Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: HÁROM PAP Aztán Kiss úr rengeteget sóhajtott : — Irigylem Sándort. Csupa erő, csupa nyugalom. Minden sikerül neki. Maga az egészség. Ilyen ember való ide, nem olyan, mint én ... mint én... Legyintett. — Jöjjön, kolléga úr, sétáljunk egy kicsit vacsoráig — mondta szomo­rúan. — ilyenkor szoktam elmerülni az élet nagy kérdéseibe, amikor így egyedül vagyok az Istennel. S nem is érzem magam valami jól, fáj a fejem ... Le s fel sétálgattak a homálybavesző kertben. A templom, a pajta teteje, a parókia, a fák alakja mind-mind beleveszett a csendes vidéki alkonyatba. Hűvös szellő fújt. Vállukra hullottak a szomorúan zizegő falevelek. Ruháju­kat minduntalan megsimogatták a bokrok szeliden kinyúló ágacskái. — Ilyenkor érzem Isten megérthetetlen nagyságát — kezdte a pap, beleringatva magát valami egzaltált pietista hangulatba. — Ilyenkor beszél­getek én az én Jézusommal. Ezek az életem igazi, boldog pillanatai. Ilyen­kor bizonyosodom meg róla, hogy én az ő választottja vagyok... Monoton, rezgő hangon beszélt. A diák figyelte az este hangjait, az ősz illatát mélyen magába szívta s csak félfüllel hallgatta a papot, akinek minden szava idegenül csengett az ő számára. Idegesítette ez a gyenge, nőies lélek, ez az érzelmekben való fuldoklás, ez a tétova keresgélés szimbólumok után, ahelyett, hogy egyenesen belenézne a saját énjébe. Úgy nézte, mint valami beteget. — Hallgassa meg kolléga úr az egyik versemet — mondta hirtelen a pap, szerény, de mégis gőgös hangon. S nyomban egyhangú, patetikus, szo­morú modorban szavalni kezdett egy hosszú verset a Jézusnak áldozott élet­ről, az idvességről, az ige mindent besugárzó fényéről, a „szolgálat“ édes­ségéről és a rút világ borzalmairól. A vers minden mozzanatából kiderült, hogy itt egy meghasonlott lélek keres kibúvót, keresi tehetetlenségének ment­ségét, enervált ferdeségeinek szimbólumait. Hogy itt egy ember izzadva törekszik önmaga elrejtésére önmaga elől s ezért a legszentebbnek látszó dol­gokat sorolja fel s belehajszolja magát olyan élmények kifejezésébe, amelyek nem élményei. Miklós ökölbe facsarta a kezét, egyik cigarettát a másik után szívta el s azon törte a fejét, miképpen terelhetné a beszélgetést reálisabb területekre. Őt szociálpolitikai kérdések izgatták, neki programja volt, amit ki akart dolgozni s ami megszabta a tennivalót. Ő nyugodt és biztos férfi volt, soha túlvilági s metafizikai kérdések nem izgatták, nem volt a legkisebb érzéke sem a valláshoz, nem nőtt fel szentimentális, szolgalelkű anya és bru­tális, tekintélyét fitogtató apa mellett. De hiába, Kiss úron annyira erőt vett az esti hangulat, hogy a vallási rajongásból nem tudott kibontakozni. Majd hirtelen lecsapott a diákra: — Nos, milyennek találja a verseimet, kedves kolléga úr ? Tudja, én irtózom a modern dolgoktól, az erotikától, legfőképp az erotikától, a mo­dern zsidó írók az erotikát teszik meg az élet középpontjául. Ez a zsidók legnagyobb destrukciója ! S most egyszerre felszakadt benne a gyűlölet. Sziszegő, felháborodott, el-elfutó hangon ostorozta a „modern életet“ és a „diezz-kultúrát", a hu­szadik század „modern pogányságát, ezt a tekintetnélküli, állati kánkánt“ és a „nép elzüllésére vezető fényűzést, divatozást“. Miklós hagyta. Meg­szokta már mindezt. Az ország minden csücskében ugyanazokat a kirohaná­ 849 53

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék