Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
SZILVESZTER Fekete volt az ég. A sarki lámpák bús fényüket csendes közönnyel hányták a szürke kövezetre, mely olyan volt, mint egy dermedt, hallgatag folyam. A sápadt sarki fénykörök között átszőtte kék selyemmel a sötét a téli és ritkás, hideg ködét, amely lágyan szemembe öklözött. Az álmos házakról — egy-egy halott szem — bámultak fényetlen ablakok. De bent a vak, rideg táblák mögött kacaj vibrált és jókedv gyöngyözött, pohár csengett lágyan s a rádióból felbugyborékolt buja tánczene s amint fogyott a sűrű, sárga óbor, felcsillogott az emberek szeme. S elgondolkoztam: most mindenki boldog fehérterítős asztalok körül, a pincék mélyén megnyílnak a hordók és tréfálkozva, gondtalan örül a nyárspolgár, a munkás és a koldus, családja vagy víg cimborák körében, a betegek kék ajka, amely oly bús máskor, egy percre felgyűl és nevet; a téli és ritkás, hideg ködében hazátlanul csupán én lépkedek, nekem nincsen családom, cimborám, borús lélekkel, fázva, tétován ődöngök a kietlen, néma uccán, mely sírboltként sötét és elhagyott. Egy rendőr ment mellettem el és furcsán megnézett. Halk könnycsepp serkent ki lomhán szememből és lihegve megfagyott. A cigarettám párás, forró csonkján tompán izzott a lankadó parázs. Vékony cipőmben elzsibbadt a lábam, barangolván a roppant éjszakában, mint kit megejtett egy vad, kósza láz.