Erdély, 1876 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1876-10-14 / 41. szám
elvi meggyőződésről, hogy bármi áron is városunknak és vidékének, Maros- Torda megyének és M.-Vásárhely sz. kir. városának egy lapot erkölcsi kötelessége fenntartani! Az „Erdély“ összes nyomdatartozásait október elején elszámoltam. A befizetett százak mellett 102 frt és 82 kr. hiánylat mutatkozott a legutolsó 40. számig, melyből még 20 frtot saját terhemre törlesztettem, a bevárandó hátralékokból remélhetőleg a differencziát s az adóhivatali bélyegilletéket is fedezhetem, mert egy krajczárnyi adósságot sem kívánok hátrahagyni az „Erdély“ után, ha már odaadtam nevemet a lap fenntartási törekvéséhez. Azon pár száz forintra menő deficitet pedig, mely a kifizetett „ezer és pár száz forint“ után még törlesztésre vár, rendes magánjövedelmemből szintén becsülettel kifizetem. (Őszintén szólok, mert szeretem nyíltan feltüntetni a helyzetet. Az állam, testületek s egyes „nagy nagy urak“ adóssága után reánk sem hozhat árnyat ez a „divatba vett fatalitás“, legkivált ha nemes szándékunk : „mit Ehre quittiren!“) Ily előzmények után térjünk feladatunk megoldásához, a helyzet leglényegesebb részéhez. Az „Erdély“ október—deczemberi évnegyedét ha beszüntetem a kevél befizetett előfizetési pénz megtérítése által még száz forintot sem kellett volna október 5-kén kifizetnem, mivel összesen 5 postautalvány érkezett 1 frt 50 kr. értékben s kihordónk háromszori sétája után csak 27 frtot tudott összehorgászni városunkból. Ila az „Erdély“ egyes számát csak 30 frtba számítva még a hátralevő 12 szám kiadását, ezenkívül a tartalomjegyzéket, több rendbeli postaköltséget összeadunk, mintegy 400 frtra megy okt.—decz. szükséglet. Ezzel szemben alig mutatkozik 200 frt bevétel az év végével (Karácson-Újév) szokásos hirdetésekkel együtt. Tehát merő boldogtalanság lett volna még ez áldozatot is reszkíroznom saját romlásomra s legczélszerűbb mód a visszalépés volt, helyzetemből kibontakozni. De mivel az „Erdély“ már régóta rendes munkája volt a nyomdának, bár már a jelenlegi nyomdabérlő-kiadó is tetemes kárt szenvedett a múlt évben az „Erdély“ kiadása miatt, igen kitűnő főszedője és gyakorlott gépmestere rendes működésével kész Szabó Lajos nyomdabérlő az „Erdély“ ez évnegyedi kiadásával megküzdeni, hogy ne szakadjon egyszerre ketté a székelyfőváros egyetlen lapjának élete. Ha nem ismernék Sz. L. fáradhatlan munkásságát, kipróbált becsületességét, polgári kötelmeiben tanúsított ügybuzgóságát, még tollat sem fognánk többet beteges lapunk támogatására, hanem odaengednek az enyészetnek, de igy küzdünk, míg városunkban és megyénkben bár egyetlenegy lap alapját megvethetjük, s az „Erdély“-t a szükség követeléseihez képest átalakíthatjuk. Czélunk nemes, törekvésünk közérdekű s igy a közvélemény támogatására méltán számíthatunk. Az „Erdély“ inkább kinőheti magát a VII-ik évfolyammal egy újon átalakított vegyes tartalmú hivatalos megyei és városi közlönynyel mintegy még csak vajúdásban levő magánvállalat, melyről még mit sem tud a n. é. közönség. A mai rohamos politikai események között alig van értelme valamely politikai hetilapnak, mert a központi sajtó terjedt orgánumai gyorsan hozzák nyilvánosságra az országos és közérdekűbb nagyvilági eseményeket. Nekünk specializer megyénk és városunk érdekét kell felkarolnunk! Ez tehát alapja jövő programmunknak. Hogy lapunk czímét megváltoztassuk, új beosztását és gyökeres reformálását eszközöljük, erre nézve tekintélyes megyei és városi egyénektől volt szerencsénk utasítást nyerni. Ezen tekintélyek szava, ismert ügyszeretete garanciát nyújt egy erőteljes hatósági orgánum létesíthetésére. E tekintetben a további lépésekről is értesíteni fogjuk lapunk t. olvasóit, kiknek támogató pártfogását a jövőre is felkérjük. Ha csakugyan létesül a tervezett „Erdélyi Híradó“, mint szabadelvű — hetenkint 2-szer vagy 3-szor megjelenő — politikai közlöny, azon csak örvendeni tudunk, mert akkor a „nemes verseny“ által még több szolgálatot tehetünk közügyeinknek. A békés egyetértést előre is ajánljuk életbelépendő collegánk szíves jóindulatába. Tehát: munkára fel! (Az „Erdély“ fusiójára nézve magánlevélre magán-levélben tettük meg észrevételeinket. Nekünk szükségünk van „helyi érdekű közlönyre.“) Szerkesztő: Az „egy éves". Mióta elmúltak a költő által megénekelt toborzások szép napjai s nem halljuk a piacon a víg.zene mellett tánczoló „verbungos káplár“ „sorba legény“ felhívását, a katonai élet egészen megváltozott. És nem tudom, vájjon előnyös volt-e a változás? Az az őszbecsavarodó, hegyesre pödrött bajsza „vén baka“ legalább, ki két kapitulációt szolgált ki és egyetlen pamutcsillag nélkül kapta meg az „obsit“-ot, sehogy sincs kibékülve az uj „reguláival. Hej, más világ volt az, mikor még mindenki egyforma volt a „gelédá“ -ban s nem lehetett minden incifinc urfinak felhúzni az „extra“ ruhát és felvarratni a csillagot a nélkül, hogy tudná, mi az a „regula.“ Az „egyéves“azonban máskép gondolkozik. A kinek „maturus“-ja van, az csak nem állhat oda a többi közé „komisz“ köpenyeget és „menázsis”-t várni s nagyon természetesnek tartja, hogy a gymnasiurában szerzett tudományáról kiállított pecsétes deák levél azok fölé a szegény legények fölé emelje őt, kiket anyjuk kényezve vezetett az ujonczozó bizottság elé. Mert mégis csak más az, mikor valakinek „muszáj “ katonának lenni, mintha elmondhatja, hogy „önkényt“ szolgál s azt is csak egy évig. Az önkénytes szóval egyébiránt katonai értelmezés szerint azt fejezi ki az ember, hogy ha az urfi nem akar önkénytes lenni, hát neki is „muszáj“ komisz bakának menni, jól esik mégis, ha az önkénytelen önkényességet máskép nevezhetjük, mint a mi tulajdonképen. Nem is mondja a hadparancsnokság előtt eskütt tett és saját pénzén csináltatott ruhába öltözött egyetemi hallgató, hogy ő önkénytes. Nem. Ő „egyéves.“ És így megtalálta az átmenetet a muszáj és az önkényt között. Nyolcz év alatt az „egyéves“ intézmény meglehetős népszerű lett, ha szabad e kifejezést használnunk. Gyáva „Frici“-k, kik nem akarnak katonákká lenni, ma már nem léteznek. A gymnasiumból kikerült tizenkilencz éves fiatalember alig várja, hogy beadhassa folyamodványát az „egyéves“-ségért s nem attól fél, hogy alkalmasnak találják, hanem reszket az „untauglich“ kimondásának tehetségétől. Mikor aztán mint felesküdött „egyéves,, lép ki a budai háromnyálkaszárnya kapuján, rohanva rendeli meg a kék zubbonyt és sárga zsinórosnadrágot. Más színben látja a világot, mint előbb. Azt hiszi, mindenki őt bámulja az utczán, a kávéházban, az egyetemen. Hiszen ő „egyéves !“ Az igaz, hogy jól veszi ki magát a testhez szabott katonaruha s nem egy nyalka fiú, kin a „Depot“-ból kapott „mondur“ úgy áll, mintha csak fabábra húzták volna, irigyeli őt azért. Nem is veszi szívesen, ha az első sorba állásnál „egyéves“ kerül mellé, az öregebb katonák pedig határozottan ellenségeivé válnak az önkénytesnek, a tisztekkel együtt, kik nem tudnak kibékülni a szabadalmas intézménnyel. Mert szilárd és ingathatlan meggyőződése minden valóságos katonának, hogy az önkénytes nem olyan, mint ők. „Kerüljön csak háborúra a sor, mondja társainak egy dragonyos tiszt az ebédnél naponta, egytől végig megfognak futamodni a derék „freywiliger“-ek. Ezek csak parádéra valók, legjobb esetben ágyútölteléknek használhatni őket.“ S amit a katona fejébe vesz, azt onnan nem lehet többé kiverni. A jó tiszt urak előtt akármilyen derék, jó katonák legyenek is az egyévesek, érezniük kell a megkülömböztetést, lépten nyomon arra kell gondol áb V tr CzI TARCZA. — Karczolat a fővárosból. —