Erdélyi Helikon, 1928 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1928-11-01 / 7. szám
IRODALMI SZEMLE LIGETI ERNŐ, A NOVELLISTA Ligeti Ernő háromhúros hangszerén a legmegejtőbb szólam kapott kifejezést minap megjelent könyvében, a „Vonósnégyes“-ben. Ligeti Ernő három húrja a vers, novella s regény. Körülbelül tizenöt éve, hogy első könyve, a „Magánosan ezer tavasz közti szép költeményeire a budapesti sajtó is méltán felfigyelt. Akkor Ligeti a maga lírai fiatalságában megtalálta kizengését a versben s a versek akkordjai kísérték át Ligeti Ernőt az „erdélyi irodalom“-ba egészen addig, amikor az „Én jót akartam“ megjelent. Úgy tűnik, hogy ezzel a második verskötetével a költő lírikus korszaka nagyjából bezárult. A kor, melynek ő nyíltszemű figyelője, emelkedett és tághorizontot áttekintő publicisztája, odarobbantotta Ligeti Ernő elé a problémákat, melyek elől nem takarhatta el többé magát a mandolin selyemszalagjával. Regényre vetette magát, az elsőben még erősen lírai átéreződéssel, a másodikban és harmadikban a szimbólum, illetve a riportszerűség formájában egy vergődő kor társadalmi és nemzeti kitapintásának elgyötrődésével. De sem a Belvedere-ben, sem az Ifjító szűzben, sem a „Föl a bakra“ oldalain nem kaptuk Ligetit azzal a teljességgel, amilyennek annak idején két verseskötetében önmagát mint költő s legújabb kötetében mint novellista kifejezte. A „Kék barlang“ két kötetéből is legszebben kéklik az az ötven oldal, amit Capriról írt s amit kiemelve a két kötet többi oldalai közül, mintegy Thomas Mann, Flaubert vagy a nagy orosz elbeszélők értelmében vett elbeszélővel éreztük szembenállani magunkat Ligetivel. Ma, amikor Erdély közönsége előtt egyik legkitűnőbb erdélyi írónk örömteljes eseményt jelentő novelláskötete fekszik, nemcsak meg kell, de talán meg is szabad állapítanunk két tényt. Az egyik az, hogy Ligeti kétségtelenül a legsúlyosabb erdélyi magyar novellista. A másik az, hogy Ligeti Ernőben, írói pályája mai stádiumában a legerősebb oldal, a novellistáé. A novellista Ligeti Ernő művészetét nemcsak a többi erdélyi novellaírók, de sem a vers-, sem pedig a regényíró Ligeti nem tudja utólérni. Terepe korlátlan s mindig érdekes. Hőseibe állandóan belevetít egy-egy kis világot. Amellett, hogy lebilincsel, észrevétlenül mintegy ostyában vettük be a magasabb irodalmi mondanivalót. S ami művészi szempontból nála mindennél lényegesebb: a mondanivalója éppen kitölti, összhangba egyensúlyozza azt a formát, ami a novella létjogosultságát adja meg. Más szóval s szabatosabban ezt úgy fejezhetjük ki, hogy novellatémái tisztára s tökéletesen novellisztikusak. Amint a fametszethez fametszettechnika, az olajfestéshez olajtechnika szükséges és amint más egy bronz- és más egy kőszobornak anyagszerű követelménye az igazi művésszel szemben, úgy novelláiban Ligeti is következetesen anyagszerű. Rávilágít az élet, az emberek és jelenségek jellemző, avagy számára fontos és érdeklő megnyilvánulásaira. E rávilágítás legtöbbször többet mond, mintha részletesen és minden oldalról megvitatná, megkonzultálná, tehát regényelemezné hőseit, történeteit. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor a modern elbeszélésben ugyanannak a témának kolorisztikus és pillanatnyi megvilágítását keresem, amely témának plasztikus, többoldalú megmutatása már regényírói feladat. Ám balgaság volna ebből arra következtetni, hogy a novellista feladata könnyebb a regényíróénál! Néhány novellára szeretnék utalni csupán a Vonósnégyesben. A „Dardzsillingben“ Körösi Csoma Sándor haldokolva megmagyarázza, mi az a Csaba útja. Az olvasó Csaba útjáról azt tudja, hogy összefüggésben van a székely legendával, Csaba királyfi hazavágtatott az ős hunnhazába segítséget hozni Attilla ittmaradt népének. S az égen a tejutat Csaba útjának nevezi a nép. De mit mondaz Körösi Csomával Ligeti?! — Erdélyben barátaim elkísértek a domboldalig. Letértem a dombról, de már akkor itt voltam Ázsiában. Már a Székelyföldön itt voltam Dardzsillingben. És most itt vagyok a Himaláján és itt van a halál is. Mégis most odahaza vagyok 5493 !