Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: HÁROM PAP homály, szöglet, sarok. Minden világos, napfényes, tiszta és egyszerű. Ra­cionális ... — Ez az, racionális! Megfagy a lélek, ha ránéz. Itt van például ez itt ii! — kiáltott fel és ráütött egy nagy bérház képére. — Hát nem szebbek voltak a régiek ? Azokban volt stílus! Volt min megpihenni a szemnek! Egy-egy intim zúg, egy-egy szöglet! S ezek mind olyan borzalmasan egy­formák, hol itt a nemzeti jelleg ? Hiszen ezek a házak Finnországban is olya­nok, mint Görögországban! Hol itt az egyéniség ? — Hát hol az egyéniség a szalmatetejű, vályogfalú vityilókban ? — De a kölni dóm! A kölni dóm! — A gótika is mindenütt egyforma stílusban alkotott. — De nem ilyen szanatórium-stílusban! — Ez az új ember stílusa — magyarázta kitörve a diák. — Mindenki­nek egyforma feltételekkel ad lakást, klubot, munkahelyet. Nincsenek díszes magánpaloták és földbeásott odúk! Mindenkinek ugyanolyan jogai és lehető­ségei vannak. Mindenkinek napfény, tisztaság, kényelem. — Már engedjen meg, a falu, a kis, kedves házak, az esti harangszó . .. Ez mégiscsak szebb! — mondta oly hangon a pap, mintha vérig sértették volna s ide-oda topogott alsóruhájában az asztal körül. — Olajmécs, földes szoba, tenyérnyi ablak, piszok, tűzvész és tüdő­baj! — replikázott gúnyosan a diák. — Nem, nagytiszteletű úr, ez a szép­ség és poézis csak tűnjön el! — Nekem pedig nem kell az olyan falu, amelyből kivész minden szép­ség, romantika és hit! — Nekünk pedig olyan falu kell, ahol nagy, modern lakásokban együtt él az egész lakosság, ahol van villany, van tiszta víz, olvasóterem, játszó­hely, telefon, orvos, betegápolás, könyvtár, jó út, tisztaság, egészség! A régi falu meghalt. Kiütöttek rajta a hullafoltok. El fogja söpörni az új élet­forma. Megszűnik a gatya, a piszok, az alázat, a megszakadásig űzött robot romantikus, poétikus világa! Mint ahogy eltűnt a faeke­s mint ahogy lovat és ökröt fogtak a szerszám elé ember helyett! Szemben álltak egymással, a diák az asztal egyik felén, szenvedélyesen hadonászva a füzettel, a pap a másikon, kétségbeesve, undorodva s valami sajnálnivalóan szomorú arckifejezéssel. — Nem, nem hihetem, hogy maga, derék, okos, jó magyar fiatalember hinné is, amit mond! Hogy nem fáj magának mindannak a sok színnek, szépségnek, hangulatnak a pusztulása, ami legnagyobb költőinket dalra in­spirálta ! Nem hihetem, hogy ne látná : mindez a sok racionalizmus azt öli ki a népből, ami a legértékesebb benne: az alázatot, a megelégedést, a vallásosságot... Az isten országának forró vágyát... Nem hihetem . . . — s rázta a fejét s szeme fájdalmasan csillogott. — A hangulat, a szín, a háj, amit nagytiszteletű úr mond, csak polgári belemagyarázás. Az alázat: rabszolgaság . . . Ami pedig az inspirációt illeti: egészség kell és nem vers! — Dehát hová lesz az egyéniség ezer színe, formája, gazdagsága ?! — kiáltott fel a pap kétségbeesve. — S hol van ma ? Egyformán részegeskednek, egyformán kétségbe van­nak esve, egyformán nyomorultak! Egyforma egészségtelen lyukakban lak-

Next