Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-02-01 / 2. szám

Szántó György: Halottak napján ilyenkor a halottak is megenyhülnek nagy ridegségükben odalent, elné­zzen mosolyognak a mi haszontalan csínytevéseinken, valahogy megme­legedik és kifényesedik belül is ez a rideg, hideg, szomorú temető, mintha tavaszi délutánokra emlékezne. És a varrólánykák is kuncogtak, vihogtak, összesúgtak-búgtak. Különösen egy sír előtt, ahol sohasem állott senki, csak úgy elmenő­ben pislogattak reá. Kettős sír volt. Cifra, magas ráccsal, közös talapzaton két nagy, fé­­nyesre csiszolt, sötétszürke gránitkereszt. A rács közepén kéküvegű, vert­­yasámpolna. Ki gyújtotta meg benne halottak napján a gyertyát, azt so­hasem látta senki. Két üveggyöngykoszorú volt ezen a síron. Friss virág soha. Ez a két gyöngykoszorú is igen régi lehetett, drótornamenseit ette a rozsda, az eső meg rámosta a veres rozsdafoltokat a vaskarikás kőlapokra is. Egyszer aztán a két gyöngykoszorú mellé egy szalmavirágos, páfrányos Makart­­csokor is került, olyan, aminő dohos iparoslakások parádésszobácskáinak sarkában szokott porosodni fényképekkel tűzdelt gyékénylegyező, gipsz­szobor és repedt szecessziós váza fölött, bársonyrámás fényképnagyítások alatt. ' 1'*' % '•* Régen mustrálgattam én ezt a kéklámpás, magános kettős sírt. Rej­télyes mosolyokat véltem látni a tovasuhanók arcán, ez a Makart-csokor meg éppen szeget ütött a fejembe. Hetedikesek voltunk, amikor megkérdeztem Kormos Lacit: — Te, Laci, miféle sír ez? Nézd csak ezt a fura csokrot itt, aztán soha senki nem áll meg előtte, szinte menekülnek tőle az emberek. A lá­nyok meg elfordítják még a fejüket is, ha erre járnak. Laci erősebben fogta a karomat és szinte tovarántott, hogy mi se álljunk itt meg előtte. Úgy suttogta közben: — Csacsi. Ez a vörös Szándi sírja. Akié egyszer a kék lámpás volt. Nem tudtam, miféle kéklámpásról beszél, de másra nem is gondol­hattam, mint arra a kéküveges ámpolnára, amelynek belsejében most is ott pislog a gyertya a vasrács közepén. — A kék lámpás? Hisz ez most is az övé, meg a feleségéé, Laci nevetett. — Nem erről van szó. Hanem amelyik most is ott van a Temespar­­ton, tudod, azon a házon . . . ahol a múltkor voltunk. Megértettem mindent. Nem egyszer csavarogtunk ama rejtélyes ház előtt, leselkedve, melyik tiszt megy be, melyik megyei ficsúr lopakodik ki sötét kapuján. Amely fölött­eféle kék lámpás pislogott vaksötét őszi es­téken köd és eső bánatos fátyla mögül. Ablakai örökké lezsaluzva, mintha titkos rémségeket rejtegettek volna, bennünket pedig vittek félelmes és titkolt vágyak, csatangoltunk körülötte és irigyeltük azokat, akik be is mernek csengetni a rézfogantyús, húzócsengőn. Valami visszavitt az elhagyatott sír elé. Elnéztem a szitáló esőben ezt a két rozsdásdrótú üveggyöngykoszorút, meg az ázott Makart-csokrot

Next