddig — csak az éjjel akadtam az Érmellé­ken ilyesféle ellenségre, s Istenbizon becsülettel megálltam a sarat! — Ha szabad kérdeznem, kihez legyen szerencsém ? Még az lenne szép, hogy eláruljam magam! Ugyan kérem, ne várja, hogy gége­száradásban vesszek el! Hadd igyunk meg egy-két quaterkát, a többi aztán rendre, majd kitudódik! Lejárt a második és harmadik üveg nedtár-csepp is, de a honvédtiszt még­sem árulá el kilétét. K. urat nagyon interessálta a dolog, s ha becsületes jóképe, természetes modora, otthonos társalgása által meg nem kedvelteti . Este hat órakor Magnian orvos az Angol kávéházba ment, hol bizonyos volt benne, hogy Pelletierrel találkozik. A kapitány már valóban ott is volt, egyedül egy asztalka mellett ülve, jó étvágygyal evett a­nélkül, hogy borát is vízzel vegyítette volna fel. Ez szálas, vaskos és erős legény volt, vállas, derekas, mogorva kinézésű, kipödrött bajszú, élénk szintű, izmos, egy azon katona kinézé­sű férfiak közül, kik ha katonákká nem len­nének, eltévesztenék hivatásukat s kinek tekintete csupán, visszatartózkodást és meg­­hunyátkodást parancsol, még a legjártasabb embernek is. Mások, mint ez a sáppadt Duquesnoy is, úgy néztek ki mellette, mint egy igazi caltastrophe, mintha síkra kellene szállaniok, egy amához hasonló oroszlánnal.­ Az orvos és a tiszt szívesen üdvözlék­­ egymást, és néhány bók után az étkezéshez­­ láttak. A kávéházat egyszerre hagyták ott, összejöttek a kapuban, hol egymást karon­­ fogván a Madeleine melletti sugár­útra vették­­ útjukat. — Tehát orvos úr, szóla Pelletier jóked­­­­vűleg, nem talált-e nekem azt, a­mivel már tíz­ezerszer is megbíztam, egy kedves fele-­­­séget, kisasszony vagy özvegy, barna, vagy­­ szőke, kicsiny vagy nagy, az nekem mind­­ egy; egy oly nőt, ki boldogságomat alkotná meg, sorsát az enyémmel egyesítvén, nekem nem kell csak százezer tallér menyasszonyi hozomány; mi az ördög! még nagyon is sze­rény követeléssel lépek fel. — Nagyon szerénynyel! ön többet ér annál is. — Ne gúnyolódjék kérem! — Semmi áron, egyébbiránt, a tréfára rosszul is lenne választva e perc, mert önnel magát vendége, még holmi, spitzli-­i féle embernek gondolta volna, mert­­ az ilyesmi jómadár akkortájban bő­ven húzott a vidéken. — Ugyan kérem, mondja meg már egyszer nevét, szólt K. ur vendégéhez, midőn már néhány órán keresztül k­iá-I * ha faggatá! Furcsa! Hát ön magyar ember ? Ön nevéért látja szívesen a vendéget? De bizon nem mondom, mert nekem kü­lönös egy nevem van, s önnek még meggyűlne a baja miattam. K. úr gyanús tekintettel pillantott vendégére, ki semmikép sem mutatá be magát, pedig mára tovább hajtás­ról is rendelkezett. Közelgett a megváltás pillanatja. K­­lír kikisérte vendégét, s már nem is merte tovább fürkészni annyira fél­tett nevét. Apropos! — Szólt a honvédtiszt, midőn búcsúra szok­ta szives házigaz­dája kezét. — Nem lakik-e itt valami, Medgyes nevű költő és iró? — De igen kérem! Medgyes I­­ajos helybeli ev. ref. lelkész. Tessék megmondani, hogy üdvözli Petőfi. — Pető­fi S­á­n­d­o­r ? A koszorús költő?! Nos, mi különös benne ?.. . — Ön Petőfi Sándor, a nem­zet dalnoka?!.. Igen-igen, én Petőfi vagyok, s m­int­komoly értekezni valóm van, bevárván a jövő százezer tallért, Duquesnoy bízott meg, hogy beszéljek önnel. — S ön ezt nevezi komoly dolognak? - szóla a kapitány gúnyosan mosolygván.— — Minden ilyesmi dolog nekem annak­­látszik, hogy ha vérontással végződhetik. —• szóla az orvos komoly tettetéssel. — Ah! Duquesnoy uram véremet, szom­jazza? — kérdé Pelletier hangosan kacag­ván. — eddig inkább csak fűevőnek hittem őt, mint húsevőnek; és miféle mártással látja jónak encemet megenni ? karddal, vagy pisz­­tolylyal ? — () a választást önre bízza. — szóla Magnian nyomatékosan. — Nekem mindegy azt már neki meg­mondtam. Lássuk, holnap néhány bajtársim­mal kell reggeliznem; ez csak oly féle étke­zés, a­honnan, nem igen szeretnék elmarad­ni, hanem holnap után reggel az önöké va­gyok. Bele­egyezik ön? — Tökéletesen. Holnapután reggeli hat­ órakor a vincennei erdő szélénél. ■lói van, — szóla a kapitány, — ki széles tenyerével társa vállára ütött. Tehát orvos úr! ön is beleelegyedik e verekedés­be? Ez olyan féle dolog a mely ön ellen ellenszenvet is kelthet. Az orvos alattomos mosolylyal felelt ez elévült tréfára, melyet azonnal el is nyomott. — Mosolyogva teszi ön kezét sebemre, — szól a néhány pillanatnyi hallgatás után. — Egy furcsa gondolatot mondanék én önnek, mondhatnám egyszersmindt, hogy rémitő is az, a­mi most nekem agyamban megvillant. — Csak ki vele, nekem a rémitő gondo­latokban kedvem telik. É­s hogy gondoltam, hogy nevem bajt okozna önnek, azért jobbnak láttam i­n­c­ognit­o maradni. — Nekem bajt, egy Petőfi! Ugyan mi lehetne az e földön? Csak egy nehány vig cimbora, mely rendes foglalkozásától elszakítaná. — De uram ez kopasz mentség, s egy tappadtat sem tovább, mig egy pohár bort meg nem­ iszom Petőfivel.­ Lelke rajta! A jónak hátramozdu­­tója nem vagyok. . .. Ezzel a kis szobába újra visszatér­tek, s elkezdődött a bővebb ismerkedés. A boldog h­ázi­gazda azonnal ven­dégeket gyűjtött össze. Medgyesnek csak ennyit szentelt, hogy: itt van Petőfi! s már egész hévvel rohant ölelni szerette dalnokát. Három­ napig tartott a vidám lakmározás. A barátsá­gos vendégszeretet nem engedi ki köréből a nép ü­n­n­epelt költőjét; min a valódi honszerelem, a hazafit a p­r­­ csaták zajába szók­tá. A további folytatás: a történelemé. Jó véletlen ismerkedést igen jele­m­­zőnek találtam Petőfire nézve, ki nem mint­ a h­i­r­h­e­d­t költ­ő, hanem, mint -.ember kívánt magának barátot és ismerőst szerezni. Hányan vehetné­nek példát e szellem óriástól a m­ai kislelkűek ugrándozó csoportja közül?! Legyenek e szerény sorok élőhalot­tunk dicső emlékezetének szentelvei Kerekes Sámuel.

Next