Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1930-11-01 / 9. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK nem maga körül hozza azt, amire fel kell figyelni és amit az öröm érzésével melengetni kell. Két okból különösen: az egyik az erdélyi magyar drámairodalom, a másik pedig a magyar népnek hamisítás nélkül való bemutatása a színpadon. őszintén szólva, én például csak kétértelmű mosolygással tudok azokra a kísérletekre gondolni, amelyek Erdélyben a magyar drámairodalom érdekében történtek. Ez a mosolygás egyaránt szól a színháznak, íróknak és közönségnek. És ha valamit meg kell jegyeznem, akkor az nem más, mint az: a színházat nem akarom megérteni, az írókat nem veszem túlságosan komolyan és a közönséget hasznosan barátságtalannak tartom, ami az eddigi próbálkozások csődjét illeti. Mert egy-két sikertelenség nem menti fel a színházat az alól a kötelessége alól, hogy csináljon erdélyi drámairodalmat; az írók ne duzzogjanak azért, ha még nem tudnak biztosan járni; és a közönség jól teszi, ha csak a jó darabok és a jó előadások iránt barátságos. És ezekről beszélve, a Szentimrei kis komédiájának a bemutatása azért emlékezetes nekem, mert mintha azt láttam volna, hogy a színház komolyan akar, az író — ha sok felesleges mozdulattal is — de jár, a közönség pedig meglepően barátságosan mulat. A rendezést is dicséret illeti, akárki csinálta. És most néhány szót a népről, amelyet eddigelé a színházak deszkáin láttunk, és amelyről a színlapok, írók és közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig él egészen, borzongató komédiának tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszínmű és a paraszt-színjátszás ürügye, vagy cégére alatt csináltak. Talán egy-két színésznek egy-két igazi hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel stilizált bábjáték folyt ezen a téren, amelyen én sírva vigadok, amióta élek. A „Sí r a t ó ba n“ előadásán egy kicsit megnyugodtam: ha sablonosak is a figurái, ha közhelyeken mozognak is, de nem hamisítványok, hanem emberek. Szükséges és rokonszenves mozdulat volt. De teljes örömömet kéjelegve tartom fenn arra az ünnepre, amikor a magyar színpadról is elhangzik a szó. Nem vasárnap, hanem hétfő van a magyar faluban! Tamási Áron MISTRAL EMLÉKE A GÁNDIREÁBAN Az ízléssel, művészi érzékkel és önkritikával szerkesztett „Gándirea“ legújabb számát Mistral emlékének szenteli. Jorga „a latin népek reprezentáns személyét“ üdvözli benne, Ion Pillát versben köszönti „Provence titokzatos fiát“, Pamfil Seicaru és Ion Dumitrescu pedig a Mistral-hatásról írnak cikkeket. Gib. Mihailescu: „Piaza“ című novellája, Busuioceanu műtörténeti cikke és több sikerült festmény-reprodukció teszik színessé a számot, amelyben most is — mint mindig — valóságos élményt jelentenek a kolozsvári piktor, Demian hangulatos és beszédes fejlécrajzai. A kritikai részben Nichifor Crainic az új párisi irodalmi áramlatról, a népiességről (Populisme) ír és a bukaresti fiatalokkal csatázik, akik „támadják a lap szellemi és irodalmi irányát s akik új ösvényeket akarnak verni“. Crainic szeliden válaszol és megmarad a vitában az a fölényes vezér, aki iskolát teremtett Bukarest szellemi életében. (dj.)