Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: HÁROM PAP sokat hallotta ugyanazokkal a szavakkal, akár a falusi kántortanító, akár országgyűlési képviselő mondta is. Bámulatos egyöntetűség, kollektivitás nyil­vánult meg az „isteni egyéniség“ mérges követeléseiben ! A diák hozzászokott a munkások összejövetelein ahhoz, hogy szenvedély nélkül hallgassa meg mindenki véleményét s kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy személyes győzelmet arasson érveivel. Hallgatott hát. Végre, hoszas sétálás után a pap vacsorát ajánlott. Átmentek Pallag­­néhoz, ott már fel volt terítve az asztal, kis petróleumlámpa kedves fényében csillogtak a tányérok s a konyháról paprikáscsirke illatai szállongtak. Pallagné még nagyobb szívességgel fogadta őket s nem győzte kiszolgálni Miklóst: — Ede, ede üljön, ez jobb szeék ! Ezt a keszkenő is ni... Nem tudom, ízlik-e vaj, amit főztem ... De mink, parasztok, leginkább csibót főzhessünk. .. S az asztal közepére helyezte a pompázó tálat. A pap megint elfintorította az orrát és sóhajtott: — Nekem csak a szokásos tejet, Pallagné... — Tudom, tudom, nagytiszteletű uram ... Kigyelmednek rossz a gyomra ... — kedveskedett a menyecske s mérhetetlen lenézés volt a sze­mében. A diáknak eszébe jutott a délután, a lenszagú, jóízű barna asszony s iszonyú étvágya támadt, összecsillant a szemük s jól megpúpozta a tányérját. Pallagné ábrázata fénylett a gyönyörűségtől. Büszkén tolta hozzá a tálat és a savanyú paprikát. Miklós evett, ivott, szemközt vele Kiss úr szopogatta kortyonként a tejet s közben szenvedélyesen panaszkodott. — Nem nekem való ez az élet itt. Nagyon gyenge a gyomrom. S itt olyan zsírosan főznek. — Mér nem házasodik meg a nagytiszteletű úr? — vetette közbe a me­nyecske bosszúsan. Akkor olyan főztöt ehetne, amilyent akar... Vékonyat... Rérész Miklós, hogy jobb kedvre derítse a papot, vidám dolgokat me­sélt. A bor jókedvre hangolta amúgy sem valami szomorú lényét. Politikai anekdotákat mondott. Hiába. Azután hazamentek. Az utcán halványan csillogtak a kis talpasházak ablakai. A kerítések mellett nevetgélés, sugdosódás, huzakodás hallatszott. Valahol álmosan bőgött egy borjú. Kutyák ugattak, kötelességszerűen meg­szolgálván a koncot. Fonnyadó akácok illata töltötte be a levegőt. A rideg szobában rögtön vetkőzéshez láttak. A diák kicsomagolta tás­káját s néhány könyv és füzet került az asztalra. A pap mohón vetette rá magát. Aztán elbiggyesztette az ajkát: német építészeti folyóiratok voltak, tele fehér, lapostetejü, sima házakkal, gyárépületekkel, amelyeknek üvegből volt az oldala, szobákkal, amelyekben alig volt bútor s ami volt, arról is hiányzott minden cicoma, klubhelyiségekkel, amelyekben furcsa, szögletes lámpák függtek s ragyogó asztalok álltak. Kiss úr, összefogván mellén az ingét, undorral lökte odább a füzeteket. — Nem értem magukat, kolléga úr, nem értem! Magának is tetszenek ezek a formátlan, ronda építmények ? Mi szép van ezeken ? A diák nevetett. — Olyan értelemben, ahogy nagytiszteletű úr mondja, nincs rajtuk semmi szép. Ezért szépek. Nincs rajtuk torony, ciráda, magas tető, nincs bennük

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék