Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám
Bözödi György: Lajos, a gondviselő engesztelésként nyomban elkezdte a libák történetét. Elmesélte, hogy először volt a lányánál, aki évekkel ezelőtt ment férjhez, nem éppen az ő akarata szerint, de hát idővel belenyugodott, sőt arra is rávette magát, hogy meglátogassa. Mindennel meg van elégedve, a lánya jól választotta meg ezt a második urát — mert az elsővel nagyon szerencsétlen életet élt, míg végül is elváltak — szeretik egymást, boldogok és van mindenük, amit csak kívárni lehet. Csak csirkéjük, Uramisten, egész sereg volt a nyáron, amennyi az ő udvarán odahaza talán egész életében nem fordult meg. — Ezeket a libákat — mondja — semmiképpen nem akartam elhozni, hogy mit mentegetőztem! De nem engedtek el enélkül, mindenüket nekem adták volna, annyira szerettek. Ha az ember szereti egymást, legjobb is, ha békességben él. Százszor hálát adtam a Jóistennek, hogy megfordította az én eszemet és a leányomhoz vezérelt, ha annyi esztendeig nem is akartam hozzá menni. Jaj, képzeljék, alig ismertem meg, amikor megláttam, annyira megváltozott... A könnyek ismét kiesnek a szeméből és nagy körülményességgel keresi elő a sok kendő meg szoknya alól a szürkére sírt ócska zsebkendőt, hogy megtörülje az orrát. Unottan hallgatja az ügyvéd a vékony hangot, amely a legnagyobb örömről is csak panaszosan tud beszélni, közben pedig olyan fejtartással néz ki az ablakon, amiből minden értelmes embernek meg kellene értenie, hogy amit hall, egyáltalában nem érdekli és hagyjanak békét neki. Az asszony azonban beszél. Az erdők véget értek, a sötétsárga színözön elmarad lassanként, csak messziről látszanak a lehullt levelek viaszsárgából sötétvörösbe átmenő foltjai. Az út mellett kétfelől kukoricatáblák terülnek el, megbámulva és rothadozó levelekkel. A földeken megállott a víz, itt-ott emberek dolgoznak a térdig érő pocsolyában, hogy valamit megmentsenek a kintrekedt kukoricatermésből. — Az Isten soha sem adja már régit — mondja Lajos, a jegyszedő és ismét hallgat. Mindenki tudja, hogy az esőre gondol. — Ha még így tart egy-két napig, elsülyedünk. Senki sem válaszol. Lajos, a jegyszedő, leghátul ül az ajtó mellett a sarokban. Kopott bőrtáskáját, amely vállon keresztülvetett szíjjról lóg le az oldalán, szorosan a hóna alá szorítja, mert a napi bevétel az, amire legjobban kell vigyáznia a világon. Vásott térdnadrágja fényes az olajtól, mert ő szokott behasalni a gép alá, ha valami motorhiba történik és szájával szívja ki a csövekből a benzint, amely sokszor a ruháját sem kíméli. Mellette egy hatalmas kövér férfi foglal helyet, aki már rövid télikabátját is magára vette, időnapelőtt, mintha az volna a legnagyobb gondja, hogy háttömege melegségére vigyázzon. Nagy csizmák lógnak lefelé a térdén alul, mintha külön életet élnének, felettük pedig egy hajdani lovagló nadrág éli utolsó napjait, melynek szálait erősen számlálgatja az idő, különösen a térde táján. Egészséges sötétpiros arca sok friss levegőről és elfogyasztott borról tanúskodik. Egymaga annyit nyom, mint a többiek összesen. Lajosnak alig marad hely mellette az ülésen.