Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-12-01 / 12. szám

­lavaszy Sándor: R­eményik Sándor küzdelme van a lehetősége annak, hogy valósan és igazán tudja azt megítélni. Ezt különösen elmondhatjuk Reményik Sándorról. Nem is lehetett volna lírai költő, ha a létezés friss egyéni színei, eredeti hajtásai, merőben eredeti villanásai, nyilatkozásai és esemé­nyei, családok, barátok, társaságok életében, oly különös erővel meg nem ragadták volna az ő lelkét. A szellem dicsőségén csüggött, a szellem magasságát áhította, de önlelke tapasztalatain tette meg az oda vezető utat. Saját egyéni világának legkisebb eseményeitől in­dult el, de mindig magasabbra, vagy mindig mélyebbre szállott, el egészen addig, míg egyszer csak megint magára maradt, vagy a ma­gasságok kínzó szédületében, vagy a mélységek ijesztő kínjában. Reményik Sándor hol a menny nevében küzd a föld és a pokol ellen, hol a föld nevében a menny és az Isten ellen. És ebbe a rettenetes küzdelembe beleszól a saját teste és lelke is; ezeket is ráveti szenvedései és szenvedelmei tüzére, amelytől rőzpiros lesz az ég alja, ahol szeretne valahogyan eltűnni ebből a világból. Nem teste kínját szenvedi, hanem a lelkéét. Amilyen önmegtagadó aszkéta ő volt, könnyen le­ tudta volna gyűrni a testi szenvedéseket, még az idegek tüzes fájdalmait is el tudta volna fojtani, ha az idegeken át nem tobzódtak volna a lelkét megszálló démonok. Reményik azon­ban a saját szenvedéseiben is a lélek legyőzhetetlen és elveszíthetetlen valóságáról nyert olyan bizonyosságot, amely természetessé tette szá­mára, hogy egyszer csak elérkezik a szabadulás, a rabtartó testtől. Költészetén mint örökké érvényes alaptétel vonul végig az igazság. A lélek nagyobb, mint hordozója: a test, rá a szellem még nagyobb, mint őstalaja: a lélek. És annyira valós volt az ő költői szemlélete, hogy ha valaki nem tudná, akkor is könnyen rá tudna jönni, még ha egyszer sem hi­vatkoznék reá, hogy Erdélyen kívül neki nincs hazája s Magyar­­országon kívül Erdélynek nincs léte és értelme. Reményik Sándor lelkében olyan erősen élt az erdélyi öntudat s oly érzékenyen ha­tott vissza minden szóra és tettre, hogy az embereket is az erdélyiség­­hez mérte rá aszerint ítélte meg, hogy mekkora hűséggel és szere­tettel viseltetnek Erdély iránt. Kemény és konok volt azoknak a megítélésében, akik Erdélyt ok nélkül hagyták el. Nem vizsgálta ilyenkor a körülményeket, de viszont nem is ült fel semmiféle mende­mondának, ő csak az indulatot vizsgálta, de ha az indulatban hibát talált, akkor őt többé kibékíteni nem lehetett. Ilyenkor leszámolt és 754

Next