Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-02 / 1. szám
önt abban meg, hogy a telet Délen töltse? teszem fel Nizzában. - Ezen út célszerűségéről már gondolkodtam is és nagyon örülök, hogy e pont felett önnel értekezhetem. De miért épen Nizza és nem valamely más város? — Azért mivel ezen éghajlat nagyon üdvös, kivált azon embereknek, kiknek egy kissé gyenge mellék van. — De nekem elég erős mellem van... legfeljebb én úgy hiszem. — vágott közbe Duquesnoy, aki az orvos szemébe nézett nyughatatlankodván. Kétség kívül, én nem is állítom az ellenkezőt, viszontá az orvos komoly hangon; ezen oldalról nincs is semmi tényleges indok az általam nyújtott tanácsra, de az előre látás soha sem volt ártalmas, és előnyösebb megelőzni a bajt, mint azt bevárni. — Ön tehát azt hiszi, hogy engemet mellbetegség fenyeget, szóla elsáppadva a házas férj, ki mint látható saját személyéhez a legélénkebben ragaszkodott. — Erről egy szót se szólottam, — válaszolt Magnian, ki bensőleg megbánta, hogy anynyit beszélt. — Akarja ön tudni, hogy miért mondtam Nizzát ? Önzésből. Lehet, hogy a tél egy részét magam is ott töltöm, és ha ön ott lesz, úgyszinte neje is, az ottani időtöltés rám nézve bizonyosan sokkal kellemesebb lesz. — Tehát majd meglátjuk, a dolog úgy üthet ki. — válaszolt Duquesnoy, ki az orvostól gondolkozóbban ment ki, mint a mint oda belépett, mert a nyugtalanság, amelyet neki a párviadalral kilátás okozott, most inkább elrémítette, mint az oly gyakran veszélyes betegség, melyre még eddig nem is gondolt klönbség a mai és akkori Deés között! Hol akkor alig vegetált pár kis kereskedés, ma már egész verseny fejlett ki e téren.) Kurgarton ember volt, s így az új vendég semmi alkalmatlanságot nem szerze a háznál. Nemsokára minden rendben volt. Az asztalon sajt, szalonna, szalámi és jó asztalibor állott a honvédtiszt előtt, ki mohó étvágygyal kezdett falatozni. Beszélgetés, poharazás közt az ircés üveg hamar kiürült. Nincsen-e egy potrohosabb bátyja ez üvegnek, mert ez a fiatal portéka gyönge szolgálatot tehet számunkra? — Szolgálok uram, mert hála Isten ! csak a pincéig kell fáradni érte. Hadd lám a lelkit! Szeretnék megbirkózni vele, mert Debrecentől eddig — csak az éjjel akadtam az Érmelléken ilyesféle ellenségre, s Istenbizon becsülettel megálltam a sarat! — Ha szabad kérdeznem, kihez legyen szerencsém ? Még az lenne szép, hogy eláruljam magam! Ugyan kérem, ne várja, hogy gégeszáradásban vesszek el! Hadd igyunk meg egy-két quaterkát, a többi aztán rendre, majd kitudódik! Lejárt a második és harmadik üveg nedtár-csepp is, de a honvédtiszt mégsem árulá el kilétét. K. urat nagyon interessálta a dolog, s ha becsületes jóképe, természetes modora, otthonos társalgása által meg nem kedvelteti . Este hat órakor Magnian orvos az Angol kávéházba ment, hol bizonyos volt benne, hogy Pelletierrel találkozik. A kapitány már valóban ott is volt, egyedül egy asztalka mellett ülve, jó étvágygyal evett anélkül, hogy borát is vízzel vegyítette volna fel. Ez szálas, vaskos és erős legény volt, vállas, derekas, mogorva kinézésű, kipödrött bajszú, élénk szintű, izmos, egy azon katona kinézésű férfiak közül, kik ha katonákká nem lennének, eltévesztenék hivatásukat s kinek tekintete csupán, visszatartózkodást és meghunyátkodást parancsol, még a legjártasabb embernek is. Mások, mint ez a sáppadt Duquesnoy is, úgy néztek ki mellette, mint egy igazi caltastrophe, mintha síkra kellene szállaniok, egy amához hasonló oroszlánnal. Az orvos és a tiszt szívesen üdvözlék egymást, és néhány bók után az étkezéshez láttak. A kávéházat egyszerre hagyták ott, összejöttek a kapuban, hol egymást karon fogván a Madeleine melletti sugárútra vették útjukat. — Tehát orvos úr, szóla Pelletier jókedvűleg, nem talált-e nekem azt, amivel már tízezerszer is megbíztam, egy kedves fele-séget, kisasszony vagy özvegy, barna, vagy szőke, kicsiny vagy nagy, az nekem mind egy; egy oly nőt, ki boldogságomat alkotná meg, sorsát az enyémmel egyesítvén, nekem nem kell csak százezer tallér menyasszonyi hozomány; mi az ördög! még nagyon is szerény követeléssel lépek fel. — Nagyon szerénynyel! ön többet ér annál is. — Ne gúnyolódjék kérem! — Semmi áron, egyébbiránt, a tréfára rosszul is lenne választva e perc, mert önnel magát vendége, még holmi, spitzli-i féle embernek gondolta volna, mert az ilyesmi jómadár akkortájban bőven húzott a vidéken. — Ugyan kérem, mondja meg már egyszer nevét, szólt K. ur vendégéhez, midőn már néhány órán keresztül kiá-I * ha faggatá! Furcsa! Hát ön magyar ember ? Ön nevéért látja szívesen a vendéget? De bizon nem mondom, mert nekem különös egy nevem van, s önnek még meggyűlne a baja miattam. K. úr gyanús tekintettel pillantott vendégére, ki semmikép sem mutatá be magát, pedig mára tovább hajtásról is rendelkezett. Közelgett a megváltás pillanatja. Klír kikisérte vendégét, s már nem is merte tovább fürkészni annyira féltett nevét. Apropos! — Szólt a honvédtiszt, midőn búcsúra szokta szives házigazdája kezét. — Nem lakik-e itt valami, Medgyes nevű költő és iró? — De igen kérem! Medgyes Iajos helybeli ev. ref. lelkész. Tessék megmondani, hogy üdvözli Petőfi. — Petőfi Sándor ? A koszorús költő?! Nos, mi különös benne ?.. . — Ön Petőfi Sándor, a nemzet dalnoka?!.. Igen-igen, én Petőfi vagyok, s mintkomoly értekezni valóm van, bevárván a jövő százezer tallért, Duquesnoy bízott meg, hogy beszéljek önnel. — S ön ezt nevezi komoly dolognak? - szóla a kapitány gúnyosan mosolygván.— — Minden ilyesmi dolog nekem annaklátszik, hogy ha vérontással végződhetik. —• szóla az orvos komoly tettetéssel. — Ah! Duquesnoy uram véremet, szomjazza? — kérdé Pelletier hangosan kacagván. — eddig inkább csak fűevőnek hittem őt, mint húsevőnek; és miféle mártással látja jónak encemet megenni ? karddal, vagy pisztolylyal ? — () a választást önre bízza. — szóla Magnian nyomatékosan. — Nekem mindegy azt már neki megmondtam. Lássuk, holnap néhány bajtársimmal kell reggeliznem; ez csak oly féle étkezés, ahonnan, nem igen szeretnék elmaradni, hanem holnap után reggel az önöké vagyok. Beleegyezik ön? — Tökéletesen. Holnapután reggeli hat órakor a vincennei erdő szélénél. ■lói van, — szóla a kapitány, — ki széles tenyerével társa vállára ütött. Tehát orvos úr! ön is beleelegyedik e verekedésbe? Ez olyan féle dolog a mely ön ellen ellenszenvet is kelthet. Az orvos alattomos mosolylyal felelt ez elévült tréfára, melyet azonnal el is nyomott. — Mosolyogva teszi ön kezét sebemre, — szól a néhány pillanatnyi hallgatás után. — Egy furcsa gondolatot mondanék én önnek, mondhatnám egyszersmindt, hogy rémitő is az, ami most nekem agyamban megvillant. — Csak ki vele, nekem a rémitő gondolatokban kedvem telik. És hogy gondoltam, hogy nevem bajt okozna önnek, azért jobbnak láttam incognito maradni. — Nekem bajt, egy Petőfi! Ugyan mi lehetne az e földön? Csak egy nehány vig cimbora, mely rendes foglalkozásától elszakítaná. — De uram ez kopasz mentség, s egy tappadtat sem tovább, mig egy pohár bort meg nem iszom Petőfivel. Lelke rajta! A jónak hátramozdutója nem vagyok. . .. Ezzel a kis szobába újra visszatértek, s elkezdődött a bővebb ismerkedés. A boldog házigazda azonnal vendégeket gyűjtött össze. Medgyesnek csak ennyit szentelt, hogy: itt van Petőfi! s már egész hévvel rohant ölelni szerette dalnokát. Három napig tartott a vidám lakmározás. A barátságos vendégszeretet nem engedi ki köréből a nép ünnepelt költőjét; min a valódi honszerelem, a hazafit a pr csaták zajába szóktá. A további folytatás: a történelemé. Jó véletlen ismerkedést igen jelemzőnek találtam Petőfire nézve, ki nem mint a hirhedt költő, hanem, mint -.ember kívánt magának barátot és ismerőst szerezni. Hányan vehetnének példát e szellem óriástól a mai kislelkűek ugrándozó csoportja közül?! Legyenek e szerény sorok élőhalottunk dicső emlékezetének szentelvei Kerekes Sámuel.