Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-06-01 / 6. szám

mindennapi koporsómba, koporsómba, csónakomba s át az éjen, bús barlangon, melyben víz zúg bagoly-hangon így evezek hajnal-honba, piros lelkű hajnalomba. (Királyhelmec.) A GOMB jó hazafi lényegében lokálpatrióta. Ezt nem értette Fazekas öcsém, az óriáster­­­­metű helyettestanár itt a kollégiumban. A Nagy Alföldről vetődött erre, azért is csúfolták döblöcösnek az idevalósiak, pedig aligha hízott a nagy nyugalmú ifjú sült tökön, inkább az uborkát szerette, amiből nyilvánvaló, hogy nagykőrösi szárma­zás. Apja hintós járási végrehajtó volt, míg élt és csak halála után világlott ki, hogy fiára a kövérségnél s a flegmánál egyebet nem testált. Hogy most idehívták ezt a nagy fiút, egy koffernyi holmival jött csak, egy köcsögkalappal, nyűtt zsakettal és amaz ősi képtelenséggel, hogy a benszülöttekhez hasonuljon. Nem volt érzéke a hasznos mimikri iránt, nem is gondolt arra, hogy ahol valaki boldogulni akar, ott minden érdekszálat tűrokra kell venni, a szokásjogot tiszteletben tartani, be kell házasodni a brancsba, vagy éveken át kell házasság reményével kecsegtetni törzsfő­nöki fehérnépeket. A városi tekintélyeket, intézményeket csak magasztalni illik, de mélységes megvetéssel kell beszélni, vagy hallgatni más helyek jelentősebb dolgairól, szóval homlokán viselje az ember a fölírást: „a nagy világon­­ kívül nincsen szá­modra hely...“ Fazekas öcsémet már megérkezésekor is baljóslatú jel fogadta. Szeptember elején, délután két órakor szállt ki a konflisból s miután ilyenkor senkit elé nem kaphatott, egyenest a tanári szobába ment, lefeküdt a vörös plüscirányra s a hosszú úttól törő­dötten azon helyt elaludt. Vagy egy óra múlva valaki költögette. Nagyálmosan moz­dult a feje, aztán a dereka s mire felült, maga előtt egy kistermetű, mosolygó, nagy­­süvegű urat látott, aki a fiatalember félvállát veregetve raccsolt: — Hát maga, kérem, kicsoda? Az óriás lenézett az emberére, aztán visszaveregette annak vállát: — Képzelje, az új helyettes tanár. Az úr erre hátrább lépett, süvegével a tanár felé intve: — Na és hogy hívják magát? — Fazekas Ferencnek. Én meg kit tiszteljek az úrban? — Gróf Toroczkay vagyok, a kollégium főgondnoka. Gyűlésre jöttem ide s maga itt alszik. Fazekas bogárszeme tágult: — Gróf a főgondnok úr? Az Alföldön kisfiú koromban úgy hittem, mind kard­dal járnak a grófok. Elmosolyodott újra a gróf, de mielőtt szólhatott volna, ott termett már az igazgató, aki nevetve igazította útba az új tanerőt: — Majd az iskolaszolga fölvezeti a lakására és fölviszi a cakkumpakkját. Aztán meg is feledhetik, kolléga úr.

Next